A persiettető
A persiettető
Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:
– Domine frater! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdún kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Azalatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ezalatt jönnek a kliensek, fogadja el őket, hallgassa ki, s vezessen a dolgaikról diáriumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat, s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a válóperek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. Amelyik még folyamatban van, ahhoz írja meg saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjessze elő.
Az ilyen megbízások Korcza úr fő-fő tréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilenc esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy megtiszteltetésre, hogy „Dehogy nem! Majd én itt neked beleülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processzusokból, s kanyarítok replikákat, amikre az ördög se kért! De alig várom, hogy kihúzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, aki meg akar találni, a ,Hét Választónál’ a biliárd mellett!”
Tíz közül kilenc bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is tette.
Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, aki belefeküdt a rábízott periratokba, mint az új fűszeresinas a mandulába és mazsolaszőlőbe, s aki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replikatöredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betűig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiatot. „Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!”
Az ilyen ritka species azután mindig kedvence maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, ahol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.
Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.
Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a periratokban búvárkodott.
Hanem ezek a perek őbelőle nem csináltak prókátort.
Érdekelte bennük a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki, hogy őbelőle nem lesz jó ügyvéd.
A költő missziója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni – ha ez a védence; oly melegen, oly eréllyel, oly furfanggal, mint ahogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös „alter ego”-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.
Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.
Testvérek veszekszenek azon a vagyonon, amit jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.
Nagy urak perlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a perre utolsó szántóföldecskéik árát. Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból. Világos követelések elnyújtatnak két emberöltő időn keresztül.
A perbe fogott fillér megnő tallérrá a végén.
Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok lesznek.
Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.
Jönnek emberek, akiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek anélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye bíró elé ne kerüljön.
Határvillongások százesztendős folyamának bíró nem bírja végét vetni.
Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.
És végül „plus valet favor in judice, quam lex in codice”. (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.)
Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a földalatti világnak! A hamisítások, végrendeletsikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragédiái, mik a magasabb művelt körök selyemfüggönyös ablakai mögött játszattak le: alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.
És aztán az a nyelv, amin a prókátorok maguk beszélnek egymásról – ott a papíron! Mikor már kifogytak egymás klienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiátor, aki egymást szétmarcangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről. Nem maradhat olyan pici kis bűne titokban, amit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kisdiák korában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító; ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis húszast adtak vissza: hamispénzverő a neve; ha liberális nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor ateista; ha kártyázik, akkor „spiller”; ha nem kártyázik, akkor „schnorrer”; ha van felesége, akkor „hahnrei”; ha nincs felesége, akkor nőcsábító; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyújtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, amelyiket egyszer valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomású dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták stb. – Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a bíró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt s „bíróilag” kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy egyik félnek „emendát” (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.
Kálmán mindent megkísértett, amit főnöke rábízott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú napi munka után lefekszik, nem bír aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkelti: nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papírt, tollat vesz kezébe, és amikből nappal kivonatokat írt, a csodaperekből, éjjel regény- és drámatöredékeket teremt.
Mert ez gyönyör!
Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?
„Hiszen nem dolgozom: – élvezek!”
Miért dolgozol éjjel-nappal?
„Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!”
Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.
Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony?!
Van egy betegség, amiben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.
Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.
Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak. A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.
Egy délelőtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos „szabad” jelszót elkiáltani, azzal egyidejűleg, egy kategorikus csizmaorr-rúgás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyílásra, s az iratai közül felmerülő ifjú előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.
Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora – hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.
A hatalmas férfiú zengő sarkantyús dobbanásokkal járult a fiatalember elé, s mikor odáig ért, háravetve lószőr kravátlijában a nyakát s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:
– Itthon van-e a fiskális?
Kálmán hivatalos készséggel s amellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: „Biz az nincs itthon.”
– Hát hol csavarog ilyenkor? – mennydörgé a kardos úr. – Mikor megírtam neki, hogy ma jövök. Miért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az íródeákját? Ezt a mamlaszt.
Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.
– Jól van, jól, öcsém! Kiabálhatsz nekem! – némítá el a nagy vitéz. – Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz énmiattam, amit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hízelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem amit én mondok neked, azt te meghallod. No, hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyújtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s éppen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint amilyen a principálisod.
Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.
A süket úr pedig folytatá nagy hangon:
– Beszélj! Beszélj! Tátogathatod énmiattam a szádat, akárcsak a csizmám talpának beszélnél. Már most én itt leülök a kanapéra, s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.
Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített peres okmányok között, s miután rohammal elfoglalt egy pozíciót, abban megerősítette magát, s bal lábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, aki őtet e pivotból ki fogja mozdítani.
Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; akinek az az előnye van, hogy huszonnégy fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspáncéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.
S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak egy hét múlva jön haza.
Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik írásban fog correspondálni.
E szándéka kiviteléhez leült íróasztala mellé, s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.
De nem készülhetett el vele.
Mert alig járt a közepe táján, midőn új ajtónyitást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr, s elordítja magát.
– Ahán! Itt jön a kópé valahára! Szervusz fiskus!
Kálmán kíváncsian tekinte hátra, vajon ki lesz az a szerencsétlen, akit a harcias látogató Korcza úr helyett elfogott. S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. – Ő érkezett meg hamarább a kitűzött időnél, egész úti készületestül.
Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.
Csúnya intrikus képet csinált, mikor végignézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.
A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátlimásliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve, mutatá be magát.
– Én vagyok Sátory főstrázsamester, uram!
Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az úr.
Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda.
A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan odaférkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábujjhegyein hozzá, úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá, s azt mondá neki:
„Hán?”
A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.
– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a huszároknál.
Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a bal füléhez s bal szemét összehunyorítva s a szája bal szegletét csúnyául felhúzva, kérdezé:
„Micsoda?”
Az őrnagy elszörnyedt e természetkívüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, aki nem hall semmit.
Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez, s két tenyerét kétoldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy csak a torkán kifért:
– Sátory major vagyok! Ördög bújjék a süket füledbe.
Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.
A vállát vonogatta, s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.
A vitéz úr kétségbeesve tekingete széjjel. Micsoda fegyver nemével ölje meg mármost ezt az embert?
Megtalálta!
Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színűre levén festve, hatalmas nagy betűkkel ezt a kérdést írta fel rá.
– Süket a úr?
Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát, s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:
– Kissé nagyot hallok.
Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből, s írta a kollokvium folytatását az ajtóra.
– Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?
Korcza úr előkeresett egy másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Írta aztán a választ. – Azt, amit major úr: nyugszik.
Kérdezett ismét a major.
– Miért nyújtjátok ezt a pert olyan nagyon?
Felelt rá Korcza:
– Mert nyúlik.
Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:
– Az alperesi ügyvéd éppen olyan gazember, mint te vagy.
Korcza úr replikázott:
– Magadra mondd, goromba.
Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.
– Egy kézre játszotok mind a ketten.
Korcza úr moderálta magát.
– De nem az úr kezére.
Az őrnagy krétája így fogott.
– Tolvajok, rablók; mikor akarjátok a pert elvégezni?
Még rettenetesebb volt rá a válasz.
– Majd ha az úr meghalt.
És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után krétanyelven. A kérdések és feleletek lassanként megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgyhogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára írhassa a folytatását a hallatlan csúnya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki a néma veszekedésnek szótlan tanúja volt, minden percben azt várta, hogy amint az egyik ott térdel, s írja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálcát onnan a szegletből, s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, ami ilyen helyzetben éppen nem a feje, hogy azt süketen is meghallja. Az őrnagy guggolt éppen az emléktábla előtt, írván:
– Gyilkosok! Méregkeverők! Meg akartok ölni!
Korcza úr nem maradt adós.
– Aki fél a megöletéstől, akassza fel magát.
Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.
– Én titeket összeaprítalak kuty – (de már ez nem fért oda).
Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztülírta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:
– Eb fél az úr rozsdás fringiájától.
Az őrnagy kitalálta a módját a diskurzus folytatásának. Meglelte a nyúllábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat, s olyan magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.
– Én föladlak benneteket a császárnak!
Korcza úr sem volt rest.
– Nem félek én a császártól sem.
De már erre a mondásra megszűnt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát, s ráütött tenyerével kardjára.
– Micsoda! – ordíta rettentő sebzett oroszlán hangján. – A császárról merte ezt írni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a vicispánhoz! Hozom a profuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a blasphemiát. Le ne merje törülni, míg újra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr írta! Egyszeribe itt leszek a patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.
S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generálissal, auditorral, profusszal, patrollal, Kriegsgerichttel, míg csak ki nem ért az utcára; hanem aztán amint az utcán végigment, csak mégis meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképpen miért is félne valaki a császártól, hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az írást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se vicispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhívatta hű trombitását, Csuka Ferit: „gyere fiam, tedd a trombitádat a fülemre, s fújd el nekem rajta azt a nótát, hogy ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!”
Azzal aztán végigfeküdt a pamlagon, s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.
Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatáncot a megtartott csatatéren.
– Lássa, domine frater – monda Kálmánnak –, az ilyent is meg kell szokni a prókátorembernek.
Kálmán csodálkozva rázta tejét.
– Nem értem ezt az egész dolgot.
– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furcsa bonyodalmaknak, amikben mindenik félnek igaza van.
– Tehát az őrnagynak igaza van?
– Tökéletes igaza van.
– És nekünk?
– Nekünk is igazunk van.
– Az lehetetlen.
– Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyorsparasztokkal jöttem, s azok csak éppen lovat váltanak; sietek vissza a „Fehér Farkas”-hoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No, majd ha hazajövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, amit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért, s az engem kompromittálna, ha a pert bírói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán–Sátory-féle válóper. Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ad gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzáfog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kíváncsisággal, amivel egy fiatal ember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kísértse meg akár az alperes, akár a felperes védelmi állását elfoglalni. Írjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú fantáziájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafusismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intenciójából rájön-e a dolog velejére.
– Nem fogok belenézni – monda Kálmán.
– No ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.
Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megújítása, s bonyolult kancelláriai ügyek kívánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a Fehér Farkashoz.
Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.
De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába, s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félben maradt költeményeit: jertek múzsák, jertek ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!
Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyílt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon célból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelentenivalója van, azt megtehesse.
Jutka asszony volt a szakácsné.
Jutka asszony nem tudott sem írni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.
Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két húszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy húszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy húszasból nemcsak elegendő húst, tojást és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piacról hazaérkezett, a patvarista előtt élőszóval el kellett számolni, mit vett és minő áron, abból az egy és illetőleg két húszasból; mennyit hozott belőle haza. Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle, – és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási cikknek egypár krajcárral feljebb tenni a tarifáját; úgyhogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy húszasból, mely áll 50 váltókrajcárból, képes volt 55 váltókrajcárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit – s azután csak megnyugodtak benne.
Mikor tehát Kálmán a benyíló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.
Ezúttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.
– Mi baj, mi kell?
– Csak jöjjön hamar – suttog Jutka asszony. – Egy szép asszonyság van itten.
– Hol?
– Hát hol? Itt a vizitszobában.
– Hogy jött oda?
– Én eresztettem be.
– De hát minek eresztette be?
– Hát hiszen ismerem; sokat jár ide. Gazdag kliens!
– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?
– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.
– Ejnye! – évelődék Kálmán –, hogy mármost félbe kell hagynia a dolgot. – Mindjárt megyek.
Egy kicsit körülnézte magát a tükörben (valljuk meg, a fiatal ember egy kicsit hiú), aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.
Mekkorát dobbant a szíve, amint a hívatlan látogatót megpillantá.
Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.
Annak a rejtélyes pernek a védencnője, amire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a perre, sem a védencnőre.
– Ah! Ön a fiskális patvaristája? – szólt a delnő, kacagó hangon, amint Kálmánt meglátta. – Ejh, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.
Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.
– Nálam minden héten van táncestély, s ott a fiatal táncosokat mindig szívesen látjuk.
Ez egy kicsit lehűtötte. Mint táncost! Hiszen csak hivatalos funkciókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.
– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. – Valamit meg akartam tudni a peremből.
Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre, s lekönyökölt, és maga elé bámult.
Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van őnagyságának.
– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?
A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.
– Hála Istennek, csak egyféle perem van a világon. A válóperem.
No ez szép kelepce.
Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibújó ajtót.
– Én úgy tudom – szólt szemeit lesütve –, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.
A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kacagni.
– Hahaha! Milyen rosszul tud ön füllenteni! Hisz az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinn hagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni.
Kálmán erre nagyobb zavarba jött. Ezek a kacagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.
– Igaz – vallá meg –, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bízta rám, s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.
– Hogyan? Ön maga olvashatja, ami engem érdekel, én pedig nem?
– Én bele sem pillantottam abba.
– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No, ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne. És én is meg akarom tudni!
– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.
– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No, én akarom! – A hölgy dacosan dobbantott lábával. – Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játsszák!
Olyan jól illett neki a parancsolás.
– Menjen no, hozza ide azt a pert!
Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.
Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle, s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alakú irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.
Azaz, hogy az olvasásból nem lett semmi.
Durcásan csapta össze az egész paksamétát.
– Hisz ez diákul van.
Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.
– Hát persze diákul van.
– De hát én ebből most hogy értek meg valamit?
– Azt én nem tudom.
A hölgy bosszúsan csettentett nyelvével.
– Ön nem is tud semmit.
Azután megkísérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat? Nem ment semmire.
Akkor összetette a kezeit s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.
– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád- és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.
– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.
A hölgy suttogva monda neki, s megfogta kezét:
– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.
Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, sohasem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.
Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni.
Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való e tudománya, hogy amíg latinból magyarra valamit lefordít, azalatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkímélje a szép delnőt az arcpirulástól.
Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztülbukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.
A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.
– Ah, ön engem csal! Ön nem azt olvassa magyarul, ami diákul ott van. – Azzal odalépett Kálmán mögé s vállán keresztülhajolva, kísérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: Mit tesz ez a szó? Hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; amit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?
Utoljára Kálmán megbosszankodott; azt mondta, hogy: tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy írva van.
Pedig azután kegyetlen dolgok voltak írva. Kálmán érzé, hogy arca ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarcú szép hölgy előtt.
Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végighallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.
Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.
Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte, s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanú, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.
Kálmánnak a szíve arcába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy – hangosan ásított.
A felolvasó letette maga elé a vádiratot, s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.
– Unalmas és ostoba beszédek – kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. – Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?
Óh, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek; szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de aki e tudományt plasztikai alakításra tudja használni, aki azzal festeni tud, aki abból architectonicai remeket tud építeni, az már művész; s aki éppen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!
Száraz volt az a replika és unalmas az elaltatásig; de amellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végéig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak. Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat, az ellenfél tanúi ellen; belekötött azoknak erkölcsi múltjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kívánt ellentanúkat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ad; szembeállította az egymást megcáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy ami reggel volt, az este volt, s ami nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egy órai időközt, melyről semmi tanúbizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromló fél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurcolta az olvasót a Corpus Juris minden valamiképpen idevonatkozó paragrafusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva afelől, hogy ezeken kívül a Tripartitumban nem maradt semmi.
Hanem…
Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét, s a férj jellemének vádolását.
Pedig négy egész sűrűn teleírt ívre terjedt Korcza úr védirata.
A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencnőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s elkezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.
– Nincs több hozzá? – kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.
– Eddig van.
Katinka odalépett az ifjú elé, s kezét azon szék támlájára nyugtatva, amelyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tűzű szemeit.
– Mit szól ön ehhez a védirathoz?
Kálmán zavarodottan felelt:
– Főnököm műve.
– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, amit mond.
Kálmán úgy találta, hogy a tortúrázó szép szemek szent inkvizíciója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a haeresisben találtatást.
– Megvallom, hogy én nélkülözők benne valamit.
– Mit?
– Ami életet ád embernek és betűnek, a melegséget.
– Ugyebár?
A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élő parázson pirított lélek még többet is vallott tőle.
– Aki szeretni és gyűlölni tud, az másként írna e tárgyról.
A delnő kitalálta, hogy van valaki, aki másként tudna írni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:
– Írjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, aminőt ön gondol; hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kívülem soha.
– Óh! semmi okom sincs a titkolózásra – mondá Kálmán. – Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kísérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rámhagyta, hogy írjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.
– S ön nem választotta a vádiratot?
– Még nem olvastam a pert.
– Oly közönyös volt iránta?
– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.
– S tegnap óta nem volt rá ideje?
– Nagysád kegyetlen vallató bíró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.
– Mitől rettegett?
– Rettegtem attól a gondolattól, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.
– És most, miután ezen átesett?
– Meg fogom írni a védiratot.
– És megmutatja azt nekem?
– Előbb közölni fogom főnökömmel.
– Köszönöm – szólt a szép hölgy, shawlját szorosabban húzva karcsú termete körül, s aztán levetett fél kesztyűjét vonta fel piciny finom kezére, mint ki indulni készül. – Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.
A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utcaajtóig kísérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.
– Hejh! – nyelveskedék –, ugyancsak sokáig elinformációzott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!
Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.
– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.
Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy afölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának.
Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.
Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az.
Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és üdvözülni és szenvedni érte.
Foglalt magának egy magas álláspontot, amely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvenc régiója: a magasztos, lovagias, angyali felfogást.
Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg: méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; amit véteknek mondanak, az csak szeszély; a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.
Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.
Elővette azt a pert, végigolvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végigment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt rá nézve ez a per.
Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihívta harcra az egész világot.
Ha színbíráló kezébe adták volna védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monológ egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedéllyel, hevülő arccal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sírjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus színész, ki mint színpadi bíró a vádlottat ennek dacára is el meri ítélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házigazdája rögtön felmondja neki a szállást.
Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szívvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, ami szeretetreméltó. A nő helyzete ékes dialektikával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, ahol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett, ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kútfeje egyedül a férj. Kiszámított, előre készített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanúja: több mint gyanú, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. És a nő gazdag hozománya. Ekörül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.
Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr hazajövetelét. Nem ment ő azalatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.
(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, ami nem alkalmas madártávlati panorámának!)
Korcza úr végre hazaérkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, ami távollétében az ügyeket érdeklő történt.
– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?
Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.
– Olvasta ön?
– Elolvastam.
– No, azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?
– Egy replikát.
– Persze a vádlott mellett?
– Igenis.
– No, azt is előre tudhattam. No, majd vacsora után elolvassuk.
Este volt az idő, Jutka asszony már hívogatta az urakat vacsorálni.
Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principálisa előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.
Persze hogy kipletykázta.
Alig várta, hogy letegye a tálat az asztalra, már kifúrta az oldalát a titok.
– Ugyan sokat vesztett a ténsúr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a ténsúrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No, csak tudom tán, hogy mi az emberség. Aztán behívtam hozzá az ifjú ténsurat. Annak mondta el, amit mondott. Legalább másfél óráig itt volt. Nem tudom én, mit beszélhetett olyan sokat.
Korcza úr nevetett.
– No, majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!
Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elvörösödött, s magában a Sz. Gellért tetejére kívánta annak a megfőzőjét.
Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimaszokkal tekingetett Kálmánra, anélkül, hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját.
Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép kliensnőt. Amivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.
Arra nem számított, hogy egy maliciózus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.
Amint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeci pipáját a jó véki dohánnyal, mit Bécsben olyan súlyosan nélkülözött s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:
– No, domine frater, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.
Kálmán végigolvasta azt s gyakran nézegetett principálisa arcára, mintha mondaná neki: „ugye, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint amilyen a te replikád abban a perben!”
A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.
Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifújta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét, csak azután, hogy mindezzel készen volt, simítá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját, s azt mondá neki:
– Óh maga poéta!
Kálmán ingerelve volt azáltal, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették, s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.
– De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?
– Igen nagy vétke – felelt Korcza úr, házi sipkáját homlokára húzva. – Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencnője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják.
Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.
– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?
– Hohohó! De nem ám. Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy klienseiket a törvényszék el ne válassza.
– Soha?
– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kívánná maga a férj vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alól, az alperesi fiskálisnak éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védence érdekében folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messze nyújtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.
Kálmán rázta a fejét, mint aki nem bírja felfogni a dolgot.
– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit – mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. – Nem rég tanúja volt domine frater annak a heccnek, mit azzal a huszár őrnaggyal ketten elkövettünk itten. – Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kívül még egy harmadik titkos peres fél is van, akinek érdekében áll, hogy ez a per mentől előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.
Kálmán még most sem értett a dologból semmit.
Korcza úr új pipára gyújtott.
– Tehát, domine frater, tudja meg legelőbb is azt, amit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencnője egy „praefecta”. Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fennmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján, s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, amiket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet örökölik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! Így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig ötéves, Berti délceg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év múlva Berti egy piszkos, cinikus cimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörűségre termett amazon lesz. – No, úgy tíz év múltával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, amiket semmi gouvernante nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő plánumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. Ahogy egy princesszt feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez, s erőltette mindenképpen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahhoz pedig okvetlen hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; amit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – dacára heves véralkatának – húszéves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahívatta magához a leányát, s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, amikor Csollán Berti úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. – De még jobban meg volt kötve a csomó. – Az öreg úr tudta azt, hogy van Erdélyben, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; amely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő sohasem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kísértetek huhognak benne, hanem az, hogy az erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házasfelet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát aki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, aki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte, s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszárőrnagyra; a praefectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tízezer forintnyi jövedelemmel: Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. – Mármost, frater, kezébe kapta ön a gubancnak a fonalát, ugyebár? A házastársak, azon a napon, amelyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni afelől pro és contra, a kettő közül melyik volt a hibásabb, melyik a bűnös. De eközben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátyja ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagybirtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy de a két prókátor, a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, amíg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. Amíg a praefecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a praefecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a praefectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre-hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt, s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; ami rajtunk mind nem fog. Érti ön mármost a dolgot gyökeresen?
– Értem.
– Hogy az őrnagynak is igaza van meg nekünk is?
– Nekünk nincs.
– Nincs? Hadd halljam még egyszer!
– Nekem egészen más felfogásom van erről.
– Igazán?
– Én most is azt állítom, hogy az én védiratom jobb, mint a főnökömé.
– Kutyánszki!
– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.
– S elválasztatná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a dominiumától?
– Visszaadnám neki boldogságát.
– Hahaha! – nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr –, no ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No, hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.
Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának írt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Őróla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.
Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.
– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el domine frater, s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyém, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.
