V. ÖZVEGY ÉS PROLETÁR (Beőthy Lászlótól) és MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK (Szerdahelyitől)
V. ÖZVEGY ÉS PROLETÁR
(Beőthy Lászlótól)
és
MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK
(Szerdahelyitől)
(Beőthy Lászlótól)
és
MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK
(Szerdahelyitől)
Ismerem ezt a taktikát. A körültekintő rendezőség jól sejti, hogy most a beközelgő nyolc versenymű előadására valamennyi bíráló kést, tollat köszörül, kalamárist tölt, úgy várja a csatát, jónak látta azért egy kis népfelkelést küldeni előre ágyútöltelékül. Nem szednek rá bennünket a dilettáns huszárokkal. Dacból is kedvem volna megdicsérni ezt a két darabot.
Az első egy fiatal párizsi proletár, aki már annyira jutott, hogy nem hiteleznek neki többé, sem a Beleznay-kertben, sem a Privorszkynál (ilyes nevű kerteknek és kávéházaknak okvetlenül kell lenni Párizsban). Ez a derék ember a megfagyásig élhetetlen, az asztal alá búvásig gyáva, a telhetetlenségig falánk, és mégis annyira szerencsés, hogy utoljára kap egy szép özvegyasszonyt meg százezer dollárt. Szerzőnek könnyű lett volna őt megjavítani: egy kis szívet kellett volna csak neki adni (de nem úgy, ahogy a fiók-baglyokat szokás szívvel megtömni), így nem látunk egyebet benne, mint a gyomrát és a hátát. Prózai alkatrészek. Főbűne ennek a fiatal proletárnak az, hogy szerzővel elhitette, miszerint ő valami jó fiú! Ne higgyen neki, fiatal barátom! Ez egy korhely, naplopó. Ön talán nem is tudja, hogy ez idegen hölgyek naplójában kutat, hogy pénzért szeret; saját bűneit másra fogja: szemtelenül dicsekszik, és kedvese testvérét elárulja, hogy magát megmentse? Őrizkedjék ön ezen ember társaságától; aki annyival veszedelmesebb, mert mindezen gonosz tetteket olyan mulatságos módon viszi végbe, hogy az ember nem tud reá haragudni. Különösen pedig azt ne higgye ön el neki, hogy ő Párizsban lakik, és francia. Nem is látta Párizst, valamint az a becsületes öregúr sem, aki azt állítja, hogy ő Párizsban prókátor, mégpedig tabuláris. S maga hordja az irományokat a kliensek után. Kisül az idő jártával, hogy ez is valami józsefvárosi pervesztő: még tán diplomája sincs. Szerzőnek szép talentuma van vígjátékíráshoz, de figyelmeztetjük rá, hogy ne társalkodjék olyan emberekkel, akiket nem ismer.
A proletárt az ifjú Szerdahelyi remekül személyesítette. Egy tisztelt hazafi, aki mellettem ült, aggodalmasan mondá, miszerint fél, hogy ez a fiatal, tehetséges színész, ki oly szépen halad évről évre saját pályáján, elrontja a termetét a vígjátékírással. Ha Szerdahelyinek a most következő darabja meglehetős tetszésben talál részesülni, ez az ifjú is úgy jár, miként előtte mások többen, hogy egyszerre két pályát akarva megfutni, mind a kettőnek a közepén marad. Bárcsak ne tetszenék a darabja!
Felgördült azonban a függöny, előjött egy gazdag öregúr, aki azért, mert térdig érő kaputban jár, nem akarja másforma emberhez adni a leányát, mint valami híres művészhez vagy íróhoz. Hol lakik ez a derék ember, ifjú szerző, mely városrészben és sub numero hány? Hiszen ha csak hír kell! Itt van Kakas Márton; a szerkesztő nemsokára kiadja az arcképemet. Elveszem azt a leányt én. Az ifjú színész azonban, aki szerelmes a leánykába, nem tud hírre kapni, mert három kritikus: Hunyori, Kunyori és Gunyori mindig ócsárolja a lapokban. (No iszen, akit még a mi lapjainkban is ócsárolnak, az azután el is mehet zabot hegyezni Árva megyébe.) Jó barátja, a vén színész ekkor azt tanácsolja neki, hogy ha hírre akar kapni, előbb haljon meg. Úgy tesznek. Feleki lefekszik az ágyba, s ott marad a darab végeig fekve. Ebből a szerepből bámulatos keveset lehet csinálni, fő feladata az levén a művésznek, hogy ne szuszogjon, és el ne találjon aludni.
A vén színész azonban Mózsival, a színházszolgával egyetértve, belármázza a várost, hogy meghalt az ifjú talentum, mérget ivott!
Erre a hírre jön a három kritikus: Hunyori, Gunyori és Kunyori, s első dolguk nem az, hogy a szerencsétlen halottat megnézzék, amikor mindjárt észrevennék, hogy az csak teszi magát, hanem előfogják az inast, s egyik egy forintot, másik kettőt, harmadik négyet ígér neki, ha ez esetet elmondja előttük kapós újdonságul. De, édes barátom, lopni szoktuk mi az újdonságot, nem négy forintért venni. Szegény kritikusnak egész havi bére négy forint, meg egy pár fejelés csizma, sok színésznek kellene addig mérget inni, míg azért az újdondászok négy forintot adnának ki. A vén színész, aki természetesen Egressy, azután mindenféle alakban visszajön, majd mint tót házmester, majd mint mészároslegény, majd mint zsidó szenzál, s remek alakoskodásaival rászedi a kritikusokat; azok megsiratják, feldicsérik a megboldogultat, aztán előjön a gazdag úr is, minthogy a színész most már nagy hírre kapott, Felekit felköltik, kedves egészségére kívánják az éjszakai nyugodalmat, s hozzáadják a gazdag kisasszonyt; akit meg is érdemelt; mert nem bolondság ám az embernek másfél óra hosszat az ágyon feküdni, és még a legyet sem hajtani el az orráról. A kritikusok pedig méltó bűnhődésül átadatnak a közvélemény ostorának.
Két érdeme elvitázhatlan az ifjú szerzőnek; egyik az, hogy darabjában nem dalokra és táncokra építette a hatás reményét, hanem egyedül a drámai művészet alakító erejére; másik meg az, hogy nem írt benne magának címszerepet, ami különben szokás. Harmadik meg az, hogy nagyon megkívántatta az emberrel a vacsorát.
Mikor vége volt a játéknak, kérdezém szomszédomtól:
– Hát remélhető-e, hogy lesz Szerdahelyiből jó színész?
– De már lesz – felelt ő egész megnyugodva.
Magam is azt hiszem.
