I. A ROMTEMETŐ
I. A ROMTEMETŐ
Mint hajdan Plevnának, nyissunk most egy állandó rovatot Szegednek.
Mert hosszú ostrom lesz az, amíg ezt a várost bevehetjük. Még most csónakon megközelíthető; de ha lefogy róla a víz, én nem tudom, minő úton-módon indul el valaki, hogy hozzákezdjen a megvívásához?
Szeged elpusztult része (kilenctized rész) most rosszabb a semminél. Ha a „semmi”-nek volna szuperlatívusza, ez volna az. Ami van, az ellenséges akadálya annak, ami lesz. Tűzvész pusztítása nem ily rettenetes, mert az, amit elrombolt, azt megsemmisítette: de itt az összerombolt tömkeleg ott van hagyva, egy halomba döntött káosz, amire a saját birtokosa rá nem ismer.
A nagy szádfal elkészülése s a szivattyúk lecsapoló munkája óta a belváros utcáiról és tereiről már lefutott a víz, csak egyes pocsolyák maradtak még, zöld békalencsével bevonva: ott ümmögnek, brekegnek a posvány urai; a Dugonics tér négy nimfája körül rettenetes hangversenyük van; hanem a főutcán túl még olyan mély ár feneklik, hogy néhol az evezővel nem lehet elérni a feneket, amint e romegyetem közt végighajózunk.
Ezt a látványt se festő irónja, se író tolla nem képes megérthetővé tenni, ezt csak látni lehet, és aztán álmodni róla, s aztán kérdezni, hogy melyik volt a való?
Utcákról szó sincs. A viharral együtt tartotta rettentő menyegzőjét az áradat, s ők ketten olyan orgiát csaptak itt, hogy egyik ház jobbra, másik balra dűlt, s az úszó házfödél ott állt meg keresztben az utca szegletén, mint a tengeri monitor, bezúzva gerendaorrával az útban talált ház oldalát. Egész városnegyedből nem látunk egyebet, mint a víz fölött úszó háztetőket, mik csodálatosan szétfacsarva, laposan elterülve, nyergesen meggörbülve, féloldalt fordulva torlódnak egymás fölé. Itt nincs fal: csak sárhalmaz, a csónak fenekét horzsolja az állva maradt ablak szemöldökfája.
S ahol a sekélyebb vízből már kiemelkednek félig az elsüllyedt város romemlékei, az egy olyan látvány, mely elfojtja a szót, megbénítja a gondolatot. A leszakadt háztetők alatt belátni a dűlt falak közé; némelyik még szépen ki van festve; a roskatag háztetőt fenntartotta a nagy tömör kapu, s a szobában még látni a zongorát, amire a házigazda cölöpöket feszített, hogy a plafondot feltartsa; cifra nyoszolyák, fiókos szekrények ott úsznak az udvaron, hínártól belepve; gépek korongjai faállványaikon félredűlve mutatják, hogy ott valaha gyár volt, körülöttük halomra dőlt gerendatördelék, fenntartva egy óriási hordó által. S ugyanaz a romegyveleg ezernyi változatokban, állva maradt kimeredő falak, sártömeggé ázott téglahalom, pozdorjává tört bútorok, vasrúd, cifra rácsozat, nád, zsindely, azok között odaszorult vörös kígyók, a házak bádogcsatornái, a víz tetejére fölfeküdt kerítések mintha járdának lennének odatéve, s a háztetőkre halmozott ínséges bútormaradvány, ahol a menekült nép a réméjeken, napokon át tanyázott. Valóságos romkaleidoszkóp, mely mindig változik, ugyanazon ábrákat mutatva más keverékben. Egy-egy ház nagy ritkán, mely nem dűlt össze végképp, ott áll még szomorúbb képnek. Az ablakai fehérek a penésztől, ahol egy ki van törve, ott kicsüng a hímzett ablakfüggöny megbarnultan. Egy hajdani fűszeresbolt ledűlt sarkán át még látni a feliratos fiókokat, s a polcra föltéve egy kis gyermekhintót. Egy tornác oszlopsorának mindegyik szobra táncra készülni látszik, a középső derékban hajlott meg, ha az elkezdi, az egész ház utána omlik.
És mindezek a házak körül vannak véve kertekkel. Szép, gyönyörű kertek gondosan ápolva. Látszik, hogy aki ültette, szerette a fákat. Csakhogy most nincs rajtuk levél. Forró nap süt: nyár van, s ezeken a fákon nincs semmi zöld, meg vannak halva. Ami még zöldülne, az is haldoklik már; a kihajtott lomb vöröslik, alálankadt, minden növényzet kiveszett innen, csak egy szörnyű düledék közül virít elő egy csoport oleánderbokor, ott valami vendéglő kertje volt. A szegedi fákra nézve nem jött el a tavasz. Ott most nincs nyár, hanem csak izzó tél.
S a házaknak e kietlen nagy temetőjében egy emberi alakkal nem találkozunk. A sírok hallgatása körös-körül. Kormányosunk figyelmeztet előre, hogy most egy háztetőhöz fogunk érni, ahol egy kutya lakik, mely az evezőcsapások hangjára előjön odújából. Most is ott őrzi a házat, s el nem csalható a helyéről; a hajósok kenyeret dobnak neki, mikor arra járnak; olyan bozontos már a szőre, mint a farkasé, s elfeledett ugatni. Még mindig a gazdáját várja haza. Egy másik romhalmaz közepett pedig szép kokinkínai tyúkok laknak egy kakassal. Egy harmadik háznak az udvarából pedig egy anyalúd jön elénk tizenkét kis libájával, amiket a romok között költött. Ezek a jelenlegi lakói a víz alatti városnak.
