VII. GAUTHIER MARGIT (Francia dráma)
VII. GAUTHIER MARGIT
(Francia dráma)
(Francia dráma)
Szerkesztő barátom! (Egy idő óta per tu vagyunk.) Tudod, hogy van nekem idefenn egy kis öcsém, valami távoli rokonom fia, akit az apja rám bízott, hogy vigyázzak rá. Megengedte, hogy mikor szünnapja van, egypárszor elvihetem a színházba. No, hát most éppen ideje volt. Elvittem magammal. Gondoltam: szomorújátékot adnak, ez csak nem árthat meg neki.
Hát, kedves szerkesztő barátom, ez a Gauthier Margit, olyan valami izé – hogy is mondjam, egy olyan kisasszony, aki nem asszony, de nem is leány; akinek van grófja is, hercege is, de azért mégsem grófné, sem hercegné; egyszóval, egy olyan tisztességes frajla, akinek az ismeretségével nem szokás dicsekedni.
Képzeld már most magadnak, szerkesztő barátom, ez a raffinírozott asszonyszemély elbolondít valami párizsi jurátust, vagy orvosnövendéket, vagy nem tudom én, miféle diákot, s ráveszi a jámbort, hogy az lakjék nála.
(Az öcsém azt kérdezte tőlem, hogy nincsenek-e Pesten is ilyen kiadó lakások? „Elhallgatsz, vagy nyakon ütlek.”) Utoljára még arra is ráveszi a fiút, hogy vegye őt feleségül. Tüskén kezdtem ülni. „Öcsém, nem megyünk még haza?” (Nem akart jönni a fiú az első felvonás után, pedig azzal is ijesztgettem, hogy otthon feledtem a kapukulcsot, nem mehetünk be.) Megtudja ezt a dolgot a jámbor ember apja, s jön faluról lóhalálában; bizonyosan valami fűszerszámos lehet, mert ahelyett, hogy haragudnék, elkezd könyörögni a kisasszony előtt, hogy adja vissza neki a fiát, lássa, az szegény gyerek; mit nyer vele, inkább fogjon magának valami herceget, míg az okos dáma csakugyan hajt a bölcs beszédre, s a diákot elbocsátva, elpányváz egy gazdag urat; és ezzel végződik a felvonás.
– Hallod-e, fráter – mondék az öcsémnek. – Ezt már láttad, hallottad, ezt rólad a víz sem mossa le többet; hanem tudd meg azt, hogy ha te találnál ilyen kázusba jönni, a te apád nem fűszerszámos, hanem becsületes táblabíró, ez feljön utánad egy furkósbottal, s úgy elpáhol, de úgy elpáhol téged, mint a kétfenekű dobot. Ezt írd fel a füled mellé.
No, már most gondoltam magamban, átestünk a rosszán, következnek a tisztességesebb társaságok, a diákot hazaviszi az apja, s valami jámbor hajadonnal összeházasítja. Szépen vagyunk. A jövő felvonásban már egy egész díszes társaságban vagyunk, ahol csupa férj nélküli asszonyságok, s azoknak az ideiglenes vőlegényeik vannak jelen; a mi diákunk is köztük. Azok ott természetesen isznak, dorbézolnak, kártyáznak, arról nem is beszélek, hogy mit beszélnek. Én elkezdtem anekdotákat mondani az öcsémnek, hogy ne hallgasson oda; utoljára nagy zaj támad, az emberek egymás fejéhez verik a kártyákat, a hős diák a nyereséget odadobja a szép csapodárnak, s azt mondja a társaság előtt, hogy „Íme, én ezen asszonyt megfizettem!”
– Miért fizetett ennek az asszonynak amaz úr? – kérdé tőlem az én öcsém.
– Bornyú; hát nem vetted ki eddig a beszédből? Azért, mert ingeket varrt a számára.
A darab természetesen azon végződik, hogy az illető kisasszony betegség miatt meghalván, elvesz. Hasonló életnek rendesen ez a vége. Ez igen szép kórházi stúdium volt a költőtől.
Annyit mondhatok, hogy soha úgy még nem izzadtam színházban, mint most, és soha úgy nem áldottam a gondviselést azért, hogy vége van a darabnak, mint ezúttal. Majd holnap megint elhozom a színházba az öcsémet.
Azt én nem követelem az igazgatóságtól, hogy hasonló darabokat ne adasson, ha már a mai közönség ízlésének az ilyen táplálék felel meg, de legalább azt tétesse ki hasonló eseteknél a színlapra, hogy a „mai előadásra a húsz éven alul levő fiatalságnak belépti jegyek nem adatnak”, akkor meg leszek elégedve.
