A szivárvány közepett
A szivárvány közepett
A Korda folyam ősforrása az Északi-Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémántboltozatán keresztül, örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek auréole-t lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.
Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.
Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival, s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.
A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítnak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.
A vízesés alatt, a fényes üveg bolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.
A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola- és málnabozótok kőzött, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s ahol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ad, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyűvirággal, piros havasi rózsával.
Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyősötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csoda tudománnyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttei.
S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű kunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.
Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.
A ledűlt fatörzsön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betűíró cincér.
Az erdei méh csak fiainak gyűjti a mézet az odvas fa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít s titkos érzelmeket költ fel.
S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andaldó azt várja, hogy ott a szivárvány környezete mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.
S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránylevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülök a meztelen szirén.
Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak.
Az a „szirén” egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.
De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni, s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.
Ezé a sziréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.
A kordicai statutio két hét helyett két hónap múlva lett megtartva, jóval későbben, mint ahogy Bálvándy kitűzte.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem engedett magával alkudni.
Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordica volt a metropolis. Ezt a címet nemcsak azzal érdemelte meg, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyúttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.
Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végigjárta azt a hosszú sáros utcát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kívül érezni a bűzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiót meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.
Arról a kisegítő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, amiben valamennyi vendégét eltegye. A meghívott vendégek feleségestől, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hírére sem vágyott; akihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.
Nem! Bálvándy egészen másutt kereste ambícióit. Az ő vendégeinek dicsekedni kellett a jó fogadtatással.
Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyújtatta Kordicát, s a rongyos házak aztán végig leégtek, szennyes vackok, szurtos cókmók, bűzös limlom minden odaégett bennük.
Akkor aztán összeszedte Heves megyében, Zaránd megyében a maga híres faragó embereit, felküldte őket Kordicára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi bútorokkal, vászonnal, edénnyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgyhogy mikor a statutionap eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonként egy-egy külön parasztházhoz jutott szállásra, ahol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki, s leste még a kívánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.
Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdú, inas azon kívül.
A kordicai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb-nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakácstanya, külön tűzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütőkemencék. A szabadban nyitott lacikonyhák; nagy félszerek a boroshordóknak, szárnyékok a vágómarhának.
Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s Galíciával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint, mint hogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hívni, s minden megye hivatalos elöljáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.
S nemcsak a nemességnek, a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földesúr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!
Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, amilyent soha az életben szántszándék vagy vakeset össze nem bír állítani. Papok és tisztviselők, falusi bírák és nótáriusok, kisbirtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucctollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Így rendeli a törvény. Még Galíciából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek, s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.
Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál itten, akikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.
Az egymás után érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó híre miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordicaival, valamint a Decséryek egy uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrűjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.
Kálmán sem talált valami megbámulnivalót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: – Aszályiét. A minőség is utána volt írva. „Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.”
Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.
– Te! – monda Bálvándy Kálmánnak. – Látod azt a hosszú nyakú mendikást? Fogadok veled tíz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutió, felálljon protestálni.
– Mi jogon?
– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tíz aranyat, egy fületlen gombra.
Kálmán ezt felelte rá: „Nincs elveszteni való fületlen gombom.”
S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, aminél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébusza.
A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordicai statutio nem ezen kezdődött.
A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az ünnepély előzménye.
És annak is megvolt a maga jogosult indoka.
A statutio egyúttal határjárással is van összekötve. Hogy a határjárás végbemehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül, s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilenc medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén mackó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.
Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani afelől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét, – mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.
Előbb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.
Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangú vadakra, mindig olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.
Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.
A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkívül egy jó lövő orosz puskás.
Még Decséryné, a hercegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, ahová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyamparton, amelyet a sorshúzásból a hercegnő kedvéért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, amiben Decséry főispán is ígérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon, s melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője.
Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kíséretével is, ami nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, amelyet a rendező akar.
Katinka ezt a nevet húzta: „Korda-fő.” Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka is kíváncsi volt megtudni, hogy „ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Korda-főt?”
– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válasszal Kálmán.
– Ah haha! – Katinka elkezdett kacagni. – Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugye?
– Az. – Hagyta rá Kálmán, s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép.
– No, hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre – monda a szép asszony, s előrebocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.
Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.
„Elbírom magam is.”
Kálmán utána ballagott.
A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé, karcsú termetének délcegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadászöltöny; s a darutollas férfikalap még több büszkeséget ruházott rá.
Félóráig haladt az ösvényen fölfelé, anélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, ahonnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra, s megszólítá kísérőjét.
– Nem fáradt ön el?
– Nem. Talán kegyed kíván megpihenni?
– Óh én nem fáradok el soha.
S azzal anélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf arcának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.
Itt már elhagyta őket az ösvény, s csak a vezető tájékozása után kellett haladniuk az őserdőn át, ahol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, anélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.
Egyszer aztán olyan helyre értek, ahol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átcammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.
– Átvigyem önt rajta? – kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.
– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen – válaszolt Katinka, s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak, s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról visszanézett társára.
Most aztán Kálmánnak is meg kellett mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.
A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallania vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.
– Menjen ön előttem! – parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.
Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhatatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tízöles fenyőszálat kivágatott az innenső parton, s a keresztüldűlő kolossz lett az átvezető híd. Annak levagdalták az ágait, s azon kellett végighaladni a tízöles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.
Ez egy szál fenyőből álló hídra lépve, Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével. – Fogóddzék kezembe, nehogy leszédüljön.
Katinka elfogadta a nyújtott kezet, s engedte magát vezetni a veszedelmes hídon.
Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét, s azt mondá neki:
– Ha én most itt el találnék szédülni, s lerántanám önt magammal azok közé az agancsok közé.
Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:
– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok énrám.
Katinka bosszús negéddel ütött Kálmán kezére.
– Menjen, nem kell többet a keze.
S azzal átbalanszíroztak a folyam forrásáig.
A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri színe.
Akinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát meg a szalonnát, s elkezdett pánizálni.
Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputtyát kitudakolta, aközben kínálgatta saját pálinkás butykosával, ami rummal volt megtöltve. – A jó embernek ez tetszett legjobban az egész diskurzusban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, – s azután elaludt, mint a juhászbunda.
Kálmán pedig ezalatt elővette az albumát, meg a rajzónját, s megkísérté lerajzolni ezt a festői képet, s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. – Akkor aztán fogta a puskáját, s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy meglesse a medvét.
Mikor a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort, s odalépett a vízesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a szirénnek a trónjára.
– Barátom! – szólítá meg Kálmán csípős hangnyomattal. – Ugye nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?
Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:
– Miért?
– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre a híd felé pedig útját állom „én”.
Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.
– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, amíg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.
Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját, s odament Katinkához, és leült mellé a mohára. Talán a szirénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.
(Szegény szirén! Hogy irtózunk tőle, amiért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szívéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)
– Kegyed többször is volt már hajtóvadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? – kérdé Kálmán.
– Óh nagyon sokszor! – mondá Katinka, s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét s a két kezére nyugtatta az állát. – Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.
– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.
– Miért ne?
– Mert el talál sülni.
– Ah, dehogy sül el!
– No, én nagyon kérem.
– Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint amilyen rettenetesen rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.
– Nem tanították rá – monda Kálmán csípősen.
– Az igaz, hogy nem tanítottak rá – monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert – inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.
Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.
– Gyermekkorom óta ahhoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem „úr”. Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánccal, amiben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! – Pedig hiszen a teremtő Úristen már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna amit Éva, hogyha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon, csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. – És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.
Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.
– No, hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel-nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem; utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrűmet, s elvesztette azt. Azzal hazament, nekem azt se mondta: „jó éjszakát”.
Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.
– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt nagysádnak?
Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.
– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Ítéljen fölöttem, aki istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, aminek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött s egy szolgáló miatt még aznap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, – ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyújtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha –, de én magam megbocsátottam azt magamnak. – Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, amerre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. – Lucifer ott maradt a paradicsomban, – Éva pedig bujdosik a paradicsomon kívül.
Katinka eltakarta két kezével arcát.
Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni fog. – Nem biz az, kacajra fakadt
– No, már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme én önt már fél óra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. À propos: nem lett ön még pápistává? – Még nem? – No, én azt hallottam.
Katinka e beszéd alatt megkísérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira sorba felhúzgálni: egyikre sem illett. Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.
Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává, s azt felelé „még nem”.
Eközben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a percben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vízesés boltívéből elporladó ködnyi vízcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vízpermetegben megjelent Iris hétszínű sugáröve, mely a két alakot kétöles kerületben fogta körül.
Ah, minő szép tünemény! – mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik ki találja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.
Ahelyett Katinka élcelni kezdett.
– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák hiányzanak. – Most jön a zsidó mitológia után a görög mitológia. – Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.
– Nem egészen; tudott magáért bosszút állni – felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.
– No, hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junóhoz – veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig civakodtak. Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?
No, erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.
Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.
– Bántotta önt meg valaki? – Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? – Vagy csak egyszerűen meggyűlölte a két szememet s nem akart többet beléjük nézni? – Feleljen ön nekem: miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holtrészegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.
S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét, s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést lágy, érzékeny panaszhangon: „mondja meg, miért hagyott el engem.”
– Mondja meg, miért gyűlölt meg engem.
– Jól van, asszonyom – monda Kálmán –, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó egypár napnak a történetét. Ami odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugyebár; és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása az volt. Az istennő azt mondta imádójának: „én el akarok menni olyan helyre, ahol ragyogni lehet”; „jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak.” Aznap elmentem egy uzsoráshoz, s felvettem tőle kétezer forintot, lekötöttem érte tízezret, amit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő múlva. Ezt csak el kell kezdeni, s azután egész a hegy lábáig legördülni egymás után következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a szív, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. – És akkor fölébredtem. – Eleinte mindig haragszunk arra, aki álmunkból fölébreszt; hanem egy perc múlva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kínzott a minden szívnek keserű érzése. Ez a nap is feledhetetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, ahogy van. Olyan útra léptem, amelyen veszendőbe megy a becsület maga. Óh, én ezekért a minden földi ragyogványt felülmúló szemekért a földet körülkerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Óh, engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. – Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást; se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét válóperednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: „férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hírnevet, se becsülést, se életpályát; dobd el értem mind, ne kérdd, mit mond a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban.” Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom – három ember számára már nagyon kicsiny.
– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! – kiáltá fel Katinka haragra gyúltan. – Az isten verje meg érte.
És aztán eltakarta arcát kezével és zokogott.
Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.
Katinka meg is bánta nagy hamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve könnyeit, büszke arcot öltött, s aztán keserű hangon mondá:
– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, amit álmában elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem is végzett; még könyveinek van eljegyezve: az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt – azt is tudom, és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fődolgot. No, csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És mégis egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét amint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?
Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az. De azt nem szokták megnevezni.
„Az, hogy már mást szeretek!”
De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.
– Fordítsa vissza az arcát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Óh, barátom. Az mind nem igaz, amit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárga szemű szörnyeteg, aminek féltés a neve. Aki félt, az küzd; aki félt, az tesz; az elfutásnak neve: „megijedés”. Ön megijedt attól, akit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se énbennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett, és elfutott előle.
De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.
– Tehát elmondok önnek mindent – monda Kálmán –, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni: oly utakat, ahol előttük kevesen jártak, s akik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani mint színész; másik óvilágot keresni mint tudós; harmadik az igazságot búvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldusbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképpen. – Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ezalatt; csak én nem mondhattam semmit: egyedül azt, hogy „éltem az életet”. – Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. – Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az ítéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.
Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arcát. Azt hitte, hogy most szárnyakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Óh, mintha az mentsége lehetett volna!
– Most fogtam már meg önt – szólt Katinka kegyetlen mosollyal. – Önnek magas missziója volt; nagyszerű, merész, örjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön énnekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz ily eszményi, ily örjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? Amit ön akart, azt kívánhatta tőlem. Ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna; – ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, aki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy amit ön ír, minden kunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint amit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, akik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s amíg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából, s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a panteonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk! … De hát szólt ön énhozzám ilyen szót valaha? Az ön múzsái voltak énrám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg énvelem mind a kilencen egy házban? Nyűgöztem én önnek olympi felszállását? – Vagy a poézisnak aszkéták kellenek, mint az evangéliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszéllyel a hímes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok, s még rádicsérem az elócsárlottat! – Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahol a koldusbot vezet, s az éhen elhalt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulixes és Circe története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, írdogálnak itt-amott, szűk körű olvasóközönségnek? Nem odament ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen táncolni tud ez úton; ahol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidűlt poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyali szép madonnaarcba, – ni!
Katinka mutatóujját végighúzva a két szemölde felett, végzé be e mondást.
Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arcába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a „sárga szemű szörnyeteg”?
Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ottfelejtette tekintetét a hölgy arcán.
És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Óh, ő tanulmányozta e csodálatos hieroglifokat, mik egyetlen szépségvonal kígyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó – csak száj.
A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.
S amint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett ülők körül, a fényes kristályboltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.
Sok idő múlva felnézett Katinka Kálmán arcára s megszólalt.
– Még a bajuszát is levette a kedvükért, hogy hozzájuk illjék. Mint aki szökni készül; mint aki azt mondja: „engem olyannak ne ismerjen többet senki, amilyen eddig voltam!” Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonként. Mindennap egy kis morzsácskát kívánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt. Hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ad neki egy kis részecskét a szívéből, s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak, s azt hiszi, hogy mármost szeretik. Óh, én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, akik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, ami magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet – mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatalembernek, aki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt a mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást – mivel fizetné meg az a fiatalember ezt az ajándékot? Mindenével ugye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a „minden”? – Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestánshoz adják nőül; – és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek előtt, akik a magasra menőknek bálványai. – Mit? Ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséri Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot pártolni; hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kurucot fogja játszani? Azt ám: Palatínus Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arcért, akit meg kell szolgálni.
Kálmán a fogait csikorgatta össze; ez az asszony a szívét szurdalja keresztül-kasul szavaival.
– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarc, amíg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – Nono! – Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök valósággal szeretik egymást; s sohasem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év múlva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel: – (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél jurátus?) – akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószínűleg özvegy lesz, valami német uralkodó herceg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arcukat az erős naptól s szívüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.
Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szívéből.
– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?
Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.
De a hölgy megragadta kezét egész hévvel, és nem bocsátá.
– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarcok mindvégig szentek maradnak; hogy akiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szíve, ahol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat, s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szívig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hízelegni kínzójának – soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenül eddig?
Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztül a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, amiknek hegye benntörik.
– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedvéért? Talán a véletlen hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, ahol most másnak van jelenete? Ez az egész statutio, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van, s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antinous alakja nagyon odaillik a madonnaarchoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet, s berohannék a vadászkörbe, kockáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.
Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.
– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!
És mikor így nevetni látta, elfacsarodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak.
Akkor aztán odatérdelt melléje, s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.
– Ah, Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, amit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rossz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet másképp. Aki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!…
És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könnyeivel szaporítva a harmatot; odaborult Kálmán lábaihoz; szép szilfid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.
És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.
A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőámbrától terhes, a légben hangzottak a fülemülecsókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris bűvös szalagjával.
A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, aki meghódol.
E percben csörtető robaj közelíte a völgy felől.
A sűrű tövisbozóton keresztültörtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott, és fölkapta fegyverét.
A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott, s egyes puskaroppanások.
A tar gally recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett ciher ropogott, felriadt vadmacska rohant előle köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.
Egyenesen erre tört a vízesés felé. Talán ide szorították.
Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közül.
Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.
Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.
Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első lábával szorítá magához.
A bozót és a vízesés között volt egy húszlépésnyi tisztás. Amint a menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arcához emelve fegyverét várt reá.
A medve egy ijedt hördülést hallatott, s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott, s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.
Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten, miért nem tette! Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak célzott utána míg láthatá, amikor aztán eltűnt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset újonc vadászokon akárhányszor.
– Miért nem lőtte ön meg? – kiálta rá hevesen a delnő.
Kálmán ránézett, s aztán azt felelte:
– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)
Pedig nem volt igaz.
– Ah, minő kár!
Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. Amint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől s kiugrott az anyja öléből, s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.
Az anyamedve othagyta az ostoba kölyköt, s a másikkal, amit szájában cipelt, átfutott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.
Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső parton hagyott kölyke elkezdett szűkölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.
Visszajött érte.
A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba, s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az utat.
– Ah, a medve visszajön! – kiálta a hölgy, s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájáért.
Kálmán egy percig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége, s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik percben már látta, hogy oltalma felesleges; a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.
Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat elbújt fia végett.
Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett cammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.
Megtalálta a kölyköt.
Akkor aztán örömrivajjal viháncolt fel, s szájába kapta azt és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy íme megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.
– Álljon félre az utamból! – csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.
Megdöbbenve tekinte vissza.
A hölgy ott állt mögötte, bal lábát előre toppantva, jobb lábán nyugtatva termetét, s puskáját hevült arcához emelve célzott a vadállatra.
Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Óh, annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.
– „Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kisfiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.”
Sírhatott annak.
Egy perc alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.
Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s odavonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.
Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ad többé.
Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.
A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyköt, s karjára vette azt; azután bal lábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arccal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mindkét keze és hímzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig hullámzó keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekeríté nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordulva, megfújta a „hallali” jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.
„Tuhú – tuhú – tuhúúú!”
A bérci visszhang százszorosan adta azt vissza.
És e percben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson – a szirén.
Előjött odújából megnézni, hogy mi új történik itt.
Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alul piroslanak elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztül minden belső része látszik lüktetve, lélegezve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába vagy keze, azon alul egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.
Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.
Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kígyóhoz.
Mind a kettő szép és iszonytató…
