A nádornál
A nádornál
Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végigsietett annak falon függő aranyrámás császár-király képei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állú Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József, a békekötő, s József, a philosoph, hódító Mária Theresia, megsiratott II. Lipót, s hadviselő Ferenc; mind eredeti művészi alkotások.
E terembe nyílik a nádor dolgozószobája; őfensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.
E szobának két ablaka nyílik a Dunára, kilátással Pestre.
Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Duna-sor helyén a redoute-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa-kereskedők zsindelyes tutajai borítanak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közeli pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarkális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Újépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasúti indóház helyén van a város szemétlerakodó helye; lefelé a Duna-partot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végigteregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhíd ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hídfőn felül pedig egy nagy idomtalan gömbölyű épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a törökvilágból, valaha a hídfő védelmére szolgáló bástyakörönd, kívül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gúla alakú; ezt úgy hívták, hogy „rundella”. A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.
A rákosi homoksivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.
Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.
A nádor dolgozószobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.
Itt nem volt semmi arckép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márványszobrai. A könyvek mind históriai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az íróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márványasztalon állt kristálykancsóban örökösen friss víz Mátyás király forrásából – a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tűntek szembe a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.
Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.
Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagáj sikoltozása. A főhercegnő kedvenc madara volt ez, melyet a kis herceg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksírást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagájjal a budai várban: valószínűleg még most is él.)
A főherceg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.
Komoly és szelíd tekintetű, nyúlánk alak volt, röviden tartott magyaros bajusszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.
Mikor a belépő ifjút megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arcán.
„Dilectissime!” (Kedveltem.)
Latinul szólt hozzá, ez volt kedvenc társalgási nyelve.
Egy kétrét hosszan hajtott papírt tartott kezében.
– Olvastam folyamodásodat – mondá halk, nyugodt hangon a nádor. – Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták direktora, engedjem meg a budai várszínházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerűen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, akinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igen vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, amiért ez tőlük megtagadtassék. De mivel te nyújtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla, s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel, s jegyezd meg szavaimból, amire válaszolni szükségesnek látod.
Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.
– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharaedus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szóltál fel mellettük, beszéljünk előbb terólad. Te egy nagybirtokú nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rád ruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rád nézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, ami a legérzékenyebb egy ifjúra: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért. Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban – sőt tíz évvel hamarább itt is – vassal és lánccal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kísérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kísérték! Ti ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc-maçonok, jakobinusok, mind egy célra törekszenek. Éppen úgy van „Jung-Deutschland”, mint van „Giovine Italia”, csak visszhangja mindannak az „Ifjú Magyarország”. S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!
Kálmán nem látta még be, hogy hová céloz ez a kérdés, s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.
– A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. – De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. Ez az ország addig él, amíg alszik. Jaj annak, aki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, amíg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. Ami jó, az mindenkinek java, ami rossz, az mindenkinek baja idebenn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van – mely senkit nem protegál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai műveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink emellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt. – S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerűségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabíró egy hajdúval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap, s vasárnap ott imádkozhatik, ahol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerűsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni, gyermekek?
A nádor élesen tekinte az ifjú szemébe, s látta, hogy annak arcát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjúi forró vér hő pírja. Ez tudja, hogy mit fog felelni.
– Fenséges uram! – felelt Kálmán a nádor szavaira. – Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiúi tisztelet válaszol arra. Harminc év óta él hazám fenséged kormányzói kezei alatt; változatos időket élt ezalatt keresztül. Részt vett a világharc dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: „Extra Hungariam non es vita; si est vita, non est ita” (Magyarországon kívül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha Kína, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól, és semmit be nem fogad, amit az európai kultúra alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kultúrájuk versenyt fut a civilizált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földművelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként, mint mi; alkotnak szövőszékeket, másképpen, mint mi; és azzal, amit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet „élnek”. De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük, s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S amíg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak név szerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk: mit is szeretne rajtunk, mit is keresne nálunk? Köznépünk, ahol magánál műveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestől beleolvad; mert a műveletlenség nagy kényelem, s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejönni. S aztán nincs egy városa hazánknak, amelyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, amit a véres múlt meghagyott, s amit a verítékes jövendő újrateremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez az álom? Ébredjünk fel belőle, s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok, s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a basquok, akikről senki sem tudja, hogy még most is élnek; pedig számuk millió, s nyelvük él – ábécés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni, s elfogadnia harcot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelműnk!
A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjúra.
– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonságával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csúfondáros elnevezése megfelel; ahol nem hívnak másképp, mint „der alte Rákóczi”. Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni, s megy haza a szülővárosába szenátornak; ha kereskedő, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválasszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz, s vincellér lesz. A színész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik színésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historikus filológiai problémákkal vesződik, s amely professzor tíz esztendeig preparálta a filozófiát, a tizenegyedikben a fizika kathedráját foglalja el. Csokonai, a híres poéta, harminc éves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint piktor halsz meg.
– Ezt mind egyedül az okozza – szólt közbe Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott –, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepíteni is segítse.
– S egy így van jól. Hogy ami féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diétája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debrecenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligencia a falvakon. Pesten a Kúria, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni, s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de amely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.
– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.
– Mivel küzdötök?
– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.
– De én sírásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, amije van, s nem szerzitek meg számára azt, amire vágytok. Nyelvújító tudósaitok megfosztják a klasszikus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, amit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek, s ősi erényeiteket adjátok érte cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot, s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyű magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra, s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világliteratúra és művészet olympi versenyébe, s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen elég erőtők, lángeszetek; lassú fáradsággal sem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a francia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen akcentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen, s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.
Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.
– Kedveltem! – monda a nádor. – Vedd vissza kérvényedet theatrálista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzéért. Tapsol a kötélen táncolónak, de maga nem hány bunkfencet. A magyar nem lehet színész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az arisztokrata, vagy a táblabíró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arcával grimaszokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud odatolakodni minden társaságba, mint a német színész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S ami legrosszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. Ahol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arcátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a rögöhő vulgust. – Én ilyen csúffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.
Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.
Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:
– Én apellálni fogom ügyünket.
– Hová? Én vagyok a fő!
– A főtől a szívhez!
