A félkezű ember
A félkezű ember
Egy év múlt el.
Szenttamásnak sáncai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom szerb harcos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közőlük a guszlicán búsongó szerb éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kísértetkiáltás.
Messziről egy szekér döcögése hallott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy szerb katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.
A szerbek messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongással felelgettek neki.
Vigyorgó, szétvont képű legény volt az újon érkezett.
– Mit hoztál, Pável? – kiáltának rá társai.
– Bort, amennyi elég. Zsivány-magyartól vettem el ingyenképpen. Pincéjéből jött, el akarta előlünk lopni borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal idevontattam a szekeret.
– Miért nem ütted agyon?
– Félig agyon volt már ütve. Fél pofája le volt vágva, fél szeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.
A szerbek hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett. A hordó fenekére krétával e szavak voltak írva:
„Köszöntet Szenttamási György.”
– Sokáig éljen! – kiáltának a rácok. – Igyunk egyet az egészségére tulajdon borából, amit el akart tőlünk lopni.
S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, ahogy torkán kifért. Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sáncok felé, s ahogy odaért, lerogyott, nem bírt tovább menni a fáradtságtól.
– Ki vagy? Honnét jősz? – kiáltozának rá a harcosok, felugrálva helyeikből.
– Adjatok egy ital bort – hörgé fáradtan a jövevény –, szerb harcos vagyok, szökve jövök Szenttamási György sátorából, adjatok innom, mert elveszek.
– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.
A jövevény fiatal halavány gyerkőc volt, nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétli: „Szenttamási György kezéből menekültem.”
– Ki az?
– Nem hallottátok soha Szenttamási György hírét? – kérdé a szökevény elbámulva.
– Most jöttünk török Szerbiából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?
– Jól nevezted őt ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.
– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.
– Nem lehet azt elmondani, amit ez az ember mível. Nincs egy nyugodalmas óránk, amióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah, borotok erős volt, fejem szédül.
– Igyál többet, majd helyre jössz, beszélj tovább.
– Nemcsak nyílt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopózik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyújtja tíz helyen a falvat, mire hazajuttok, házatok falára fekete betűkkel látjátok felírva: „Köszöntet Szenttamási György.”… Ah, fejemben valami ég. Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.
– Szólj, hogy néz ki, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hírének.
– Jarovácnál láttam őtet az égő város utcáin végigszaladozni, ölve, aki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfödél rászakadt, azt hittem, hogy végképp eltemette; múlt télen, hogy Szeged előtt táboroztunk, egy csoport magyar átjött a jégen, legelöl egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arca, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött.
„Én vagyok Szenttamási György!” – kiálta rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Ó, átkozott! Bár most is fagyva volnék, mint égek, a pokol van bennem.
A szerbek sápadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére írt szavakat.
– Ó, gebedjetek meg! Mit adtatok innom! E bor méreggel van tele!
S azzal hanyattvágta magát, s szörnyű görcsök közt kimúlt. Az életben maradt szerbek dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy perc alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra s balra a sáncok közt, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arccal elhaltak egyenként, az erősebb természetűek még reggel is kínlódtak, átkozva életet és halált.
