LVI. FEJEZET • „Sic fata volunt…”
LVI. FEJEZET • „Sic fata volunt…”
Ugyanakkor, amidőn a török szultánhoz írt levelében azt bizonyitá Fráter György, hogy mindaz, amit eddig tett, a nagyúr iránti hódolatból történik, egy, a pfalzi fejedelemhez írt levelében „a Krisztus kínszenvedéseire kéri Károly császárt, küldjön fegyveres segélyt Magyarországba a keresztény vallás megmentésére”.
Tíz év óta sikerült már neki ezzel a kettős arccal játszani, anélkül, hogy a maszkját egyszer is elejtette volna. (Még most sem tudjuk igazán, melyik volt a maszk!)
Mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét szereti, jobban, mint a hitét: inkább akarja Mahomed árnyékában nemzetét magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni.
Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához ragaszkodik inkább, mint a nemzetéhez, s kedvesebb előtte az oltár, mint a nemzeti címer hármas halma.
Mind a kettőt el lehetett hinni.
És voltaképpen egyiknek sem mondott valót.
Nem kellett neki sem a német, sem a török.
Egyedül akart maradni, maga akart uralkodni Erdélyországban.
Lángesze és tapasztalatai megtanították rá, hogy ez a kicsiny ország, mintegy természet adta erősség, hivatva van arra, hogy egész Magyarország újjáteremtője legyen. Földje gazdag, szirtje gazdag; de leggazdagabb a népeinek lelkülete. Hazaszerető szívek, kardhoz és munkaszerszámhoz egyformán szokott kezek. Tanult, mívelt nemesurak, szolgaságot nem ismerő székelyek és szászok.
Ez a pálos barát, a korszellemet háromszáz évvel megelőzve, írá e napokban Ferdinánd királynak, hogy hívja össze a magyar országgyűlést, és szabadítsa fel a jobbágynépet. (1550!–1848!)
Ez a nagy, nemzetalkotó eszme Martinuzzi György szívében született: „A török szabadságot ígér a parasztnak, s ezáltal a rácokat részben megnyerte magának; mert az elnyomott ember örömest ád hitelt ilyes ígéretnek, habár még nagyobb rabságba süllyed. S mi vagyunk ennek okai, mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kívül édes mindenétől megfosztatott.”
Ezt a magasztos elvet Erdélyben erőre lehetett emelni; ott székely és szász nem szolgált úrnak: de Nagy-Magyarországon perhorreszkálta azt nemcsak a nagy király, de még jobban a kiskirályok.
Fráter Györgyöt kikiálták demagógnak, Antikrisztusnak, Dózsa Györgynek.
A király körül csellyengő nemesurak új összeesküvést forraltak ellene, s mikor már Fráter György annyira vitte a megkezdett tervét, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király teljesen megegyeztek: amaz a korona és ország átadásában, emez a fejedelmi kárpótlásban, s az ország alkotmányos jogainak fenntartásában, sőt Ferdinánd eljegyzé János Zsigmondnak vele egyidős leányát, Johannát (egyetlen eset, hogy egy Habsburg fejedelmi ivadék egy magyar nemes fiával cseréljen jegygyűrűt!), amidőn már Ferdinánd király és Károly császár beküldék hadaikat Castaldo spanyol és Pallavicini olasz vezéreik alatt, akikhez csatlakozott Báthory és Nádasdy magyar serege, s ezek már Debrecen alatt táboroztak: akkor egyszerre összesúgtak az elégedetlen magyar nemesurak, s az enyedi országgyűlésen kikiáltották Fráter Györgyöt a haza ellenségének, s Balassa Menyhárttal az élükön kitűzték a királyné zászlóit, megtagadva a szerződés elfogadását. Balassa fegyverhez nyúlt. Aki pedig nem is volt erdélyi főnemes; hanem egyike azoknak a magyarországi váruraknak, akiket a múlt években Salm Frigyes rablókalandjaik miatt sziklafészkeikből kiforgatott: egy kalandhős, akinek a zűrzavarban csak nyernivalója lehetett.
Fráter György rögtön ott termett a hadaival, s jöttének hírére szétfutott az országgyűlés: a királyné Gyulafehérvárról fiával együtt Szászsebesre menekült, otthagyva a várban egész kincstárát, a koronával együtt.
Fráter György most már félretett minden kíméletet: ostromágyúival összetörette Gyulafehérvár falait, s az elfoglalt várból a királyné kincseit és a koronát magához véve, személyesen vitte el azokat Szászsebesre, átadva csorbítatlanul mindent a királynénak.
Ismét előkerültek a régi jelenetek; a szemrehányások, a könny hullatások, a bocsánatkérések s a kölcsönös kiengesztelődés. Petrovich nem volt ott. Ő a puskaporfüst elől elhúzódott Temesvárra, onnan írt dühítő leveleket a szultánnak.
A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyezségre. Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori hercegségeket.
E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és Castaldo elé.
Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolc fehér ló által vontatott hintóban, kétszáz hajdú és négyszáz huszár által kísérve. Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyergeslovára kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláíratá Ferdinánd király nevében.
Ekkor aztán a nyolclovas hintót Izabelláért és fiáért küldte el Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás kétfelől a hintó mellett lovagoltak.
Útközben megállíttatá a menetet Fráter György, s könnyes szemekkel adott számot a királynénak mindarról, amit teljes életében tett a Zápolya családért. Most is az ő javát akarja, s lesz még idő, amikor neki ezért Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!
Hanem ő maga nem tudta a zokogását visszafojtani.
A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.
Kolozsváron már egybegyűltek az ország rendei, midőn Izabella megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az országházból a főegyházba vonultak, ahol az egyezség megtartására letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és fia nevében, végül Utyessenovics Martinuzzi György, Erdélynek ezentúl is kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.
Ez országos cselekvény után Kolozs-Monostorba ment át az udvar és az országos rend, ahol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomorú vőlegényt még nem láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.
Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.
De hátra volt még két ember, akivel számolni kellett. Az egyik volt a szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.
A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását. Fráter György szép szóval (és még szebb csomó arannyal) megnyugtatá a törököt, hogy most még éppen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert János még nagyon gyermek: a korona férfifejre való; de majd eljön az ideje. Ezúttal csak a lakodalmát ülik (ahhoz már elég idős), s nemsokára az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját magyarországi fővárosában, Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi menyasszonyával.
És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza Sztambulba. – S még a szultán is elhitte.
De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi várnak ura, s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével, Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt, s nem fogadta el a munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy bujdosásba. Esze kevés volt, de szíve nagy volt a derék főúrnak.
Ott is volt a királyné kíséretében, midőn Izabella útra kelt Kassa felé.
Fráter György Szentkirályig kísérte a királynét és fiát. Itt érzékeny búcsút vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy erszényt ajándékozott ezer arannyal.
Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak fel a hegytetőnek.
Mikor az utolsó szekér is eltűnt a hegyorom mögött, a por is elszállt utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ körülötte. Nincs többé itt az az asszony, aki sír, fenyegetőzik, szid, haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér, hízeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!
A távozó királynénak pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de boldog országra, elővette a szívét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe felvéste a nevét és a jelmondatát: „Sic fata volunt!”
Így akarja a sors!
