A cáfolat
A cáfolat
Kálmán még nem volt húszéves, midőn első replikáját megírta.
Két napja hiányzott a huszadik évből.
Óh, visszahozhatatlan boldogságú napjai a XX-as szám betelésének!
Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: „ma vagyok először húszéves!”
(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett előbb harmincéves lenni, mielőtt húszévessé lett volna.)
Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről írt: egy megtámadott nőről, aki szép, aki szenved.
Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt szíve mondá.
Mily reszkető kíváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajon mit fog rá mondani?
Elszánta magát, hogy a szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai. – Nagy elszántság kellett ahhoz!
Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.
A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanús szemmel, amivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.
Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.
Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?
– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal érte.
A szép védencnő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve, fehér mousseline köntösben, melynek széles hímzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke főkötő, mely alól angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.
A bájos szalmaözvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagáj, vörös kormánytollakkal; egy rózsaszínű kakadu, piros bóbitával; egy búzavirágszín kanárimadár; egy pitypalatty, egy fehér gerlicepár; azután az emlősök osztályából: egy házi menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengerimalac, egy fekete, egy szürke, meg egy vörös mókus, egy bolognai selyemszőrű öleb, egy tüskés sül, meg egy kapucinusmajom, azután egy ezüstkígyó, meg egy geometra teknősbéka, meg egy levelibéka, és nagyszámú aranyhalak.
A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagáj kapott tejeskávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty búzát, a gerlice tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a vörös mókus almát, a majom evett mindenből, amit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott, s a kígyóval és teknőccel vitatkozott kedvenc étele fölött; a levelibékának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.
A papagáj tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknőc viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.
És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.
– Ah! – kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. – Valahára eljött!
Madár, barom erre az egy percre szétfutott a szoba minden szegletébe.
– El voltam ez ideig foglalva a védirattal – menté magát Kálmán.
– Talán már készen is van? – szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.
– Elhoztam, hogy nagyságod bírálata alá bocsássam művemet.
– Ah! Az nagyon szép. Az is diákul van?
– Nem. Ezt magyarul írtam.
– Jó, jó. Úgyis megértem.
(Az „úgyis” magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németül folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a szalonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarul szólítani meg, egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)
Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarul is csak megérti.
Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép díszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.
Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot, s hozzáfogott annak előadásához.
No, szép kis előadás volt!
A gerlicepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentől nagyobb hangot hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknőc bukfencet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára, s nagy bölcsen mondogatá az ő magasröptű költői frázisaira a maga észrevételeit:
„Schau, schau!
De hisz így lehetetlen kívánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.
A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.
Másként kellett segíteni a dolgon.
– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.
Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenként a rákapaszkodó állatocskákat, s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva, s odahelyezte a vállára.
A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: „Kálmán!”
A fiatalember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén szólítá.
A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidércet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.
– Hallgat, maga szemtelen!
Persze, a madár a szemtelen.
A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.
Legalább Kálmán elolvashatta háborítatlanul a replikája végét.
Ez volt a java.
Itt írta le a bírák tudomására védencnője jellemét, szívvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt igazi költő.
A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, odahajolt föléje; tán hogy az írásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arcára hulló fürtök villanyos érintését, s vállával hallotta a hölgy szívének dobogását.
A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, amit írt, hogy maga is könnyezett bele. Remekelt.
A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.
Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a bírálatot.
Katinka szemei is őrajta függtek: a vétkező szép szemek!
A kérdés ez volt: „nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak írtalak le?”
– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; – hanem…
Következett a cáfolat.
A cáfolatot ajk mondta ajknak.
Kálmán ezen a napon lett húszéves. Mikor az álom ébrenlétté válik.
Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tűnt fel.
Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.
– Nos? Hát? Mit szólt a szép asszony a replikához? – kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.
Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, amit aztán nem evett meg.
– Azt mondta, hogy igen szép…
– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a – replikára?
– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.
Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.
– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.
Kálmán úgy tett, mint akinek semmi sem fekszik most annyira a szívén, mint a hónapos retket meghámozni.
Korcza úr magában nevetett.
– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét – szurdalódék tovább.
Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.
– Én a zöldjét szeretem.
– Jó is az – mondta Korcza úr –, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszívja a forróságot.
Azzal két reteknek a zöldjét, a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, akinek zöld leveles szarvai vannak.
– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az igen szép, hanem – hanem – „nem igaz!”
Kálmán földre ejté a villáját, ami igen jó alkalom volt rá nézve egy percre az asztal alá eltűnhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.
– Nem mondta azt.
– Nem mondta? – ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. – Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.
– Én így szeretem.
– Hát jól van.
A következő ételig békét hagyott a fiatalembernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elöl. De Korcza úr mégis utolérte, mikor inni akart.
– Kérem, ez az én poharam!
Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.
– No hát, domine frater! – szólt, fogpiszkálóját fogai közé dugva –, eszerint az ön replikáját fogjuk az enyém helyett betenni a perbe.
Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.
– Ahán! – monda Korcza úr, egyet intve homlokával, s odakönyökölt az asztalra, azzal a két zöld levelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint való kígyófullánkkal fenyegette.
– Ahán! No, mármost lássuk, melyik vergődik önben túlsúlyra, a prókátor-e, vagy a poéta?
– Nem értem a kérdést.
– Dehogynem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védencre nézve célszerű, mert igen szép és ragyogó; tehát én beiktatom azt, amit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Mármost hát mit mond maga, domine frater?
Kálmán igen könnyűszerrel akarta magát kivágni a dilemmából.
– Ejh! Hisz az egész csak jogászi stílusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.
– Áh! – kiálta Korcza úr – csak jogászi stílusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak stúdium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatalembert szeretem, aki a kötelességén túl is stúdiumot fordít a maga szakmájára. – Mármost legyen olyan jó, trancsírozza el azt a kappant.
Amíg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr – a kappan érdekében; hanem amint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.
– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Mármost én azt tanácsolnám magának, hogy a stúdium tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra, s írja meg a vádló ügyvéd replikáját.
– Nos, miért ne? – szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. – Azt is megkísérthetem.
– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez éppen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nemcsak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna.
Kálmán már azt hitte, hogy egészen absztrakt térre vonul át az értekezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.
– Majd megkísértem.
– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, ami az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én, természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stílusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, amikor nem lehet poétázni, nem lehet idealizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.
Kálmán kíváncsivá volt téve.
Ebéd végeztével elkísérte főnőkét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.
Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.
– Íme, ez Csollánné asszony levele – szólt Korcza úr –, most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, amelyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, amit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.
Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét, Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, amely által utoljára is a fiatalemberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágya benőjön.) Próbára akart-e vele tenni? Vagy valami ravasz messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, ami a nevezetes per bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nemcsak az ellenfél ügyvédi akcióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte; – az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kívánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr írhatta újra maga.
