I.
I.
Azt a furcsaságot már megértük, hogy két együtt utazó író az úton összeperelvén, azontúl az egész marschruta alatt, dacára annak, hogy folyvást egy kocsin ültek, egy szobában háltak, mindig levél által értekezett egymással; de még azt nem, hogy valaki saját magával korrespondeáljon. No, hát legyen meg ez is. Az üstökös úgyis felfordította a világot. Tehát, kedves öcsém, Kakas Márton.
Azt mondják, hogy a prágai városház tornyának négy szegletén öt bagoly van kifaragva, hanem annak az ötödiknek az a tulajdonsága, hogy aki az ő apjának nem igazi fia, az ezt a baglyot nem láthatja. Ott ugyan voltaképpen soha sincsen több négy bagolynál, hanem azért minden ember, aki ezt a mesét tudja, megesküszik rá, hogy ötöt lát: nehogy korcsnak nevezzék.
Nálunk is van ilyen ötödik bagoly, mégpedig igen szép számmal: majd mindjárt produkálok egypárt.
Van nekünk egy épületünk, amit nemzeti színháznak neveznek: ennek a baglyaival azonban megfordítva van a dolog, mint a prágai toronynál. Aki ezekből egyet meglát, arra azt mondják, hogy rossz hazafi; ergo, senki sem meri őket látni.
Van ennek a színháznak egy nagy operája: ej haj… stb. A nagy Széchenyi mondott egyszer egy jó adomát egy német vargáról, ki elkezdett nagy házat építeni, de félmunkában kifogyott a költsége, s aztán ezt a verset írta a falára:
„Hájzer baun iz a grósze Luszt
Ich aber armer Schuszt-
-Er hab dasz nid gwuszt,
Dasz dasz szu fil kuszt…”
Ich aber armer Schuszt-
-Er hab dasz nid gwuszt,
Dasz dasz szu fil kuszt…”
Látod-e a baglyot, Márton? Ugye, hogy nem látod? Én sem látom. Ha azt mondanók, hogy látjuk, megkergetnének bennünket, mert rossz hazafiak vagyunk.
Van ennek a színháznak holmi drámája is: ej haj… stb. XIV. Lajos királynak az udvarában volt egy szegény nemesember, aki untalan szollicitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte neki: „Biztosítlak gráciám felől.” Egyszer aztán a szegény nemes fogta a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe, s nem adott neki enni. A macska ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki, hogy „Biztosítalak gráciám felől.” Egyszer aztán megsokallta a macska a tréfát, s megdöglött: a szegény ügyes-bajos ekkor újra felment XIV. Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy „Biztosítlak gráciám felől”, szomorúan mondta neki: „Jaj, Sire, ettől döglött meg a macskám.”
Látod-e a baglyot, Márton? Nem látod? Én sem látom.
Vannak ennek a színháznak drámaírói és kritikusai; ej haj stb… Egyszer egy pap kegyetlen prédikációt tartott az uzsorások ellen. Templom után odament hozzá egy fő-fő uzsorás, megköszönte neki, hogy olyan hatalmasan beszélt, s kérte, hogy csak nógassa ezután is az uzsoráskodókat, mert annyian vannak már, hogy mind elrontják az üzletet; ha egy-kettő szívére venné a prédikációt, a többi aztán könnyebben vihetné magasabbra a kamatot.
Te persze nem érted, hogy miről szól a mese? Én sem értem.
A bírálók és drámaírók hajdan invitálva voltak ebbe a házba, most ott kinn tágasabb nekik: ej haj stb… Egyszer egy gazdag fakereskedő háziúr felizent a padlásszobájában lakó poétához, hogy beteg, és nagyon unja magát, küldjön le neki valami könyvet, csak egypár napra kell, míg kiolvassa; a poéta azt izente vissza a háziúrnak, hogy ő meg küldjön hát fel egy öl fát, neki is csak egypár hétre kell, míg befűt vele.
Érted? Nem érted? Elmehetsz.
Van ennek a színháznak egy igazgató-bizottmánya: hm, hajh stb… A krími háború alatt egy francia tábornok megbetegedett, s elmaradt Silistriában. Jöttek azután a városon keresztül mindenféle hadtestek; ott egypár napig mindegyik megpihent, azalatt a hadtest törzsorvosa kúra alá vette a beteg vitézt a maga rendszere alapján. Egyik allopatha volt, az megitatott vele egy veder ipecacuanhát; lefektette, és odábbment; jött a másik hadtest, annak az orvosa homeopatha volt, az földhöz verte a decoctumos üvegeket, adott neki egy csipet labdacsot, felültette, és odábbment; a harmadik corps felcsere vérbőségnek tulajdonítá a baját, eret vágott rajt, s ment odább; a negyedik hydropatha volt, az hidegvizes lepedőkbe takartatta, s ment odább; az ötödik gőzfürdőt rendelt neki, megizzasztotta s odábbment; a hatodik delejező volt, megmagnetizálta, s masírozott odább; utoljára a páciens megharagudott, felkelt az ágyból, kiment a napra, s a napmelegtől meggyógyult szépen.
Értesz te ebből valamit? Ugye hogy nem?
Vannak ennek a színháznak nagyságos patrónusai: hm, hajh stb… Az egyszeri spanyol grand kiment a mezőre, s meglátva ott egy parasztot jóízűn falatozni, kegyelmes leereszkedéssel monda néki: „Te szegény ember, jer ide! Én vagyok senor Grando Caballo y Tarlatano de santo Caprimolgo: hozd ide sajtodat, én megengedem neked, hogy a társaságomban ebédelj.” A jámbor paraszt megörült a nagy tiszteletnek, odavitte a sajtját, s mély deferenciával nézte, hogy költi el az eccellentissimo senor az ő sajtját, ő maga enni sem mert belőle a nagy tisztelet miatt: utoljára még kezet is csókolt neki.
Tandarida rididom. Azt mondja a magyar nóta.
Van azután ennek a színháznak egy mindig zúgolódó és mindenhez hozzászokó közönsége: hm, haj stb… Egyszer a nagy Széchenyi elbeszélte: hogyan főnek meg a rákok? Hát mikor a vízből kifogják őket, s behányják a kosárba, akkor zúgolódnak, hogy „Ez cudarság, ez malícia így bánni a szegény rákokkal, ez nekünk sehogy sem tetszik.” Akkor aztán a szakácsné berakja őket a fazékba, s vizet tölt rájuk, erre felvidulnak a rákok: „No, hála Istennek, már most megint jól vagyunk, hiába, csak boldogok a rákok!” A szakácsné aztán tüzet rak a fazék mellé, a víz elkezd melegedni. A rákok magukon kívül vannak örömükben: „Minő boldogság! Meleg vízbe jutottunk; van-e olyan boldog publikum több, mint a rák?” A víz azonban mindjobban kezd melegedni; lassankint kezdik észrevenni a rákok, hogy nem jól megy a dolog, már süti az oldalukat a fazék: „Baj van! Veszélyben a rákok!” Ekkor elhúzza a fazekat a szakácsné a tűztől, hogy ne forrjon olyan hirtelen, a rákok ismét magukhoz térnek: „Rákok, ne csüggedjetek! A veszély jobbra fordult már, a rákoknak nem szabad elveszni”; a szakácsné azután megint hol beljebb tolja, hol kijjebb húzza a fazekat a tűz körül, a jámbor rákokat aszerint veszi elő pirosító kétségbeesés, vagy boldogabb jövendők reménye, míg egyszer aztán azt veszik észre a rákok, hogy egészen veresre megfőttek.
Ugye öcsém, Kakas Márton, ebből sem értettél semmit? Mese ez is, mint a többi. Ha mese, hát mesd ketté; azt tartja a közmondás.
