A fizető nap
A fizető nap
Egy év múlt már, hogy Szenttamás kettős tornyán a szerb zászló lobogott. Sokszor ostromolták a magyar seregek az erős sáncokat, és mindig hiába.
Ott veszett a szépe, a java a seregnek a hosszú táborozásban, körös-körül elpusztult a környék, csak Szenttamás állt, dacolva az ostromok dühével.
Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hírhedt sáncok előtt, számra alig kétszerte több a védseregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.
A szerbek ujjongva álltak ki a sáncokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadihírnek. Számítottak a bizonyos diadalra.
De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi tűzhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy idejöjjenek háborút látni, kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kinek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.
Ezek a bánáti menekültek voltak, kiknek mindenüket elpusztíták a rácok, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a múlt boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg. Ezek most mind együtt voltak, és azok, kik őket ily boldogtalanná tették, legkeservesebb ellenségeik velük szemben, egy sáncba bezárva, szinte mind együtt a másik részen. Ily bosszúval átellenben mit érnek a magas sáncok.
Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyúk bömbölésén.
A családapák ostromolnak.
Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.
Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgysem soká élnének már.
Elöl egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arca, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a rác, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, amit annyi kéz kiontott. Nézzétek, milyen sebesen rohan előre!
Magas a sánc, de a bosszúállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyúk tüze, de a bosszúnak nincs szeme a veszélyt meglátni.
– Ott a sáncokon túl az én ősi házam! üszköt neki, égjen porrá! – ordít a Szenttamási irtózatos hangon. – Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! – S amint rohan a sánc felé, meglátja ott keresve keresett démonát, Basiliskot.
Ez összetépett, csak félig ép arcon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanizált halott arcának rándulásihoz.
– Ez ő! – kiált magán kívül. – Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e, Basilisk!?
A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de ez arcot nem volt ember, ki megismerje többé.
A két csapat alig húsz lépésnyire volt egymástól, György és Basilisk alig egy kard hosszára, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit elleneire, a halál kétélű kaszával vágta most a rendet, a sáncárok holttestekkel lett tele, de a sánctető is, s az elhullottak tetemein át diadallal rohant fel a sáncra a győztes magyar had.
Egyszerre esett el György és Basilisk ellenséges golyóktól találva, Basilisk behunyt szemmel feküdt ellenségétől nem messze; György fáradtan fölvánszorgott fél kezével s odavonszolta magát hozzá. A szerb egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. György elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: „ne hallgasson rád az isten.”
A rác meghalt, György félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartácságyú a tömegbe szorított rácok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el ajkait. Nemsokára égni kezdett a város, György nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz. Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.
– Jól van! jól van! – kiálta –, úgy kell neki, úgy kell neki…
S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett, kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a messze levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Szenttamáson egy kő nem maradt kő felett. A két torony nem látszik többé a messze láthatáron.
*
Menj vissza sírodba, vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni. Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve. Mennyi elmúlt, mennyi elveszett.
Mennyi jó ember nincs, aki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, aki megmaradt.
Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vaskeze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.
Az őrültek házában ül a huszárok kapitányja, búsan, mélán mondogatva magában e szavakat: „csak egy pillanatra!” – Senki sem tudja, mit akar vele.
Csak Szenttamási György boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik odalenn édes dicsőségről s keserű bosszúról.
