III. A BÉCSI BÖRZÉN
III. A BÉCSI BÖRZÉN
Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze. No, ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma?
Mintha a Váci utcán tolvajt fogtak volna el, s azt a nép ki akarná szabadítani; mintha Debrecenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, veres tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszínházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban, s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börzelármát, mikor az csendes.
Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban, melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemble-t vehettem ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlát képez csupán olyan szentélyt, melyen belül kevesen járnak-kelnek csendesen; a két oldalán tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védni látszik magát, és nem engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a másikba furakodnak át, előre-hátra tolongva nyüzsg, forr az egész tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél.
Egyszer csak megfog valaki hátulról, s nevemen szólít.
Egy derék pesti tőzsér (zárjel között mondva: egy velem nagyon barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa) ismert fel onnan alulról, s feljött értem, hogy levezessen a parkettre; lássam színről színre és közelből azt a szentek szentjét, amelybe csak a beavatottnak és a különösen protezsáltnak szabad belépni. E szíves honfitársam ajánlata nyomán nyíltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai, miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni. Mindenütt azonban a legszívesebb előzékenységre találtam, aminek úgy hiszem, hogy nem a tárcám, hanem a „tárcám” az oka.
A börzének éppen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami vasutat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan, mint az élesztő: a többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni a szarvai: az egymással összefüggő papírok alkotják a leglármásabb tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztültörni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van konszolidálva. Nem perelnek azok. Csak játszanak. „Két forint!” „Két forint tíz!” „Én adok!” „Én veszek!” Egy alak, nagy téli sállal a nyaka körül (e gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven, s egyszerre elkiáltja magát dühösen: „Kettő harminc!” E szóra egy másik tömzsi alak a túlsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrva utat a tömegen át. Azt hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hívja a sértőt. Dehogy hívja. „Én adok!” Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a ketten beírják tárcáikba a vételt, s ez elég. A kiabálás tovább foly. Egyszer egy új hang szólal meg: „Kettő ötven!” A kiáltót most a téli sálos ragadja galléron. „Én adok!” „Kötve van. Íme, húsz krajcár nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az ötforintos nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazírtsággal járnak, tévelyegnek a magasabb fináncvilág bárói és fejedelmei, kiknek személyét szíves kísérőm megismerteté velem. Az a veres szakállú magas ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hétmilliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a szép barna bajuszú ifjú három palotával bírt a Kolowrat-Ringen, tavaly mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek, s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak kétmilliója volt tavaly s ma csak ugyanannyi százezeret ér még. Emez itt nagy veszteségei miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták, s újra idejött. A kulisszák népe rekedtté kiabálja magát, s vörösre izzad; a börzefejedelmek hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra.
A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve ércbetűkből kirakott neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért, hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, íme, azok között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője.
Financiális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: „Ki vesz magyar keleti vasutat?” Kísérőm kérdi: „Hogy?” „Hat és fél!”, a válasz (értsd 56 1/2). A kínáló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk hat és félen magyar keletit.
Nem olyan jó pszichológ egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral, borzas fejjel, félreálló szájjal, aki a betöltetlen árfolyamlapot kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: „Hogy a Kredit?” Ennek se lesz soha palotája a Ringen.
Új oldalba döfést kapok: „Ki vesz magyar földhitelt!” Megy fölfelé. A rohanót elfogják, s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne vagyok; próbálok „hausse-ra” kiabálni: magyar papirosról van szó; aki lelke van! Nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! „Húsz krajcár felül!” – „Ich nehme.” A dolog megindul. Hogy hínak? Megmondom. Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még hatvan krajcárral felül megyünk. Most már „Ich gebe!” Nyertem tíz forintot a börzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; akit még mellbe nem ütögettek, megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlítési terembe, ahol a differenciákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva a fekete tábla e felirattal: „Azoknak a nevei, akik a differenciákat ki nem fizették.” Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tíz forint profitom van. Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy gyümölcsárusboltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből küldök haza Budapestre Stáció utca Nro 80 tizenkét darabot. „Meine Mittel erlauben mir das.” – „Mit fizetek érte?” – „Csak tizenöt forintot.” – No, már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!
