Rezső trónörökös írószobája
Rezső trónörökös írószobája
Az egész fejedelmi írószoba az összeállítás ízlése és pompája által érdekes; de még inkább azzá lesz, ha az egyes alkatrészeknek a provenientiáit megismerjük. Mert ez a szoba nem úgy van felszerelve, ahogy azt egy udvari szőnyegész (aki érti a szakmáját, s akinek az az utasítása, hogy „kerüljön, amibe kerül”) a legdrágább kereskedőktől összevásárolja; itt minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve: elkezdve a kárpitmennyezetet tartó királysastól, amelyet a trónörökös maga ejtett el. A többi is mind tanulságos és regényes utazások szerzeménye, keleti uralkodóknak, szabad nomád törzsek emírjeinek tiszteletajándéka, amiket pénzen meg nem lehet venni, csak kölcsönös fejedelmi munificentia árán; köztük olyan ritkaságok, amelyekhez egész magyarázat kell. Minden bútordarab, fegyver, szőnyeg, edény egy-egy történetről beszél, s magával hordja azt a kiterjedt horizont, amelyet a trónörökös maga előtt kibontakozni látott.
A sors a magasan született férfiaknak szokott osztogatni állásukhoz való ajándékokat: Rezső főhercegnek gondolatokat adott. Egy gondolkozó fejedelmi sarj! Nem mindennapi tünemény. És aki a gondolatait szereti másokkal közleni, és óhajt a mások gondolataival is megismerkedni. Aki akarja látni és hallani az igazat, a valót, aki nyílt szívet tár az őszinte beszéd elé; ki az ellenvéleményt provokálni bátor, s leküzdi, ha az övé az erősebb; de enged neki, ha azt találja helyesnek.
Ott, annál a kis íróasztalnál szokott a trónörökös értekezni nagy népismei műve szerkesztőivel, mikor azok mind a ketten Bécsben vannak. (Máskor viszont Budapesten fogadja mind a kettőt.) A trónörökös semmiféle magántitkárt, írnokot nem tart: maga írja a leveleit, munkáit, és oly korrekt irállyal, hogy azokban soha egy törlés, igazítás elő nem fordul, még ha magyarul vannak is szövegezve az „Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben” szerkesztésénél, mondhatni, hogy a legnagyobb gond terhét a trónörökös vállalta magára. A cikkek az első fogalmazásban az ő kezébe kerülnek, s azután a felügyelőbizottságok, az egyes szaktudósok észrevételeivel megint vissza; végre kiigazított, kiegészített alakban újra megjelenik a legfelső szerkesztő előtt, aki aztán a legőszintébb és tárgyilagosabb bírálatot gyakorolja mindannyi fölött, s amíg egyrészt meglepő szakismeretével imponál, másrészt a kettős szerkesztőség között támadható véleménykülönbségeknél ritka tapintattal tudja mind a két félt megnyugtatólag kiegyenlíteni.
Ha egy költő, egy professzionátus író előszeretettel van az íróasztala iránt: az rendes tünemény; ahhoz szokott, abból él; de a trónörökösnek egyéb hivatása, egyéb gyönyöre is van. Hivatása hadvezérré avatja; gyönyörűsége a vadászat. Mind a kettőhöz hideg vér, kemény idegzet, edzett testalkat kell. S ezekben a legjava jutott Rezső főhercegnek. Ő, aki éjfélben fölkel, és nekiindul a havasoknak, nádasoknak, egy könnyű kabátban, kezében egycsövű fegyverrel, melynek lövése bizonyos halál; nem kísérve mástól, mint gyakran egy ismeretlen, vad, idegen vezetőtől, s dacolva zivatarral, leküzdve nehéz fáradalmakat; gyönyörnek találja mindazt, ami egy közönséges tudóst menten a halhatatlanságra vezetne – a másvilágon; hogy másnap rögtön az íróasztalához ülve, legmagasabb élvezetét keresse abban, amihez forró vér, érzékeny idegek, andalgó képzelet szükségesek: az irodalmi foglalkozásban; hogy egyik nap hadseregeket vezényeljen, másik nap a szellem táborait vezesse: ez, ami rendkívüli.
