VIII. A KÍSÉRTET (Népszínmű Szigetitől és Szigetiért)
VIII. A KÍSÉRTET
(Népszínmű Szigetitől és Szigetiért)
(Népszínmű Szigetitől és Szigetiért)
Szerkesztő úr! Én úgy meg vagyok rémülve, hogy ijedtemben azt sem tudom: kettőnk közül melyikünk Kakas Márton? Kérem alássan, hadd térjek egy kicsinyt magamhoz. Az a fehér lepedő, meg az a túrószacskó; kérem alássan, az ilyesmivel nem kell tréfálni: a kritikusok között lehetnek ijedős emberek, mint magam is, nem tagadom, aztán mikor én megijedek, nekem az a természetem, hogy akkor ütök. Tehát – jaj nekem is, neked is!
Elmondom az egész történetet, úgy, ahogy volt, de ne tessék megijedni tőle. Van egy derék becsületes csizmadiainas, annak meg egy emberséges majszterje; annak viszont egy jólelkű leánya, annak ismét egy házsártos édesanyja, ennek ismét egy kiszemelt fiamura és végtére mindenkinek egy jóravaló földesura.
Kérem alássan, ezek mind derék emberek, csupáncsak a leánynak szánt vén vőlegény, az az egy a semmirekellő, pedig molnár. A csizmadiát játszotta Szigeti, az inast Szerdahelyi, és olyan valóságos csizmadia volt mind a kettő, hogy Miskolctól Debrecenig lehet keresni párját. Az a köszöntő, amit az inas a leányasszony neve napjára mond, az igen jó; az a pogácsa, amit a leányasszony süt az inas számára, az is jó, de mi nem kaptunk belőle; hanem az a kalács, amit a molnár küldött, az nem jó, először azért, mert papirosból volt, kalács formára kifestve, másodszor pedig azért, hogy tulajdonképpen nem is kalácsot kellett volna neki küldeni a csizmadiamajszterhoz, hanem papirost, amire tudniillik a hatszáz forintról való kötelezvény volt felírva, amellyel Sas uram tartozott Kallós uramnak, s melyet az ki is fizetett neki, de Kallós uram azt mondta, hogy nincs nála az írás. És itt nagyon jól volt rendelve, hogy maga a szerző volt a csizmadia, mert lett volna a helyében akármely csizmadiája a két hazának, mindenik azt mondta volna Kallós uramnak, hogy hát tessék csak visszamenni búzát aprítani a hatkerekű malomba, majd ha írás lesz, kap pénzt, a pénz nem kér enni. A szerencsétlen csizmadia azonban kiád hatszáz forintot írás nélkül, s ebből támad aztán a második és harmadik felvonás. Igaz ugyan, hogy ha ezt a hibát nem tenné, nem történnék az egész második és harmadik felvonás, nem lenne kísértet a darabban; de én ezért mégis jobb szeretném, ha nem tenné ezt a derék csizmadia; az olyan becsületes, okos, életrevaló ember, hogy én kevés hasonlóan jó alakot láttam még színpadon, s fáj a szívemnek, hogy ilyen galibába keveri magát. A molnár persze eltagadja a fizetést, s exekúciót küld a szegény varga nyakára, a jámbor inas hiába veri ki a dobost meg a zsidókat a házból; azért ott künn megütik a dobot, szegény Sas uram e hangokra meg a felesége átkozódásaira kirohan, s beleugrik a kútba: Miska inas utána, holtan fogják ki mind a kettőt, az egyik ugyan hamar magához tér, de a mesterről azt hiszik, hogy megholt, ki is nyújtóztatják, s a torához ülnek, amidőn az orvos fölfedezi, hogy még van benne élet, s feléleszti; Miska inasnak ekkor az jut eszébe, hogy legjobb lenne, ha a holtnak hitt mester megijesztené a molnárt, akkor az majd kivallaná a csalárdságot. A földesúr, kinek házában mindez történik, és az orvos elfogadják az ötletet, odahívatják a molnárt, leülnek vele kártyázni, iddogálnak, s amint ott pityizálgatnak, megjelen Sas Márton uram lepedővel a hátán, fején túrószacskóval, s mint Bankó szelleme odaül az üres székre az asztalhoz. Az agyonrémült molnár persze, hogy kiadja rögtön a kontraktust, s végződik az egész általános boldogságon; Miska inas felszabadíttatik, s kilátásba helyeztetik ránézve Juliskát nőül vehetni. Én nagyon szeretem az egész darabot, s igen örülök neki; de azt a kísértethistóriát ki nem állhatom benne. Hogy Miska inas erre az ötletre jött, azt megengedem neki, szegény csizmadiainastól ez elég; hogy a nagyságos úr is jónak találja, azt is menthetem; nagyságos urak nem szoktak a fejtöréshez; még a doktort is értem; a doktor urak is szeretnek lelket csinálni az emberből, de hogy szerző, ki annyi egészséges humorral tudott ily élethű alakot elénk állítani, maga is ráállt Mihály diáknak ez együgyű indítványára, azt nem bocsáthatom meg neki. Mert vajon mi történt volna akkor, ha a molnármester ahelyett, hogy megijedne Sas uramtól, azt mondaná neki: „Nini, hát kend nem halt meg, Sas uram? Igyék hát kend is egy pohár bort!” Bezzeg mit csinálnának akkor? Pedig ez megtörténhetnék ám azon esetben, ha ketten írnánk egy darabot: szerző csinálná benne a jó embereket, én pedig a rosszakat. Fogadom, hogy mind valamennyinek elnyerném a pénzit, mert az én molnáraim ugyan meg nem ijednének egy egész hazajáró csizmadiacéhtől. Oh, a molnárok nem olyan ijedős emberek.
Különben mindvégig igen jól mulattunk, s hogy az én becsületes lábtyűművészem legifjabb legényének szavait ismételjem: „Gyönyörű darab ez, uraim! Nem való ugyan okos embereknek – de olyanoknak, mint mi vagyunk, fölséges!” Márpedig az együgyű emberek számára is áll ám a színház.
Megjegyzendő, hogy egy helybeli csizmadiamester szolgáltatta kölcsön az előadásban lényeges műhelyi szereket; maga betanította művészeinek a mesterség fogásaiba a próbákon. „Hanem aztán, ha valami rossz csizmadiát játszanak, hát én végig nem nézem ám a darabot”, mondá az érdemes hazafi. Nemcsak végignézte azonban a darabot, sőt, úgy elérzékenyült rajta, hogy előadás után tőkét, csizmát, dikicset és mustát s minden egyéb készséget odaajándékozott a nemzeti színháznak, mely eszerint egy egész lábtyűkészítő műhellyel szaporodott ez alkalommal.
