XI. RÉGI PÉNZEK (Szentpéteri jutalomjátéka)
XI. RÉGI PÉNZEK
(Szentpéteri jutalomjátéka)
(Szentpéteri jutalomjátéka)
Csúnya, háládatlan, önérdekkel teli a világ, szerkesztő barátom! Semmit sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem szereti magáért – ha kijön a forgalomból, azt mondja rá, „régi pénz”, s kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak; csak azért szereti az ember kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, otthagyja; csak addig szereti vén cselédjét, míg tálat nem tör, keze reszketős nem lesz; csak addig szereti költőjét, míg elméje nem gyengül, csak addig tapsol színészének, amíg ugrálni bír előtte; azontúl vén szerető, vén író, vén színész – vén cselédek, régi pénzek –, menjetek a múzeumba! Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk Szentpéteri, a dacos Petur bán, a zseniális Rémy, a jókedvű kántor, az erőslelkű bankár, a tisztakeblű Menenius stb., stb. tavaly megbetegült, s vele együtt mindazok a derék férfiak, akiket előszámláltam, és még számtalan mások, akik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirendkészítő urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nemegyszer jártak úgy, hogy a játékrendet megcsinálták, s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg lenni soha, Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mije fájt; s csak játék után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt felkeltek az ágyból Petur bán, Rémy, Menenius etcetera urak, s kijöttek a napfényre melegedni. Azt persze rosszul tették, februáriusban a nap nem melegít, a közönség szíve még kevésbé; mert farsang van. Legalább a kritikusok lehetnének hát nyájasabbak, hogy ne fogadnának egy betegségből felüdült művészt azzal a sajnálkozással, hogy már el is van temetve. Pedig ezt cselekszik; erőnek erejével ráfogják Szentpéterire, hogy a régi pénzekben utoljára lépett fel, holott erről a színlap nem emlékezik, elbúcsúztatják szépen, mint valami prédikációs halottat, s beteszik a múzeumba. Nem úgy van az! Szentpéteri, a jó Szentpéteri még nem vénült ki az ő csizmáiból, s legközelebbi föllépése nem azt tanúsítja, hogy ő már most végének indul, hanem azt, hogy egészsége helyreáll, s a túlbuzgó művész nem várhatja be az időt, melyben egészen meggyógyulva foglalhatja el ismét régi helyét; félbetegen is helyére lép, s ha tán gyöngébb is most, mint teljes ereje korszakában, azért mégis erősebb, mint akárki azok közül, akik szerepeit betölteni próbálgatják; reméljük pedig Istentől és derék orvosaitól, hogy napról napra előhaladó egészségével megtér hajdani kedélye is, s Szentpéteri még sok ideig nem lesz régi pénz, akit a múzeumba tesznek.
Egyébiránt a tisztelt kollégáim által tanúsított nagylelkűségre van kedvem megint egy anekdotát mondani (többen azt tanácsolták, hogy az elgyengült művészt most már nyugdíjazni kellene) – az egyszeri amerikai ültetvényesnek volt egy vén néger rabszolgája, aki nem keresett már annyit, mint amennyit megevett: az ültetvényes felhívatta őt magához, s nagylelkűen azt mondá neki: „No, Mungó, minthogy olyan hűségesen szolgáltál nálam ötven esztendeig, meg akarlak jutalmazni, ne légy rabszolgám többé, szabadon bocsátlak.” – „De gazda – szólt a vén néger ravaszul mosolyogva –, ha megetted a húsomat, edd meg már most a csontomat is.” Meg kell jegyeznünk a nagyobb hasonlatosság kiderítésére, hogy a nyugdíjintézetnek jelenleg egy „régi pénze” sincs, nemhogy „új” volna Szentpéteri számára, aki előtt még László is ott áll a sorban, szintén tiszteletbeli régi pénz, aki még játszhatnék, de nincs kedve a Szentpéterit fogadó lamentációk elé kilépni; nyugdíjt is kaphatna, mert 25 éven túl szolgálta a hazai múzsát – ha volna miből.
Azért legyünk kissé diszkrétusabbak, s mondjuk, hogy éljen Szentpéteri, s ne menjen még a régi pénzek közé.
