A messzelátó család
A messzelátó család
Könnyű a regényírónak, mert ez azt írhatja, ami neki tetszik; de nehéz a történetírónak, mert ennek azt kell írnia, ami igaz. A mai realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént; még azt is megkívánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a mechanika, kémia és elektromagnetizmus szabályai szerint lehetséges is volt, hogy megtörtént legyen.
A régimódi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A „véletlen” nem fogadtatik el a forgalomban, s a „szerelem” megengedtetik ugyan, de a genezisére nézve alapos indokolást vár.
Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a „véletlen” és a „szerelem” csillagképleteinek a maga egét megnyitni.
Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.
Kezdjünk az analízishez.
A Decséry grófok egy „messzelátó” családot képeztek.
A „messzelátás” ezúttal magasabb értelme a spekulációnak.
A messzelátás, vagy mondjuk, hogy spekuláció, saját bennszületett ösztönt és tehetségeket kíván. Akibe ez beleszületett, az annak minden körülményben hasznát veszi.
A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).
Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni szerető fiú, ki mindennap ott ministrál a családi kápolnában, mikor pater Demsus misézik, és áhítattal viseli a csipkés choral inget a veres zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépáz, mihelyt a nevelő szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon, ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.
Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a legkisebb, amelyik oly mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra spekulálni.
Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont szerzett össze ezen az úton. Elad, cserél, újra vásárol, zálogba vesz, aukciót ad, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat, commassál, ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy domínium kéz alatti eladásra, subhastatióra; előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit megelőzhessen.
A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb spekulációi vannak; nem domíniumokra, de egész országra terjednek ki: s ebben anyja, a hercegnő a vezetője.
Van egy magyar szó: „nexus”.
Ez a „nexus” az egyedüli nagyhatalom a világon.
Uralkodók sainte alliance-a, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok, ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas szó előtt: „nexus”.
Ott ül az a bírói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöldasztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audienciatermek ajtajait, ott informál a minisztereknél, ott táncol az udvari bálokban, ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, amit ember vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező ítéletet, népszerűséget; s kisegít minden bajból; – ez a „nexus”.
Ennek a nexuscsinálásnak a titkával bírt a hercegnő s őutána fia, a főispán.
Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számításba vehető kört; a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.
Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi rendszer.
A jurátus” valami mitológiai személy volt, akinek a létezését még majd utoljára el sem hiszik.
A húszéves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy úrrá, akinek szabad volt kardot viselni az utcán, szabad volt belépni a királyi kúria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezni az előadottakat; aki leülhetett a királyi személynök asztalához, s táncolt az udvari bálok grófnőivel; akinek bizonyságtétele egymagában annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabíróé és esküdté együtt, akinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra, s annak birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szűkség esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt akinek még az 1723-dik 50. t. c. országos fizetést is rendelt; s akinek mindezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.
Ez így tartott egy esztendeig.
Akkor aztán letette a cenzúrát, megkapta a diplomát, s azzal vége volt a dicsőségnek, letették a kardját, becsapták az orra előtt a kúria tanácstermének ajtaját, eltették a székét a királyi személynök asztalától, megszűnt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett vissza megint szegény ördögnek, akinek ugyan szépen kell könyörögnie, hogy az emberekkel sűrűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis helyet.
Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry főispán kettőt, hármat, néha többet is; akiket aztán másik évben megint mások váltottak fel.
Neki mint főispánnak ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez tévedés volt. A főispánban és az egész családjában volt ugyan nagy adag takarékosság; de a jurátusi rendszer őnála messzebb látó terv volt.
Ő kiszemelte magának az ország fiataljai közül azokat, akik ész vagy birtok szerint nagy reményekre jogosítottak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifjú kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.
Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul vitte magával azt a láthatatlan, de elszakíthatatlan fonalat, amely őt kötve tartja hozzá.
Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy amint kiléptek a világba, mindjárt találtak ott valami üres helyet a maguk számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.
Ilyenformán lassanként minden körbe elhatoltak a láthatatlan fonalak, mik a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s ha Decséry hercegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az bizonyosan úgy is történt meg.
Ekkor keletkezett valami, ami még eddig nem volt. Valami új, egészen névtelen dolog.
Nincs is a szótárban mi az.
Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen kihirdetteti a pátenst, egyszer csak az asztal túlsó végén feláll valaki, s azt mondja, hogy a pátenst kihirdetni törvény szerint nem szabad?
Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi újoncozás és adóügy végett, ott egy marcona alakokból álló deputáció várja, az első alak így mutatja be magát: „én Varjú vagyok”, a második így szól: „én Farkas vagyok”, a harmadik azt mondja: „én Medve vagyok”, s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy „kérem, én emberekhez jöttem, nem vadállatokhoz”; azok tartanak neki egy olyan értekezést törvényességről és alkotmányosságról, hogy a főúr a kannibálok között szeretne inkább lenni.
És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjoncok elkezdenek titkos gyülekezeteket tartani, s vajúdásba hozzák merész, teremtő lélekkel a megvénült világot?
Valami mozog a porban… a Spitzbergák „élő iszapja” dagad, s új alkotásra készül.
A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.
Húsz esztendő elég egy metamorfózisra, mely egy egész országot átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifjú kebel adománya, kitör a fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok közül, Neptun dacára?
Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.
Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.
Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, ahol a cél ragyog, ha nem engedi, eldobják, s ott hagyják feküdni a földön.
Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval.
Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte magát ennél a háznál. Talált olyasmire, ami egy kezdő jogtudósra nézve megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a másik monsieur Henry.
Monsieur Henrynek délelőtt volt üres az ideje, amikor pater Demsus a kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig egészen facér volt az esti órákban, amik monsieur Henryt foglalták el a tánctanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent meg a kertre nyíló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a délutánnak, amikor a nevelő is felszabadult, meg a táncmester is; amidőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; éppen azon órában ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni; ekkor aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt szkíta hitetlenre, s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.
A téma mindennap újból ajánlkozott.
A decséri palota valódi úrlak volt. Volt annak pompás könyvtára, régiségmúzeuma, képgyűjteménye, miket a gróf főispán maga szokott minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behívta a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a múzeumőri szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyűjtemények ritkaságait.
Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó karzaton lehetett végigtekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a legrégibb literatúrától a legújabbig. Pompás díszkiadások, miknek ára ezrekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkakkal; hírhedett térképgyűjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüstnyomású sarokkal a vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, aranynyomással a régi klasszikusok, a sárga borjúbőr, veres címsarokkal a történelmi és jogi könyvek, a veres maroquin a szépliteratúra. Egy osztály a kínai és japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat, történelem és regék.
Mikor mindezeket végigmutogatta a gróf a bámuló ifjúságnak, monsieur Henry azt a maliciózus kérdést ejté el:
– Hát a magyar literatúra osztálya melyik?
A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak egymás mellett; felül a szekrényre írva: „Hungarica”.
– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven írott könyvek nincsenek?
A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.
Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leckéről, teljes veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.
A szerecsen azt mondta:
„A magyar csak kalendáriumot csinálni való.”
Biróczy azt kívánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen megdöngetni a monsieurt; Kálmán ehelyett nyugodtan azt mondá:
– Vous avez raison, monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi kiszámítást.
Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás gyűjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva, fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf nagy archeolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a lelhelyét s egykori tulajdonosát.
Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:
„Magyar munka ez a Bethlen Kata nyaklánca?”
„Nem; ez velencei mű.”
„Hát ez a csüngős ékszer, amit Dusán menyasszonya viselt?”
„Ez pedig szerb munka. A cifrázatai mutatják.”
„Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok.”
„Ezek római emlékek.”
„De ez a cifra buzogány csak magyar termény?”
„Nem, ez cseh maradvány.”
„Ezeknek a huszárkardoknak a készítője csak magyar volt?”
„Nem; rajta a neve: Fringia”
„Ezt a szép hólyagos billikomot ki készítette Báthorynak?”
„Brassói szász.”
„Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?”
„Nem. A kvádok harcoltak azokkal.”
„De legalább ezek a kőbalták.”
„Azok a kőkor ismeretlen bennszülötteinek emlékei.”
„Nincs a régi érmek között a híres Rákóczi fejedelemnek egy emlékpénze?”
„Itt van egy, rézből.”
„De hisz erre is latinul van írva: pro libertate.”
Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakasviadalon monsieur Henry és Biróczy között.
„A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.”
Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorúan mondta:
„Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a szarmatának, a kvádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de annak a népnek, mely ezt a földet oly nagyon szerette, semmi emléke nem marad itt.”
Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a szerecsen azt állította, hogy a magyar piktor csak tulipántos ládát festeni való.
A decsériek istállóiban gyűjteménye állt az angol, arab, normann paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.
„Magyar ló csak forspontnak való.”
Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a néger-francia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.
„A magyar csak úrnak vagy parasztnak való.”
Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó ezredek főtisztjei, vidám, mulatságos férfiak.
Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velük. Tudakolá, itt születtek-e. – Jamais!
„A magyar vitéz csak közkatonának való.”
És mindezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent mosdatni; hanem ráhagyta, hogy „vous avez raison”. Eddig úgy van.
„Csupán egy dolgotok van, magyaroknak – monda egy este a néger, mikor már Biróczy is elnémult a nibelungi harcban –, s ezt az egyet úgy elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódíthatnátok vele. Ez a minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó – magyar magántánc.”
Biróczy féktelenül felkacagott rá.
„Szénégetőnek tőkén a szeme!”
– De én komolyan beszélek.
– No, hát taníts meg engem a magyar szólóra, szerecsen; hadd hódítom meg vele a világot – hencegett a kis sánta.
– Óh, önt is igen szívesen: s ami a hódítást illeti, az tökéletes lesz, mert a komikumnak is van hódító ereje. Hanem akit önnél szívesebben tanítanék meg rá, az monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét). Önnél nem veszne kárba a fáradságom. – No, gondolja meg, monsieur Clamant, naponként egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor meghálálja azt nekem. Mert higgye el ön, hogy amit minden iskolában tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi magántáncnak, amire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra felvinni, mint a két lába hegyei; ha énreám bízza azokat.
Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.
– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántáncot.
Biróczy maliciózus vigyorgással súgá Kálmán fülébe:
– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.
Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, amikor Kálmánnak e nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.
– Ah, nem lehet, akkor éppen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.
– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik. Hagyjon ön fel ezzel a vesződséggel.
Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből a tekintetből a választ: „hát egy egész mennyországért tele olyan fekete angyalokkal, mint te vagy!”
A néger-francia nevetett s aztán azt mondá:
– No, hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti pavilon termében.
Így jó lesz.
De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani órákból Kálmán!
De még csak egy másodpercet sem. Mikor felment a hercegnő szobájába leckét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s mikor vége volt a leckének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.
Óh az olympi gyönyörűség volt.
Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni vele és mondani ugyanazon szavakat.
Lesni ajkain a megszülető igét, tanítani ez ajkakat miként idomuljanak, hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek, s találják ki gondolatait.
És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az elégült ragyogást, midőn helyesen talált.
Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó írásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt betűt közébe szúrhatott az ő betűinek, mintha ez is a gyönyörteljes érintkezések egyike volna, mikben a – nap és hold találkozik.
Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy vagy a tanító diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, amiért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mindazt, amit tanult? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanítója bízott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven beszéljen tanítójával? Már meglepetésekre készült.
Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?
Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanítványba is. A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis íróasztallal szemközt ült a hercegnő maga az egész lecke alatt, és kötött.
Rettenetesek a nők, amint ez a négy öklelő szurony egyre vacog a kezeik között, s aztán máshová vigyáznak. Ez a legéberebb előőrs. Ha a franciák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, sohasem lepték volna meg őket a németek.
Semmi gyanús szó nem mondatott és nem íratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyúság is lett volna szavakkal beszélni ott, ahol a lelkek suttogása hallik.
Valóban szerelem volt az!
Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfelekig a kerti pavilonban, egyedül bezárkózva a négerrel, a magyar magántáncot.
De az valóban eszményi szép tánc volt. Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délceg plasztika, erő és kellem egyesült benne: művészet és rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, akik azt most a színpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltűnt egészen. Még én emlékszem a korra, amelyben hódított. Az utolsó magántáncot a komáromi főispáni beiktatás ünnepi táncvigalmán láttam, s aki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes-egyedül kilépve a sima parkettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjúság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának elnöke, születésére: úr, Istenétől: ész, magától: jellem. – Az ilyen látványban csak nagyurak rendezte országos ünnepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.
Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.
– Született táncos! Valódi zseni! Az ilyen tánccal tavernicussá lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant nem fog az udvari bálban táncolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.
Kálmán maga is érezte azt. A délceg tánclépés nagy előny! Szegény tudós ember, akinek feje egy egész könyvtár, de táncolni nem tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen mizerábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábába, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prémgallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mindazt, amit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólítják, és mindezt azért, mert a lábait elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délceg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.
Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (ti. lábujjhegyeire). Biróczy észrevette a lenézést, s azzal állt bosszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mindazokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a „harangot”, a „bokázót”, a „kígyózót”, a „hegyezőt” – a „topogót”, meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel bírta hányni a lábait, mint Kálmán a „harang”-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délceg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apolló mozdulataival.
Kálmán ilyenkor vörös volt, mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a táncát paródiázták, azért dühös volt. Elnyögte, ha gúnyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de aki már még a magyar magántáncot is gúny tárgyává képes volt tenni: az ellen felforrott nemes haragja.
