IV. A REICHSRATBAN
IV. A REICHSRATBAN
Mikor még X-szel írtuk a Reixrátot. Régen volt a’! Mi sem vagyunk már Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.
Éppen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no, nem az alkotmányt értem, hanem az országházat; félredugva, úgyhogy a bécsi vén bérkocsis nem akart odatalálni, mikor rábíztam magamat, hogy vigyen el a Reichstratba.
Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.
Nálunk egyenesen belép az ember az utcáról az előcsarnokba, ahol a képviselők akasztófa-alléján a jelenlevők kabátjai s a távollevők meghívó jegyei pompáznak, s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a kinn sétáló képviselők úsznak; s ott színről színre láthatja az egymással vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük a buffetbe, és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmányműhelyben egy labirintot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.
Milyen csend van idebenn!
A terem padjai félkörben, amfiteátrumszerűleg vannak felállítva, s azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást, mint a képviselőknek a tarkóit, s a képviselők nem láthatnak fel a karzatra.
De ugyan mit is látnának ottan?
Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat celebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses, vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűz beszédére les napokon át? Hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk húszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlenegy női hallgató. Magát az írói karzatot csak hét darab zsurnalisztáról ismerni fel.
Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása nyűgei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen szcéna volna ez a magyar országházban! Milyen szónoklatok! Mily parlamenti torna! Rogyásig telt karzatok! Éljen-zaj! Elnöki csengetés! És az írói karzaton drei mann hoch egymás nyakán, aki csak valaha egy cikket írt a lapokba.
Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélsőjobbon ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsíró unatkozik szörnyen.
Lassankint észrevesszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélsőbalon: azon a helyen, ahol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az írását meg a szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem kíséri azt egyetlen „helyes” vagy „halljuk” felkiáltás sem. Legalább Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: „igaz”. Dehogy szólnának! Hallgat minden ember, s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy harminc tag „cloture”-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde közepén indítványozták a cloture-t. Kétpercnyi idő engedtetik a pró és kontra feljegyzetteknek, hogy válasszanak ki maguk közül egyet-egyet, aki elmondja még, amit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harc. Könnyen megegyeztek. Két perc múlva megszólal az elnöki csengettyű. De az is micsoda csengettyű! Akkora, minő az egyházfi krajcárszedő perselyére van kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!
A kijelölt szónokok még egyszer megkísértik a már csendesen elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők azalatt olvasnak, jegyezgetnek; Auersperg is megérkezik katonai egyenruhában, s elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.
Az utolsó szónoklat is elmúlik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás, helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét. Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.
A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyűgei tovább is megmaradnak az osztrák írókon. A zsurnalista páholy mohikánjai rohannak haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a legújabb újság. Azok között a Neue Freie Presse is.
Hanem azért nem ütött ki a forradalom.
