VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL
VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL
Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg; egy lapátra való sár és szemét undorító, de hát még egy egész tenger; egy habaréktó nyúlós iszapból, szétmállott vályogból, rohadt nádból és pudvás fából, élénkítve zöld békanyállal bevont tömpölyökkel, mikből ungok-békák ütik fel a fejeiket, kuruttyolva a keskeny padlójárók fülébe: „Rosszul van! Nem jól van! Rossz kormány! Nem kell nekem! Nekem sem!”; a száraz fákról lelógó hínár, a minden színt váltó megnevezhetlen minőségű dugvány, s aztán a fölötte, mint egy rémszellem, végiglengő mocsárbűz, amitől az embernek minden tagja lúdbőrzik. Ennek az iszapárnak a szélében áll egy földszinti szegletház, aminek a szegletből nyíló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak csónakkal lehetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van; a kőművesek éppen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott vakolatot, s felgyürkőzött emberek lapátolják ki az udvarából a bűzös sarat. Ez a „Vendégfogadó a Hét választófejedelemhez”. Ide gyűlnek össze délben egy kis elkülönített szobába ebédelni azok a derék emberek, akikre rábízta az ország, hogy ennek a sártömegnek ismét városalakot adjanak; itt találkoznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig ez iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult falakat, bútorpozdorját megbecsültek: mit érhetett az, mikor még valami volt? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbízást elfogadják. Minő sártenger, ami előttük áll! S a jó közönség még szaporítani segíti ezt a sarat azzal, amit a fejükhöz hajigál. Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napidíjt húznak. Ezért a munkáért! Újságíró egy cikkéért, énekes a daláért, igazgatótanácsos a jelenléteért, képviselő a távolléteért hogy fizetést kapjon, ez igen jó és természetes; hanem akinek egy város újjáteremtése munkáját kell végrehajtani, az tegye azt a maga kenyerén, s érje be a – mindennapi kritikával. No, ha áll az a közmondás, hogy a „felpanaszolttól meghízik az ember”, akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele; de mi lesz szegény Komjáthyból, akinek most is elég istenáldotta termete van?
„Akadt volna elég ember, aki elvállalta volna azt ingyen.” Elhiszem, csakhogy ha énnekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni 12–15 milliónyi összeg befektetésére, azzal, ha egy szobában kell hálnom, éjszakára nem húzom le a lábamról a csizmámat.
Mert drága a fülemüle hangja, de drágább a kacsáé, aki azt mondja, hogy „sáp, sáp, sáp”.
Hiszen éppen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény Hétválasztó udvarszobájába – mert a grand hotelben nem lehetett nyugton ebédelni a rájuk tóduló sápistáktól.
Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és célszerű munka teljesítése függ össze.
De hát ki áll jót arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját?
Hát először is azoknak a férfiaknak a jelleme. Azután pedig az a szellemdús összeállítás, ahogy annak a tagjai meg vannak válogatva. Három kormánypárti képviselő, három ellenzéki, egy köztiszteletben álló kanonok, egy közbecsülést kiérdemelt szolgabíró, aztán meg három Szeged választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visszaélés logikai lehetetlenség.
És végre a királyi biztos személye.
Hideg, megközelíthetlen alak. Aki nem ígér, hanem tesz, nem biztat, hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És amellett tud dolgozni, s amit más dolgozik, azt megítélni.
Hanem egy hibája van, az, hogy nem szereti az anekdotákat. Például Józsa Gyuri adomáját, aki tiszttartóját úgy szerződtette, hogy „semmi fizetés, hanem szabad lopás”; vagy báró W. hazánkfiát, aki azt mondta egyszer Eötvösnek: „Wer sich schämt, der wird nie reich.”(Nem is lett gazdag Eötvös, már ti. a József.) Vagy Ferenc császárért, aki a szegényül maradt élelmezési főnöknek azt mondta: „Az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?”, vagy a bélabányai hevérekét, akik azt mondták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az aranyport, ami a ruhájukra ragad.
Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem gutírozza, azért nem is lesz népszerű ember soha. S éppen azért való Szegedre királyi biztosnak.
Aki ezt megítélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom, Dáni Ferenc főispán, azt mondta nekem, hogy „Valóságos isteni gondviselés ujjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosul ide küldetése!”, s amerre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek, mint Szegednek a gondviselés által kiválasztott újjáalkotóját, amiért a szegény reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiáltá utána, hogy „Áldja meg az Isten! Tartsa meg jó egészségben!” Amit mi is utána mondunk, sőt kívánunk.
Hanem azért az ungok-békák csak azt kiabálják minden léptére: „Nem jól van! Rossz kormány! Nem kell nekem! Nekem sem!”
