I.
I.
Pest, 185…
…nem lehet tovább kiállani!… Az egész kétheti repertoir ismét úgy van elkészítve, hogy egy főszerepnél többet nem játszom benne: és az is egy bérletszünet és egy jutalomjáték közé esik… Ez kiszámítás! Oh, az emberek oly gonoszak itt a színház körül: minden jó szerepemet a nyárra fogják szorítani, amikor már nincs közönség; hogy így bizonyítsanak ellenem. Szerencsére vannak, kik e világos cselszövényeket keresztüllátják, s reménylem, hogy X. X. nem mulasztandja el az unalmas szebasztopoli háborútól annyi tért elszakasztani lapjában, mennyi egy üldözött művésznő közérdekeinek kivívására szükséges, s ez bizonyosan jobban érdeklendi az olvasóközönséget holmi háborúi tudósításoknál. Hadd tudja meg a világ, hogy nekünk is van háborúnk, nemcsak a tőröknek, s nemcsak Krímiában esnek el az emberek, hanem minálunk is: igaz ugyan, hogy itt megint felkelnek…
…ma valaki az előadásra virágokat küldött számomra; sejtem, hogy kicsoda? Midőn hazatértem szállásomra, egész departementom egy virágoskertté vált átalakítva… Milyen gyöngéd figyelem. A kellemes meglepetés szerzője szerényen eltitkolá magát: de énnekem sikerülni fog nevét kitudnom. Egy új ruhát ígértem szobaleányomnak, ha utánajár… Ah, ha gróf Z. volna!
…a virágárus megmondta szobaleányomnak a tegnapi virágküldő nevét: egy fiatal hivatalnok, ki egy negyedévi fizetését költötte el e virágokra… Minő vakmerőség! Nagyon rosszul látszik ismerni elveim szilárdságát…
…Ma háromszor is keresett az igazgató. Megmondtam szobaleányomnak, hogy csak akkor eresszék be, ha harmadszor keres. Haragszom rá. Ne is szóljon, tudom, hogy miért jön: mondám neki, azt kívánja, hogy azt a gyűlöletes szerepet eljátsszam. Nem fogom tenni. Tudom, hogy vannak a színháznak törvényei, de azt is tudom, hogy vannak nélkülözhetlen művészei, akiknek a kedveért kivételeket szokás tenni. Nem játszom, nem játszhatom azt a szerepet. Egy nőt, kit a színpadon megvetnek, kit kigúnyolnak. Soha. Inkább felbontom a szerződésemet; valahányszor rágondolok, megbetegszem bele, s betegen csak nem játszhatom. Adják másnak: én csak nem játszhatom oly nőt, akinek a darab végén már 16 esztendős fia van… Az igazgató kénytelen volt okaimat helyeselni. A szerepet visszavette, és bocsánatot kért…
…egészen magamon kívül hagytam el a mai előadást. Azt a gyűlöletes szerepet csakugyan másnak adták. Vetélytársnőm csupa dacból elfogadta. Természetesen az ő pártja jól működött: midőn kilépett, tapsokkal fogadták, s azután is minden szavát megéljenezték. Könnyű volt így, mert rosszul fogta fel a szerepet. Ő a kigúnyolt nőből egy szenvedő alakot csinált, hogy részvétet gerjesszen. Így könnyű a hatást vadászni. A közönség bele volt bolondulva ebbe a szerepbe. Oh, milyen értetlen nép ez a közönség! Azért is vissza fogom követelni ezt a szerepet. Majd megmutatom én, hogy kellett volna azt helyesen visszaadni…
…nem értem ezt a dolgot: ma egészen hatástalanul múlt el az előadás, pedig tudta a közönség, hogy azt a szerepet ma én játszom; alig kongott egy-két ember a színházban, s a karzat csaknem üres volt. Érdemes itt művésznőnek lenni! Azért fárad az ember egész életén keresztül, azért áldozza fel éjeit, nappalait, hogy azután tizenkét embernek játsszék! Oh! Inkább lennék Vámos-Pércsen, vagy Rác-Becsén primadonna, mint itt: ott legalább lelkesült közönség értené meg szavaimat, míg itt csak a kritikus a rendes színházjáró…
…látott az ember ily tengeri szörnyetegeket, mint ezek a színházi referensek! Még összehasonlításokat tesznek köztem és az elébbi szereplő között: az egyik lap oly orcátlan, hogy még jobbnak találja azt, mint engemet, s tanácsokat ad nekem! Énnekem! Kedvem volna ellenbírálatot írni reájok. De érdemesek-e? Nem minden ember kacagja-e, amit ők mondanak? Felfogadtam, hogy mától fogva több magyar lapot el nem olvasok soha…
…Ma tökéletes diadalmamat ültem. Soha ily tömött színházat nem láttam, mint mai jutalomjátékom alatt. Volt benn ötszázhuszonhat forint. Ezt még a játék alatt megkérdeztettem a pénzszedőtől. Kilépésemkor özönlött lábaimhoz a koszorú, a taps nem akart szűnni, valódi virágzápor volt taps-mennydörgéssel (milyen naiv gondolat, méltó volna, hogy ki legyen lapban nyomtatva, ha volna oly lap, mely méltó volna, hogy belenyomassék). Felvonás közben egy becses ajándékot is kaptam a nagyközönség részéről: megér kétszáz forintot. Most itthon vagyok ennyi diadal után, körülem virágok és koszorúk halmaza, fülemben még az elhangzott tapsok viharja cseng. És lelkem belül elsötétül, ha rágondolok, hogy hát mi ez mindössze is? Ez hát a művészet netovábbja nálunk? Egy ruháskosár koszorú és egy bagatelle, mely kétszáz forintot ér? Amellett rongyos százötven forint havi fizetés. Midőn egy Rachel jutalomjátéka van, a gyöngyfüzérek omlanak így lábaihoz, s ezreket érő gyémántokkal tisztelik őt meg hercegek és lordok, pedig százötvenezer frank fizetése van mellette, s két fogatot is tart. Olyan kedvem volna kihányni az ablakon mindezt a sok koszorút és a színpadi ruhákat és a szerepeket utána, és elmenni kapálni…
…ma végigolvastam valamennyi lapot: hogy hízelkednek, hogy iparkodnak hódolatukat kifejezni irántam. Szegények. Ha tudnák, hogy én sohasem szoktam őket olvasni…
…ma nagy vitám volt a rendezővel: ő azt állította, hogy a mai darabhoz XIV. Lajos korából való öltözet kell; de én bebizonyítottam neki, hogy ahhoz a renaissance korábóli viselet szükségeltetik, s már azt el is készítettem: természetesen nekem volt igazam…
…asztalomon tizenkét jegy hever, csupa megtisztelő meghívások ugyanazon napra, előkelő delnők táncestélyei, nyilvános vigalmak, hangversenyek, melyiket boldogítsam a sok közül? Kénytelen vagyok sorsot húzni: egy hangverseny, egy estély, egy táncvigalom egy napra elég lesz…
…nagybeteg vagyok. Ezer okom van rá. Az öltözőszobában kétszer rám nyitották az ajtót, bizonyosan keresztülhűltem. Meg is bosszantottak, későn húzták fel az előfüggönyt, midőn harmadszor kihívattam. A hangversenyen elfoglalták a helyemet, s az estélyen zöld ruhám kéknek tetszett. Mindjárt éreztem, hogy nagy bajom lesz. Kénytelen vagyok az ágyat őrzeni, s csak annyi erőm van, hogy ezt a naplót megírhatom. Az az egy vigasztalásom van mégis, hogy betegségem felforgatta a játékrendet, van nagy zavar: legalább most érezik, hogy mennyire nem lehetnek el nálam nélkül. Korán reggel kétségbeesve jött hozzám annak az eredeti darabnak az írója, amit holnapután kellene adni, s hüledezve rebegé, hogy csak reám várt a darabjával: elhalasztassa-e? Csak adassa, galambom, nálam nélkül, mert kijut az időből, a május rossz hónap, ne várjon rám. Az orvos itt volt. Komolyan aggódni látszik állapotom főlőtt. Kíváncsi voltam belepillantani a recipébe, melyet számomra írt, „aquae destillatae unc. duo sachari albi dr. sechs. rad. liquiritia sem. duo”. Ez a rövidség engem nagyon aggódtat. Csak valami heroikus kúrát ne használna ellenemben. Az a sachari albi valami hirtelen hatású gyógyszer lehet. Pedig mondtam neki, hogy csak engedjen időt a betegségnek, de ezek a színházi orvosok mind olyanok: azt akarnák, hogy az ember mindjárt meggyógyuljon; más orvos annak örül, ha soká beteg az ember. Csak legalább négy napig ne engedne felkelni.
