III. TELL VILMOS (Opera Rossinitől)
III. TELL VILMOS
(Opera Rossinitől)
(Opera Rossinitől)
Nagyon, nagyon kérem a színházi pénztárnok urat, ne adjon annak az öreg zúgolódó pácinacitának mindig mellettem való zártszéket. Ő az oka, hogy ennek az operának csak az első felvonását hallgathattam meg. S most a szerkesztő úrnak egyötöd rész operáról referálok.
Jól tudom, hogy falusi embereknek beszélek, s így mindent az elején kell kezdenem. Megmagyarázom tehát, hogy mi az az opera?
Opera az, keresztyén atyámfiai, mikor az ember ezt a rövid mondást: „Hozz nekem egy ital bort! ilyenformán ereszti ki a torkából: »Hó-ha-hi-ha hozz ne-e-e-ke-e-em e-e-egy ihahu-tahahul hololololort.«” Továbbá, mikor a hős szerelmet vall: „Szívem elraboltatott”, először ő mondja egyedül, azután mondják ketten, hárman, végre valamennyi inas, közkatona, paraszt és a silbakon álló strázsa is mind egyszerre énekli ugyanazt az érzékeny mondást: ez így tart mintegy öt percig. S mikor vége van, megint újra kezdik: „Szívem elraboltatott.” Azután kettő, három, aki jobban bízik a hangjához, előlép a súgólyukig, s gyönyörű nótákat énekel minden elképzelhető húzó és fúvó és ütő muzsika közreműködése mellett. A szöveget sem a hallgatónak, sem az éneklőnek nem múlhatatlan feladata tudni. Hanem ezek nem olyan énekesek ám, édes atyámfiai, mint talán a diákok kántusa. Először vannak közöttük olyan hangú asszonyszemélyek, hogy mikor megszólalnak, az ember azt gondolja, a mennyországból hallja a hangokat: azok a leírhatatlan játékok a hang minden kifejezéseivel még a fülemülénél is furcsábbak. Az sem csekély mesterség, hogy annyiféle ember, aki mind más szerepet énekel, a taktus szerint összevágó módon tudjon felelgetni, egyszerre belekapni a másik szavába. Amidőn a legrettentőbb módon ütik az öreg dobot, fújják az üres fát, negyven ember úgy harsogtatja az éneket, hogy reng a föld bele; a karmester egyet int egy akkora kis pálcával, mint a plajbász, s csitt! egyszerre elhallgatott öreg dob, klarinét, furulya és negyven torok: azután újra int a plajbásszal, s akkor meg oly halkal zendül meg az ének és zene, mintha távoli szélzúgás volna, melybe harangszó és búcsújárók éneke vegyül, ábrándozó pacsirta dalával.
No, hát ilyenforma az opera!
Zártszékembe ülve, mint már említém, egyfelől az én zúgolódó öreguram jutott mellém, másfelől egy ifjú lovag (de gyalog) hátrafésült hajjal, akinek három szemüvege volt, egy négyszegletű solo, egy ablakos az orrán és egy dupla távcső.
A sokszemüveges ifjú nagyon barátságos volt hozzám. Látta, hogy falusi ember vagyok, örül, hogy már vidékiek is kezdenek az operába szokni; figyelmeztetett, hogy ez a legszebb operák egyike; különösen gyönyörű benne a festés: én azt gondoltam, a színfalakat érti, s kérdezém, hogy ezt is Telepi festette-e? Az ifjú lovag még egy negyedik szemüveget keresett elő, hogy jobban megnézhessen. Látta, hogy együgyűségből szóltam, nem gonoszkodásból, s nem restellt kegyesen megtanítani rá, hogy a zenével is lehet festeni. Ez már régen ki van mondva. Mindegyik hangszer külön színt képvisel: a hegedűk az eleven pirosat, a fuvolák a csendes égszínkéket, a trombiták a ragyogó sárgát, a fagótok a zöldet, a bőgők a feketét, s végre az öreg dob maga a szivárványt, mert annak a hangjában minden szín megvan, s ezen színekkel festeni tudni, a zeneművészet titka. Elszédültem a titok mélysége előtt, melybe mélyebben elmerülhetni módom lett, a rögtön megzendülő nyitány alkalmával. Ez a nyitány igazán remek valami. Bátran kimondom, hogy még egy szép csárdással is kiállja a versenyt. A pásztorkürt zenéje különösen gyönyörű benne. „No, hallja ön? – szólt lelkesült szomszédom –, ez fejezi ki a zenében a legmélyebb, átlátszóbb lila színt.” (Pompás!) Következett azután a nyitány vége, amikor minden zenész azon törekszik, hogy megmutathassa, miszerint az ő hangszere a legerősebb. Ez nagyszerű. Én tudtam, hogy engemet nem bántanak, de mégis megszeppentem. Hasonlított Szebasztopol ostromához. Tetszett is a közönségnek: ismételtetni kívánta, ami rendkívüli dolog. A karmester bírt annyi etnográfiai ismerettel, hogy onnét kezdve ismételtette a nyitányt, ahol a csinadratta-bummaratta kezdődik, mely ismét megtette hatását. Miután felrepült a függöny, kezdődött a játék, az én szemüveges szomszédom elhallgatott, hanem ahelyett elkezdett dohogni mellettem a túlnan ülő vén besenyő: „Micsoda szörnyűség ez? Nem elég, hogy az opera a drámai színészetet mindig lejjebb szorítja a színpadról, de apródonkint még a drámai irodalom tollát is kitépi. Egyenkint zenére teszik leghírhedtebb darabjainkat: »Macbethet«, »Tellt«, »Ernanit« stb., és amint egyszer opera formában került valamelyik a színpadra, soha többet az mint dráma meg nem jelenhet a műsorozatban. A közönség azt mondaná: az igazgató rászedte: zene nélkül adatja az operaszöveget: pezsgőspalackba tölteti a kútvizet. Ez a leggonoszabb neme a gyújtogatásnak: a világhírű drámákat operaszövegekké dolgozni át” stb. stb. stb. Uram, ez így ment az egész felvonáson végig, úgyhogy én nem értettem az egész operából semmit. Hallottam, hogy valaki énekelt, de nem tudom, hogy mit? Gyanítom, hogy kergettek valakit, de nem tudom, hogy miért? És sejtem, hogy tizennyolc kisasszony igen díszes öltözetben fonogatott guzsalyon, de nem tudom, hogyan? Egyetlen gyönyörűségem volt egy szép imaének, mely nekem igazán tetszett. Gondoltam, hogy jól cselekszem, ha ennek tapsolok. Egyedül maradtam a tapssal, mindenki rám nézett; senki sem követvén példámat. Persze, itt nem szólt az öreg dob meg a réztányér. Ezen való szégyenletemben, hogy annyira nem értek a dologhoz, alig vártam, hogy leeresszék a függönyt, keresztültörtem magamat az előttem ülő egész sor kalapon és abroncsszoknyán, s szöktem a színházból, eszembe jutván azon aranymondás: hogy amíg az ember úszni nem tud, ne menjen a vízbe.
