A fehér angyal
A fehér angyal
Fehér angyal, fehér angyal!…
Csillagos éj álomképe…
Halvány rezgő ködtünemény holdsütötte távol halmon…
Mint ül ott mozdulatlanul…
Lelke egy magános csillag, mely rajta keresztülragyog.
Tiszta az éjjeli ég, sem felhő, sem madár nem repül át rajta.
A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s lassan, észrevétlenül merül el az átelleni láthatáron domboruló zöldes halom mögé.
Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban volkán alakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak, mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.
Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam, itt-ott fa és bokor s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész néma…
Fehér angyal, fehér angyal!…
Csak te virradsz meg álmatlan.
Egyik csillag lemegy a másik után pihenni. Az egész ég fordul, csak te ülsz ott, láthatlan léleknek az égre vetett fehér árnyéka a halványzöld távol dombjai felett; fehér ködruhádon csillaglelked fényesen átvilágol. Meg-meglebbensz – meg-meglebbensz. Mint a délibábnak éjszakára ottfeledt leánya.
Mikor te megjelensz, ünnepe van a természetnek. A fákon egy levél sem mozdul. A tengeren megállnak a hajók. De a legelső szellő szétleheli alakod, s csillagod messze megy ragyogni a mérhetetlen égbe.
Fehér angyal, fehér angyal!…
Voltál egykor piros rózsa.
Ékes piros földi angyal. Áldva volt, aki rád nézett, áldva volt, akire néztél, s bűnbocsátó erő volt ajkaidra ruházva.
Mi szép, mi vonzó vagy még holtod után is; milyen lehettél életedben!…
Most is áldás vagy a népen.
Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pincék, vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…
Mi bánat hoz téged tavaszonként a földre, mikor a fehér rózsa és liliom kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bír?…
*
Múlt év júliusában Miskolc felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső faluban hált meg seregével együtt.
Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a társalkodónő volt jelen őt elfogadni.
A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, ahová szállt; a mívelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden kívánságát.
Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül vették le szekeréből, s midőn lefektették, kitört rajta az erős sebláz, mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.
A hölgy segíteni kívánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett, midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn egész a homlokig.
– Istenem, milyen szörnyű seb!
– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa – felelé az, egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.
Pár órai nyugodt álom után felébredt a vezér: Ágya mellett a halvány, szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei felnyíltát.
A vezér segédeit szólítá; kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a nyargoncok.
Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen hátravonult, seregének minden része között helyre volt álítva az összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.
– Menjünk tova – kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. – A seregnek elég volt a pihenés.
– Elég a seregnek, de nem önnek – szólt orvosa visszaerőltetve őt vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.
A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba, az erdős hegyekre, s amint tekintetével a horizontra jutott, meglátta ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes éjszakában.
– Mi lehet az? – kérdezé. – Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet az?
Az ábrándos hölgy ágya-fejénél megszólalt: „az a fehér angyal”.
A vezér kérdőleg tekinte rá.
Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót jelent.
A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, mit igen szívesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia nem szabad.
A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne nevessék, amit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.
*
Egymás vérét ontotta a magyar.
Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, azért viaskodtak.
A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak Hadúrnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezérüket elfogta, megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.
Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek volkán alakú bércre fölépítve.
A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.
A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott, ki a szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról falura, ki nem alhatott, ha valakit sírni hallott.
Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg a vad harcfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadúrnak égő áldozataikat – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az úrleány a környék ifjú szépeivel a Harica forrásához hordá liliomból és fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos oltárára.
A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.
E várhoz húzódott Kupának szétverése után a megmaradt pogány sereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harcot oltáraért, ősi isteneért.
A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcnak vége. Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a polgárháborúnak, unokáról unokára szálló fogyhatlan gyűlölet, és semmi kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.
És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harc között, s egy napon kezébe adva magát a királynak minden seregeivel, minden hadnagyaival együtt, kívánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem seregeinek és hadnagyainak.
De megfordítva történt.
Kegyelmet ő kapott, hadnagyait lefejezték.
Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden vitézek közt.
Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel megjelent apjának álmában, halvány, halott-arccal. Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért, egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arca, halotti ruhája, mindene fehér volt mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.
Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki által, melyben mindazon hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta lefejeztek.
A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából s amint futna kifelé, a bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant.
A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól, minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.
És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végignéz a láthatáron s lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott, suttogja magában, s jó jelnek tekinti, és azután egész éjjel tündérekkel álmodik, mosolygó túlvilági arcokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér arccal, fehér ruhában, mint napsütötte fölleg, kápráznak el álmodó lelke előtt.
*
Ígyen szólt a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan lelke nem hagyva pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét fantasztikus burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő arcához.
Mikor jól tovament, visszatekintett, s még akkor is látta háta mögött, messze a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek csodálatos neve: fehér angyal.
Ősz volt, lehullott minden virág.
Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér.
Egyedül, nyomorban, betegen, távol honától.
Milyen jó lett volna meghalnia…
Ott feküdt beteg lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt, és százszor jobban fájt.
Egy éjfélen mélységes álmában, amint kórágyán feküvék, egy fehér alak jelent meg előtte.
Úgy érzé, mintha régi ismerőse volna az, de nem tudta, honnan.
Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arca, ruházata, mindene fehér volt mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából.
Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig ottmaradt előtte szótlanul, ott ült egész éjjel, s csak akkor tűnt el előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.
Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját látná futtában lebegni.
Reggel volt. Asztalán egy levél hevert, mit azalatt hoztak neki, míg aludt.
A levél költe honából szólt.
Bágyadt reménnyel vevé föl azt, feltöré és elolvasá.
Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra ítélték és kivégezék, egyedül ő kapott kegyelmet…
…Fehér angyal, fehér angyal…
