X. MÁTYÁS FIA (Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma)
X. MÁTYÁS FIA
(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma)
(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma)
A színházban Mátyás fiát adták, Lendvay jutalomjátékául, eredeti történeti drámát. A közönség fulladásig teleülte a színházat, s nézte a darabot figyelmesen; a Komlókertben pedig négy darab kritikus ült a kancsó mellett – magam voltam az ötödik –, s hallgattuk a cigányzenét. Nem kell különben semmi rosszat keresni a dologban: nem azért nem néztük Mátyás fiát, mintha lenéznők a magyar drámát, hanem azért, mert éppen a Komlókertben kellett lennünk, mert egy derék alföldi hazánkfia, ki maga is művész, műkedvelő és műpártoló egy személyben, s akit az Úristen tartson meg sokáig, saját csekélységünket abban a kitüntetésben részesíté, hogy egy „Kakas Márton csárdást” szerze, és ezen csárdásnak cigány hegedűhúrokon leendő első megzendülésének ünnepélyes alkalmára egy barátságos lakomát rendezett, melyre in specie minket, színbírálókat is meginvitált, megszerezvén azon olympusi látvány gyönyörűségét, hogy vicsorítja egyik kritikus a másikra a fogát, mikor egy asztalnál ül?
Tehát jól ettünk, jól ittunk, jól lakomáztunk: folyt a bor és az anekdotamondás; félretettünk minden gondot; csak énbennem mozdult meg olykor-olykor valami lelkiismeret-forma, olyasmit sugdosva: „Hogy fog mármost az a fél tucat kritikus arról a drámáról referálni a közönségnek, amit a közönség látott, de ők nem.” Magamra nézve azt gondoltam ki, hogy majd szépen elhallgatok, mint már egypárszor tettem: úgy cselekszem, mintha nem volna semmi nevezetes dolog a színháznál, amiről írjak. Szerkesztő barátomnak úgyis van mit kinyomatni a lapba.
Mekkora lőn azonban az én ijedelmem, amidőn a következő napokon egyik lap a másik után akad a kezembe, s bíráló kollégáim azon rendben, ahogy egymás mellett ültünk az asztalnál, referálnak szépen az előadott darabról: elmondják, hogy a mű kissé hosszadalmas, de nyelve folyékony; hogy vannak benne hatásos jelenetek, hanem a párbeszédek dagályosak; hogy a jutalmazott szépen szavalt, de túlzásokba esett, hogy Sz. kissé parasztosan fogta fel a főúr szerepét, hogy a nők játéka bágyadt volt, hogy egynémely ember jobban is tudhatta volna a szerepét stb., stb. No, mármost, Kakas Márton, nincsen menekülés: neked is el kell mondanod, hogy milyennek találtad az „előadást”? Mert már a többiek mind feleltek.
Tehát, instálom alásan – miután én is ott voltam, ahol a többi – megvallom, hogy az első felvonás: a pörkölthús kissé csöndesen ment végbe. Jó ötlet volt szerzőktől egyébiránt, galuskát is mellékelni. Zajosabb és így nagyobb hatású volt a második felvonás: a túrós csusza, mely valódi eredeti gondolatokkal volt megterhelve – töpörtő alakban, s a kedélyek húrjait tökéletes harmóniába hozta. Mindent felülmúlt azonban a harmadik felvonás: a sült pulyka, mely az összes kritika tetszését megnyeré, s méltán megérdemlé a koszorút, mely zöld saláta képében halmoztatott reája. Az előadás pontos volt és összevágó, s különösen fűszerezte ezt amaz óklasszikus zamat, mely a bakatoron félreismerhetetlenül érezhető volt. A szereplők mindnyájan megfeleltek a maguk feladatának késsel, villával és poharakkal; különben a felvonások közötti zene többet ért egynémely magánbeszédnél.
Íme, én jó lélekkel ezt a bírálatot írtam. Jelentésem, meglehet, hogy valamennyi között a leggyengébb, de annyi bizonyos, hogy legigazabb.
