V.
V.
A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott, majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon nőt, ki szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd pórnő vagy fiatal férfi alakjában megjelent, s mire észrevétetett, eltűnt. Ha gyanúba vették s üldözték, mire a személyes leírás köröztetett, már nem ő volt az, akit keresnek, más arc, más alak, más útlevél, semmi hasonlatosság elébbi alakjához.
Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a forradalmiak, és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta magát vágni; amely órában elfogták, a másikban már szabad volt.
Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta, s ekként járt-kelt szabadon egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy embernél többel soha sem beszélt, írást soha sem leltek nála. Sehogy sem lehetett rá bebizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.
Tudósításai mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.
Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet diszpozíciói felől. Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A fáradságosan kidolgozott haditervet szépen leíratták, felolvasták, helybenhagyták, s másnap egy betűt, de csak egy gondolatot sem teljesítettek abból, ami ott meg volt írva. Ami pedig a seregek létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt, voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harcban, mint egy másik zászlóalj egészen.
Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél, s ott nem ritkán leírva adta oda neki az egész haditervet, hogy vigye meg elleneinek, s miután a többi kémek szinte azzal összehangzó tudósításokat adtak, csakhogy sokkal hiányosabban, Hermine-t a legjobb kémek egyikének kezdték ott tartani.
Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem lehetett.
A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifjú őrnagy hadiszállásán találjuk az özvegyet. Éppen akkor ment oda.
– Éppen jókor jön kegyed, Hermine – szólt az őrnagy, bizalmasan üdvözölve a nőt –, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.
– Nagy megtiszteltetés!
– Egy nagy feladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi működéseinek.
A nő hallgatott, kérdezés helyett.
– Kegyednek Komáromot és a szőnyi sáncokat kell számunkra kikémlelni.
– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sánc mire való. Rajzolni pedig éppen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.
– Megbocsát, szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség, és egy kis resolutio azon esetre, ha az ember tetten kapatik.
– Csak egy kis ügyesség, semmi más, a magyarok nem gyanakodók.
– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és sáncokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott minden helyet összejárni, feljegyezni: ez a feladat, s az ilyesmit kivinni felötlés nélkül – ehhez kell kimeríthetetlen leleményesség, ami kegyeden kívül senkinek sem sajátja.
– Tehát jőjön velem valaki, aki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.
– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménckedni; annak az embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának kellene lenni kegyed iránt.
– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? – kérdé a nő csábos hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.
– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra ez a mesterség nincs ínyem szerint. Nyolcszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.
– Az igaz – szólt a nő gúnyosan –, oda a mámor is elég, míg ide józanság kell.
– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen, Hermine, ah, ott rettenetes a halál képe.
– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze, hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy feltartóztattak, azonban soha egy betűnyi tanújelét nem lelték nálam azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.
– Hogy történhetett az?
– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugye sokszor kérdezte ön tőlem, hogy hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen ide.
S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé vált az, s üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papírszelet hullott ki.
– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.
A tiszt gondolkozni látszék.
– Attól nem tarthat ön – folytatá a hölgy –, hogy saját ügyetlenségünk áruljon el bennünket; csupán egy esetben lehet önnek oka a tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem beszélek e tárgyról többet.
– Jó, elmegyek önnel – szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg. – Gondolkodjék álruhákról.
– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez legkevésbé felötlő.
Fél óra múlva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte, a magyar tábor felé.
