Ki hát az a Kakas Márton ?
Ki hát az a Kakas Márton ?
Jó idő óta, hol levélben, hol galléromnál ragadva, kérdezgetnek itt is, amott is, hogy bizonyos Kakas Márton kilétéről és hollaktáról adnék tudósítást; mindezen kérdezősködésekre eddigelé jónak találtam kitérőleg felelgetni, azt is gyaníthatva, hogy tán e kíváncsiság olyan érdemes urakat is bánthat, akik szeretnék megtudni, vajon ez a becsületes ember hol csavarog olyankor, amikor más becsületes ember a személykereset-adót fizeti? S hol lehetne egy szerény Mahnzettellel rátalálni, s holmi restánciákat anno ennyi meg ennyiből megsteuereintreibolni rajta? Azt éppen nem mondhattam a kérdezősködésre, hogy én magam legyek az, mert akkor rám nyomják, hogy két fejem van, fizessek mind a kettőtől; azt sem válaszolhattam, hogy nem ismerem, mert hiszen hűséges dolgozótársam. Hát csak tartottam egy ideig a közönséget holmi „ibis, redibis”-féle válaszokkal; hanem valamelyik vasárnap nagyon megszorítottak.
Ez a jámbor barátom valami verset írt, nem tudom én, mit? Azt elszavalta valaki, nem tudom én, ki? Valami műversenyen, nem tudom én, hol? Végül a közönség hítta a szerzőt. Mi lesz ebből, gondolám magamban: vajon megtartja-e azt a regulát, amit a hajdani ördögidézések formuláztak: „Jelenj meg előttem tetszetős, deli legény alakjában, és engemet meg ne ijessz; s hozz énnekem harmincháromezer darab aranyat, kelendő pénzben!” Hm: magam is elvenném.
De biz az én Spiritusom nem jelent meg; utoljára engem kezdtek el döfölni könyökkel, hogy adjam elő, hová tettem?
Már most tehát, nehogy rám fogják, hogy katonaköteles egyént rejtegetek magamnál, kénytelen vagyok elmondani az egész történetet, elejétől fogva, azon módon, ahogy megtörtént; a maga tiszta valóságában.
Amint a tisztelt közönségnek tetszik mindenféle irkafirkáimból tudni, én egy savanyúkedvű, mogorva, haragos ember vagyok; akinek abban telik kedve, ha más embert ijesztgethet, szomoríthat, méregbe hozhat. Ez énnekem a hivatalom; ezért engem rendesen fizetnek.
Ezért én írok mindenféle szomorú és rettenetes történeteket, s úgy esztendőnkint tíz, tizenöt embert, néha azonban rámegy ezerre is, akiket mindenféle halál nemével megöldösök, s az énnekem nem kis fáradságba kerül, mert azok védelmezik magukat, s egynehányszor kicsi híja volt, hogy ők nem öltek meg engem.
Egyszer éppen a Véres könyvet írtam, melynek folytán szerződésem volt a kiadóval, különféle utakon, módokon százötvenezer embert ágyúval, lőporral, vízbefojtással és kard élével kiirtanom.
Éppen új halálnemeken törtem a fejemet: amidőn egyszer csak az a csoda történik velem, hogy a tollam nem akar fogni a papíron. Akárhogy nyomom, erőtetem, nem ád ki egy árva betűt sem. Megtörlöm, megfaragom, újra tintába mártom: mindhiába; a toll nem akar a véres munkának részese lenni.
Valahányszor leteszem kezemet az íróasztalra, lámpásom üvegharangja mindig egyet kondul, mintha órát ütne. Haragosan új tollat szúrok a töviskesdisznó-tollszár végébe; ez már majd fog: mikor akarom folytatni a megkezdett írást, nincs sehol; keresem félóráig, felhányom az egész asztalt: utoljára megtalálom a fiókom legeslegfenekén, ahol az örök tűzre kárhoztatott vadkéziratok álltak.
Hogy került ez oda? Bánom is én! Boszorkányság. Törődöm is én boszorkányokkal! Idegen asszonyszemélyekre semmi gondom. Mikor aztán megint írni akarok, nagyot horkant a lámpásom, mint egy fojtogatott ember, s menten elalszik. Persze, nem volt fölhúzva. Nem ijedtem meg a sötétben, újra fölcsavartam a lámpást, meggyújtottam, s makacsul fogám a tollat: de már most azért is egyszerre ezer embert nyakazok le. Hanem ezalatt a tinta beleszáradt a tollamba megint.
A kalamárisba akarom mártani, s íme, különös meglepetésemre a tintatartóm tetején egy kis furcsa figurát látok ülni, aki nem tartozott íróasztalom gnómjai közé.
Egy arasznyi emberke, finom mókusprémes mentében, sarkantyús csizmákkal a lábán, s piros kakastaréjos fejjel, egyik kezében írótollat tartva, másik kezének felemelt ujjával engem fenyegetve.
Ijedten kaptam le a süveget fejemről:
– Alászolgája! Kihez legyen szerencsém?
– Csak tessék feltenni! – szólt a kis kobold tollsíp hangon. – Régi ismerősök vagyunk.
– Nem emlékezem, hogy lett volna szerencsém.
– Én vagyok önnek a „Spiritus familiárisa”.
– Jaj, tisztelt barátom, ne nevezze ön magát spiritusnak, még híre megy, hogy spiritust gyártok, s akcizát fizettetnek velem: mondja ön magyarul, hogy kicsoda?
– Tehát: házi szellem.
– Már olyan lidércféle, aki aranyokat hord a házhoz? (Lásd: Ipolyi magyar mythologiája.)
– Aranynál is jobbat, jókedvet, vidámságot.
– No, kedves barátom, akkor azt lopod, mert az már régen nem terem ezen a vidéken.
– Vetni kell a magját, majd elszaporodik megint.
– De már ahhoz én nem értek. Én csak gyilkolni tudok, bosszankodást szaporítani, embereket mérgesíteni, és boldogtalanná tenni.
– No, hát keljen fel innen, hadd üljek én az asztalhoz.
– Hát aztán?
– Hát majd én írok ön helyett mindenféle nevetséges furcsaságot, ami öntől magától ki nem telnék: az leszek önnek, ami Maquet Dumas Sándornak; ön pedig menjen azalatt mulatni vagy dinnyét ültetni, ahogy teszik.
– És a konvenció?
– Mindennapra háromgyűszűnyi tinta, mert én avval élek.
– No, ez olcsó koszt. Áll az alku. Itt a tinta, itt a papiros, én tehát elmegyek sétálni; mire hazajövök, írjon ön nekem egy színbírálatot.
Emberemlékezetére ez volt a legunalmasabb munka, amin valaha emberi két szem elaludt; itt mutassa meg a humorisztikus lidérc, ha tud valamit.
Egy kicsit vakarta is rá a taréját, mikor ezt mondtam, hanem aztán csak hozzáült, maga alá szedte lábát, és írt.
Én pedig vettem a kalapomat, s indultam sétálni. A lépcső alján eszembe jutott valami, s visszafutottam.
– Hohó, barátom, lidérc! Egyet elfelejtettem megkérdezni. Tud-e ön németül?
– Én minden nyelven tudok.
– Hát akkor ismeri azt a könyvet, amit úgy hínak, hogy Pressverordnung, aztán meg azt a másikat, amelyiknek becsületes neve: Kriminalverfahren?
– Azokhoz nekem semmi közöm. Én ön helyett dolgozom, ön énhelyettem felszedi a honoráriumokat; ha párbajra hínak, ön énhelyettem duellál; ha pörbe fognak, helyettem allegál; ha elítélnek, helyettem kiüli a büntetést, s ha valaki belém szeret, ön lássa, hogy mit csinál vele?
– No, mert csak azért mondom, hogy van én nekem itt a Duna-parton egy nagy házban egypár igen jó barátom, akik minden sort átolvasnak, amit én írok vagy kiadok, nagy figyelemmel és gyönyörködéssel; a szebb helyeket veres plajbásszal aláhúzzák, úgy mutogatják egymásnak: mikor nagyon megtetszett nekik valami, akkor magukhoz hívatnak, megdicsérnek: néha azt sem várják, hogy én menjek oda, ők jönnek hozzám; ha a munkám nagyon tetszett nekik, még a nyomdából elviszik mind, minden példányt elprenumerálnak; hát csak arra kérlek, hogy ezen tisztelt barátim előtt az érdemeimet ne szaporítsd; mert már anélkül sem találják helyemet, s nem óhajtanám, ha egyszer mégis helyemet találnak.
A lidérc bólintott, hogy jól van; én pedig mentem sétálni. Még egyszer vissza kellett térnem: már ez nekem szokásom, a zsebkendőmért meg a fél kesztyűmért rendesen a szögletről térek vissza.
– Mi nevet fogsz aláírni a cikknek?
– Alakomról is láthatod: „az én nevem Kakas Márton.”
S valóban ezzel kezdte a legelső cikket, mely akkorra éppen elkészült, mire az ácsorgásból hazaértem. Átolvastam: no, megjárja; nem olyan rossz, mint gondolám. Kezdőtől ennyi is elég.
A harmadik színbírálat után Kakas Mártont szerződteté Heckenast barátom ezerkétszáz forint fizetésre: nekem csak az a dolgom volt, hogy a nyugtákat aláírjam, s a pénzt elköltsem, és naponkint két órát vegyek Keresztessynél a karddal való verekedésnek mesterségéből, mert a jámbor lidérc legalább ötven embert élet-halálra ellenem lázított ez ideig.
Egyszer azonban megsokallta már az örökös kritizálást, és megszólíta:
– Hallod? Ha a pokolból jöttem volna, azt mondanám, eressz oda vissza, mert sokkal jobb mulatság a danaidák feneketlen hordajába vizet hordani, Sziszifusznak követ hengeríteni, s a háromfejű Cerberust rábeszélni, hogy taktusra ugasson, mint örökösen a kritika száraz malmában őrölni: csodálom, hogy Muszkaországban az ólombányák helyett nem inkább színbírálói sáncmunkára ítélik a halálos bűnösöket; gondoljunk ki már valami mást.
– Jól van, fölhatalmazlak valami másra.
Egy óra alatt a spiritus familiáris készen volt a Nagy Tükör tervével.
– Nehéz lesz ez, drága barátom! Belesülünk. Nem volt még ilyen dolog minálunk; sem írók, sem rajzolók hozzá. Miből állítjuk ki?
– Csak bízd azt rám. Minden kezdet nehéz, majd jó lesz később.
Az igaz, hogy nehéz is volt! Mint akinek kovácspöröllyel kell egy darab vasból varrótűket csinálni. Meg is látszott rajta. A rajzok, a metszések, a hozzáírt szöveg, mind szörnyű mértékben hasonlítanak azokhoz a fazekokhoz, amiket Robinson Crusoe öntött kínjában először a puszta szigeten. Hanem azért az áldott publikum csak bevette azt.
Harminchat előfizetővel kezdtük meg a vállalatot: kérdezém Mártontól, hogy mennyit nyomassak belőle? Ő azt felelé: hatezeret!
Az év vége felé nem maradt fenn belőle több kétszáz példánynál. Pedig az egészben csak a „jön a billog!” ért valamit: hanem ez aztán sokat is ért; kivált azoknak a szerkesztőknek, akik megadták az árát.
Egy napon szokatlanul rossz kedvvel tértem haza.
– Baj van, spirite! Nagy baj van. Egy jó barátom miatt, akiért jótálltam, sokat vesztettem: nem is merem kimondani, hogy mennyit? Mi a patvart csinálok most?
A lidérc orra hegyére tette mutatóujját, és gondolkozott.
– Próbáljunk újságot kiadni.
– De iszen nem kell nekem; adtam én már vagy kilencféle újságot ki, mindegyikkel megégtem, s örültem, ha a csizmámat otthagyva a degetben, mezítláb kijöhettem belőle.
– No, csak bízd énrám; ez olyan lap lesz, aminek nem árt meg sem az árvíz, sem a jég, sem a diplomácia. Ez humorisztikus lap lesz.
– Szégyenlek én olyant csinálni.
– Hiszen nagy szégyen is az, de hát legyen a szégyen az enyém. A legnagyobb ostobaságokat én írom alá: neked semmi bajod vele.
– De én nem értem, hogy lesz, mint lesz? Ki látja el majd munkával? Ki ír bele verset? Lapba pedig az kell. Nagy versíróink úgy tesznek, mint az oroszlán, évenkint csak két kölyket hoznak a világra, persze hogy a tengerimalac minden három hétben hetet fiadzik, de ez is annyiban különbözik némely szapora versíró ijafiától, hogy a tengerimalac fiának farka nincs, de füle van: emennek pedig se füle, se farka.
– Csak bízd azt rám: írok én verset is végső ínségben. (Ezt az élcet az akadémiában hallhatta.) Aztán majd nőnek mások is!
Denique meg voltam szorulva, ráálltam az indítványra; úgy született meg az Üstökös, s az általa nyitott nemzeti kölcsön szerencsésen kirántott financiális zavaromból.
Fél esztendő haladtával aztán úton-útfélen mondogatták az ismerőseim, akik találkoztak velem: Ej, de nagy bolond az a Kakas Márton! Ej, de furcsa újság az az „Üstökös”!
– Hiszen, kérem alássan, én egy betűt sem írok bele – mentegetőztem –, én nem is tudom jóformán, mi van benne? Az a Kakas Márton az oka mindennek.
Vettem észre, hogy régibb tudós barátaim nem akarnak rám ismerni, kiknek derogál ez a kompáia.
Sőt, majd kimaradtam az akadémiai kandidáturából, mert ellenem vetették, hogy nem lesz-e az majd orcapirulás másokra nézve, ha ilyenféle filozófusok is tévednek az ünnepélyes terembe, mint Kakas Márton principálisa?
Azonban már egyszer megvan: nem segíthetek rajta. Elismerem én magam is, hogy ez az Üstökös nem egyéb, mint csupa merő bohóskodás: igazán nem is érdemes benne valami okos dolgot keresni; hanem én elhárítok magamról mindent, én nem vagyok benne részes: engem ne tessék érte korholni. Kakas Márton mindennek az oka; ő hiábavalóskodik itten, én magam csak a korrektúrát viszem a lapnál.
Azért még egyszer alázatosan engedelmet kérek, hogy a világon vagyok, majd egyszer ezt a hibámat is megjavítom, s akkor Kakas Mártont is elviszem magammal; addig pedig kérem alássan, hogy ne kívánják kiadatását tőlem, mert apjának egyetlen fia, s ő keres az egész háznépre.
