II.
II.
Kedves öcsém, Márton!
Valami jó gondolatom támadt. No, csak ne vágj a szavamba! Engedd elmondanom végig.
Közhasznú és épületes, tanulságos és messzire kiható gondolat ez! Bánom is, hogy ide adtam az Üstökösbe, valami okosabb újságban kellett volna közlenem, mert itt még majd tréfára veszik, azt gondolják: csak bohóskodom.
Megmondom, hogy miként jöttem rá erre a jó gondolatra?
Tehát legelébb is azon kezdem, hogy korunk jelszava a takarékosság, a gazdálkodás. Nagyon szép jelszó, aranyos jelszó! Bárcsak azok is megtartanák, akiknek szükségük van rá.
Tudod azt a jó szokást, ugyebár, hogy például könyvet csak akkor vesz az ember, ha kölcsön nem kaphat, s ha egy ember egy faluban megvesz valami regényt, azt meglátja az asztalán egy jó barátja, az elkéri kölcsön kiolvasásra, a jó barát, ha elolvassa, nem állhatja meg, hogy imádottjával meg ne ismertesse, a kisasszony is elolvassa, s aztán közli azt kebelbarátnéjával, a kebelbarátné, ha átment rajta, elviszi a nagynénjének, a nagynéne elhíreszteli a penzionátus kapitány úrnak, kivel naponkint együtt tartlizik, a kapitány úr megmutatja a szomszéd falubeli tiszttartónak, ki éppen vendégül szállt hozzá, az átviszi magával a szomszéd faluba, ott rendre járja a zsindelyes házakat mind; ott ünnepek alkalmával meglátja a légatus, elkéri kölcsön, odaadják; bejár vele hat vármegyét keresztben-hosszában, útközben mindenkinek elolvasgatja, akinél éjszakára megszáll, az utolsó állomáson ott felejti, megtalálja a korcsmáros, s az aztán minden megérkező vendégével elolvastatja sorban, míg a sokat szenvedett kötet salátává olvasva, elejét-hátulját elvesztve, elvégre a szolgálók kezébe kerül, akik silabizálni tanulnak rajta.
Ez adta nekem azt a pompás eszmét, amit most el akarok neked mondani.
Vajon nem lehetne-e ezt a könyvgazdálkodási rendszert a mai takarékos időkben mindennemű életszükségekre alkalmazni? Például:
Ha az ember bálba készül, minek csináltatna magának frakkot, mikor a szomszédjáét elkérheti kölcsön? Hiszen visszaadja, ha kitáncolta benne magát.
Nem elég volna, ha két ember tartana egy télikabátot? Amikor az egyik kimegy, a másik otthon marad, a szobában nincs rá szüksége.
Nem lehetne egy faluban beérni egy krinolinnal? Sorba viselhetnék a kisasszonyok, asszonyságok, adván kézről kézre: én ma már szép voltam, légy holnap te az.
Milyen szépen lehetne ezt a textust mindenféleképpen váriálni: „Ugyan kérem ássan ezt a könyvet kölcsön, majd ha kiolvastam, visszaadom.”
– Ugyan kérem szépen, kedves urambátyám a négy ökrét meg az ekéjét kölcsön, majd ha beszántattam vele, visszaadom.
– Ugyan kérem szépen, édes asszonynéném a svájci tehenét kölcsön, majd ha kifejettem, visszaadom, nem lesz semmi baja.
– Ugyan kérem édes szomszéd uram a lovát, kocsiját kölcsön, majd ha megjártam vele a debreceni vásárt, visszaadom.
– Ugyan kérem édes komámuram, a sarkantyús csizmáját kölcsön, majd ha kilyukasztottam a talpát, visszaadom.
– Ugyan kérem édes nemzetes uram a décbundáját kölcsön, majd ha kitavaszodik, visszaadom.
– Ugyan kérem édes nagy uram ezt a tál hurkát kölcsön, majd ha átolvastam visszaadom (t.i. a tálat).
– Ugyan kérem édes öcsém asszony a szakácsnéját kölcsön, majd ha nálam megfőzte az ebédet, visszaadom.
– Ugyan édes komámasszony, kérek szépen kölcsön egy font szappant, majd ha kimostam vele a ruhámat, visszaadom.
– Ugyan édes nénémasszony, kérek szépen kölcsön egy lábas zsírt, majd ha kisütöttem benne a fánkot, visszaadom.
– Ugyan édes nagyságos úr, kérek szépen egy hold földet kölcsön, majd ha kiszedtem belőle a krumplit, visszaadom.
– Ugyan kérem szépen édes tekintetes uram ezt a házat kölcsön, majd ha kilaktam, visszaadom.
– Ugyan kérünk édes tiszteletes úr egy pár harangot a szomszéd falu számára kölcsön, majd ha beharangoztunk velük, visszaadjuk.
– Ugyan kedves barátom ott Győrben, adj nekem egy tölgyfa hajót kölcsön, majd ha leszállítottam a gabonámat Zimonyba, ott visszaadom.
– Ugyan édes molnármester úr, adjon nekem egy malmot kölcsön, majd ha megőrlöttem rajta a búzámat, visszaadom.
– Ugyan édes szép kisasszony, adjon nekem egynehány csókot kölcsön, majd ha megolvastam, visszaadom.
És így tovább…
Hát nem volna-e ez pompás gazdálkodási rendszer? Valamint hogy mai nap nem szükséges egy faluban többnek, mint egy embernek tartani könyvet, újságot, hogy az egész falu szellemi szükségei ki legyenek benne elégítve: hasonlatosképpen lehetne úgy alkalmazni a dolgot, hogy frakkot, bundát, krinolint, ökröt, lovat, tehenet s más afféle vastagabb szükségre való tárgyakat szintén ne tartana több bizonyos részarányos számnál; a többi azoktól kérné kölcsön. Mennyi meg volna takarítva ezáltal, s mennyivel jobban betöltené minden használati tárgy a maga hivatását, mert valamint az áll a tézis, hogy a könyv hivatása az, hogy mentül többen olvassák, hasonlóul áll a másik is; „a bunda hivatása az, hogy mentül többen viseljék.” És így duplex libelli dos est.
Hát még ha azt a legnagyobb luxusartikulust: az asszonyt is úgy lehetne kölcsön kérni!! „Ugyan kedves édes urambátyám, kérek egy feleséget kölcsön: majd ha új ruha kell neki, visszaadom.” Az volna még csak a profit!!!
