LV. FEJEZET • „Vitéz Török Jánosról emlékezem”
LV. FEJEZET • „Vitéz Török Jánosról emlékezem”
Ez országgyűléstől fogva Fráter György tudott élni a maga méltóságával. Elhagyta a remetei egyszerűséget, váradi székhelyén s Új-Bálványos várában egészen kormányzóhoz méltó udvart tartott, ahol a fejedelmek követeit fogadhatá. Bécsben, úgy mint Augsburgban, Toledóban úgy, mint Versailles-ban, Velencében, Rómában tudták azt jól, hogy Magyarország ügyeit Nagy-Váradról intézik. A szultán is elismerte a barátot kormányzónak. Az ő követei forgottak minden külföldi hatalmasságnál.
Azok pedig folyvást harcban álltak egymással; s ezekben a harcokban számítottak a magyarok fegyverére is. Viszontag ők is bejöttek egyszer-egyszer Magyarországra a török ellen harcolni, s itt sok vért elvesztegettek, úgyhogy akkoriban Magyarországot a „németek cimetériomának” nevezték.
Ferdinánd király a magyar ezredeket felhasználta a protestáns német fejedelmek elleni hadjárataiban. Ahelyett, hogy a török ellen fordította volna a vitézségüket. A szász fejedelmet, Frigyes Jánost, Wittenbergánál magyar ezredek győzték le, s egy magyar huszár: Luka Józsa megsebesíté és elfogta, sőt mint Pethő Gergely krónikásunk feljegyzé: Szentgyörgyi Miklós gróf, egy jeles hadviselő vitéz, fogta volt meg a gallus királyt, Ferencet, a Ticinum város alatt. Mire volt ez jó a magyaroknak?
Ebben a minden politikai és vallásos izgalmak általános káoszában kellett Fráter Györgynek keresni az utat a maga nemzete számára. Az igazságosan ítélő történetbúvár előtt Fráter György nem csak korának, de nemzete történetének legnagyobb diplomatájaként fejlődik elő.
Azt mondják, hogy mindenkit megcsalt; hát őt nem akarta mindenki megcsalni? Ez a diplomácia. Csakhogy ő jól értesítteté magát Európa minden hatalmasságainak szándékairól, s nem hagyta magát véletlenek által meglepetni; azt pedig, hogy ő mit tervez, senki sem találta ki. Még sejteni sem tudták, hogy ő a váraiban egy egész hatalmas hadsereget tartogat, amivel minden órában ott csaphat le, ahonnan veszély közelít.
Legtöbb vesződsége volt magával a királynéval. Annak Gyalu várát rendezte be fejedelmi székhelyül; hanem ott a királyné unta magát. Bécsből szüntelen küldöztek le hozzá magyar főurakat, akik megújították az alkudozásokat Erdély és fél Magyarország átengedése végett. Most már a szepesi hercegség helyett az oppelni hercegséget kínálták János Zsigmond királynak; Izabellának gazdag évdíjat.
Fráter György helyeselte az alkut; de elébb azt követelte, hogy Ferdinánd hagyjon fel a német fejedelmek elleni áldatlan háborúval, s hozza ki a seregeit Magyarország védelmére: különben az egész országot elfoglalja Szolimán. Valamennyi magyar főúr, aki Ferdinánd pártján volt, ugyanazt követelte, amit Fráter György.
Izabella azonban türelmetlen volt: minden módon menekülni akart Erdélytől, a magyar koronától, a magyar fájdalmaktól. Egyszer már el akart szökni fiastul Erdélyből, Petrovich és Patóczy biztatására. Fráter György azonban, aki a királyné minden lépését őriztette, gyorsan parancsot küldött az erdélyi városoknak, hogy a királynét be ne bocsássák, s a derék szászok a kormányzó parancsát fogadták meg, leereszték a sorompókat a királyné hintója előtt, s annak egész udvarával vissza kellett térni Gyalu várába. Volt aztán hét országra szóló panasz: hogy a gonosz barát fogolyképpen bánik a királynéval, s még a várából sem engedi kimenni.
És Fráter Györgynek erre igen erős oka volt. Ferdinánd király, midőn végre egy hatalmas, csataképes hadsereget hozott össze, midőn minden magyar készen állt a török rabiga ellen feltámadni, akkor egy olyan nagyszerű meglepetést szerzett a magyaroknak, ami túltett még a „fekete herceg” lángeszű retirádáján is. Ferdinánd király a legnagyobb hadi készülődés közepett egyszerre csak békét kötött a török szultánnal hét esztendőre, a legmegalázóbb föltételek mellett. A magyarok ezzel le voltak verve egész a fekete földig!
Egész Európa följajdult erre a békekötésre; a pápa, a császár szemrehányó leveleket írtak Ferdinándnak; de ő azt felelte, hogy már lekötötte a szavát. S keresztény fejedelemnek a szavát meg kell tartani.
És Izabella akkor akarta átadni az országát Ferdinándnak! Amidőn a legjobb hívei is elpártoltak a királytól. A hűséges főurak ott hagyták Bécset és Pozsonyt, mind Erdélybe siettek, s Fráter Györggyel conventiculumot tartva, olyan határozatot hoztak, hogy János Zsigmondot megkoronázzák királynak, s Erdélyt és Magyarországot a szultán fennhatósága alá bocsátják. Ezt a határozatot tíz magyarországi főúr írta alá és egy asszony: a fogságban tartott Perényi Péter neje; egy élő férj özvegye – így küldték el a szultánnak.
Ha ekkor János Zsigmondot megkoronázzák, Ferdinánd elveszti egész Magyarországot. Ezért kellett Fráter Györgynek erőszakkal visszatartani Erdélyben Izabellát és a fiát. Amiért kegyetlen zsarnok lett a neve. Azt tette, amit a helyzet parancsolt. Nem ő rontotta el a Ferdinánddal való egyezkedést, hanem Ferdinánd szerencsétlen békekötése a törökkel.
No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, aminél még rosszabb is ne jöhessen: így aztán a kisebb rosszbul jó lesz. Szolimán szultán a tíz főúr ajánlatára azt a választ adta, hogy kész beleegyezni János Zsigmond megkoronáztatásába; ha a magyarok átengedik neki Temesvárt, Becse és Becskerek várait – melyeket ezennel követel is tőlük; ha nem adják: elveszi.
Ez annyit jelentett, hogy adják át még a temesi bánságot is török szandzsákságnak.
Erre a pokolbeli követelésre aztán nem maradt más kijárásuk a magyaroknak, mint az áttérés a Ferdinánd hűségére – mindenestül.
Fráter György lemondott a török pártfogásrul; széttépte nagy terveit: egy nemzeti király alatt felvirágzó Magyarországról. A hajótöröttnek a part felé kell menekülni, akárki országa van ott. Most már ő mondta, hogy át kell adni Ferdinándnak a Zápolyák országát. Így legalább megnyeri a békét az ország. Ferdinándnak hét évre van békekötése Szolimánnal. Ha a magyar Alföld, a Bánság és Erdély Ferdinánd birtokába száll át, akkor ennek az országrésznek is biztosítva lesz a békessége hét esztendőre. S ez a hét év is élet!
Mindenki ezt akarta már. A török kényúri követelés után nem maradt más választás.
Ferdinánd király végre-valahára elérte azt a vágyát, hogy senki sem ellenezte a nagyváradi kötés végrehajtását: maga Fráter György minden föltételbe beleegyezett; a királyné mehet már a fiával az opuliai hercegségbe, ahová nemrég szökve akart menni.
Ámde ekkor egyszerre új ellenség támadt. – Maga a királyné.
Amint Petrovich megtudta, hogy Fráter György beleegyezett a Ferdinánddal való kiegyezésbe, s Ferdinánd őt megerősíti Erdély helytartója állásában, egyszerre feltámadt benne az ostoba emberek nagyravágyása: a legveszedelmesebb indulat, mert ez nem nézi, hogy mit gyújt fel a tűzzel, amit lángra szított.
Legelőször is a királyné szívében gyújtott fel egy nemtelen haragot. Ő, aki mindig futni akart Ferdinándhoz; aki kulcsolt kezekkel rimánkodott neki, hogy kísértesse ki innen, most egyszerre az ellenkezőre fordult; egy olasz udvaroncát (Salvazzit) futtatá Szolimánhoz: elárulva a szultánnak, hogy Fráter György megalkudott Ferdinánd királlyal, Erdély és a korona átadása végett, hogy őt és fiát meg akarja fosztani trónjátul, országátul: kéri a szultánt, küldjön seregeket az oltalmára, s törje össze az ő zsarnokát, Fráter Györgyöt!
Izabella királyné hítta fel Szolimán szultánt, hogy Fráter Györgyöt pusztítsa el a világról!
Egyetlen igaz barátját, a legnagyobb magyar hazafit, gyermekkora óta jóltevőjét, kiadta az ő maga, az országa, a keresztény világ ellenségének!
Nem jöhetett ez a szívéből. Nem támadhatott ez az ő lelkében. A nagy hájfejű Petrovich, meg az a sok ármánykodó olasz, lengyel udvaronc tette ezt az ő nevében.
De meg volt téve.
Magyarok is járultak hozzá. Batthyány Orbán haragosa volt a barátnak, Losonczy Pál gyűlölte, mint papot.
Aztán volt a királyné udvaránál két fiatal levente, Török János és Patóczy Ferenc, akik mindketten halálosan szerelmesek voltak a királynéba.
Nem volt ez világi szerelem; hanem az a mesevilágbeli rajongás a sárkányölő lovag részéről az üldözött hölgy iránt. Gyönyörűségnek tarták érette meghalni. S azon versenyeztek egymással, hogy melyik fogja kettőjök közül hamarább ontania vérét szíve bálványáért.
Török János, mint fiatal suhanc, atyjának, Török Bálintnak török rabságba hurcoltatása után felmene Bécsbe, s ott Ferdinánd király udvarában vállalt szolgálatot. Lovaglásban, de különösen tőrrel való vívásban, mindenek fölött kitüntette magát. A magas udvar gyakran gyönyörködött az achillesi alkatú ifjúban, mikor az a lovagjátékokon egyedül két ellenlovaggal szemben elfogadá a tornát. Az egyikkel vívott görbe karddal, bal kézzel, a másik ellen hosszú, háromélű egyenes tőrrel a jobbjában; a lovát csak a térdeivel irányozta.
Mikor aztán Ferdinánd leküldözé a követeit Izabellához alkudozni, a jó Nádasdy Tamás kíséretében egyszer Török János is lejött, s akkor esett bele abba a tündéri szerelembe a királyné iránt; ott is maradt annak a szolgálatában.
Majd megismerkedve a korra nézve egyívású Patóczy Ferenccel, midőn ifjak módjára szíveiket egymásnak kitárták, megtudták, hogy mind a ketten a királynéba szerelmesek.
Ettül fogva aztán örök fegyverhűséget esküdtek egymásnak, s felfogadták, hogy vérüket, életüket Izabellának fogják szentelni. Tehát ezek is szaporíták a királyné vakon követő híveinek táborát. Török Jánosnak volt százhatvan huszárja, mind akképpen gyakorolva, hogy egyszerre karddal és tőrrel vívjon, és hatvan muskétása, aki egyúttal karddal vívó hajdú is volt.
A török szultán első hallásra nem akarta hinni, hogy Fráter György az ő hatalma ellen szarvakat merjen emelni; elébb csauszokat külde a baráthoz, annak az örve alatt, hogy szerezzenek tőle szelindek (molosszusz) kutyákat és nyúlhajtó agarakat. Ezek nem tudtak a barátból kivenni semmi okosat. Ellenben a szultán tolmácsa, Mahmud, akit Bécsbe küldött, azzal a bizonyos hírrel tért vissza, hogy bizony átadta Fráter György Ferdinánd királynak Erdélyt, fél Magyarországot; hozzá is nyúlna a király, ha forró nem volna a gesztenye.
Ekkor aztán Szolimán szultán, a maga haragjának teljességében, visszaküldé Mahmud béget Ferdinándhoz és Izabella királynéhoz, mind a két vazalljának megparancsolva, hogy a rebellis barátot, azt a Fráter Györgyöt, ahol kapják, megfogdossák, láncra verjék, úgy küldjék Sztambulba; ha élve el nem foghatják, a levágott fejét utaztassák a szultánhoz.
És egyúttal, parancsolatja nyomatékául, elrendelé a szultán, hogy a királyné nagybátyja, Petrovich támadja meg a rác hadaival Nagy-Váradon Fráter Györgyöt; Péter vajda törjön be Moldvából a Székelyföldre, István vajda török-oláh dandárral rontson be a Királyföldre; végre a budai beglerbég: Kászon basa, az egész török hadsereggel nyomuljon Szegeden, Aradon, Déván keresztül Erdélybe. Négyfelől indítá meg a nagyúr, a királyok királya! a fegyveres támadást- a szegény fehér barát ellen, akinek ötödik ellenségül ott volt maga a királyné, Petrovichcsal és vakbuzgó magyar testőrvitézeivel.
Ekkor mutatta aztán meg magát a barát a maga egész titáni nagyságában.
Karddal rontottak rá, karddal felelt vissza! S egy rövid hónap alatt szétverte mind a négy támadó ellenséget, hogy sebeit nyalva futott valamennyi vissza a hazájába, s megtrágyázta a magyar földet a hulláival!
De tartsunk rendet.
Amint Fráter György meghallá, hogy a királyné visszautasítja a Ferdinánddal kötött egyezséget, s az országot fegyverfogásra hívja fel Fráter György kormányzó ellen, minden haladék nélkül megindítá Új-Bálványos várban gyűjtött hadait Erdélybe: a két Mártonffyt, akik Marosvásárhelyen hadakat gyűjtöttek ellene, megfogatta, s lenyakaztatá. A hadserege saját zászlói alá esküdött; melyeken az Utyessenovics címer a pálosok rendcímerével volt egyesítve: az egyszarvú veres mezőben és a kenyeret hozó Illés-holló kék alapon. A királynénak még ekkor nem volt több, mint kétezer katonája, azokkal nagy sietve Gyulafehérvárba vonult vissza. Fráter György a nyomában. Harmincezer főnyi rendes serege volt, ellátva ágyúkkal. Ott körülzárta a várban a királynét és hívei seregét. Aztán várta, hogy mely oldalrul fogják hát megtámadni.
A királyné udvarában nagy lett erre az ijedség. Senki sem számított arra, hogy Fráter György a fegyverre fegyverrel fog felelni. A saját honfiai a királynénak nemigen tartoztak a vitéz hadverő lengyelekhez; azok Tinódi jellemzésekint „hamar megröttenének, kiknek csak bujaság és tánc kell kedveknek. Esznek, isznak, leányok körül csellyegnek, Királyné asszonynak könyörgeni kezdének: Igen jók nem vagyunk mü táborban lakni, Kérjük felségedet, ne akarj kiküldeni Münket a táborba, ott kin nyomorogni. Jobbak vagyunk itt benn felségednek szolgálni.”
Ekként aztán Izabella a vele tartó őrseregnek a vezetését rábízta Török Jánosra és Patóczy Ferencre.
Fráter György Ekemezőn ütött tábort derékseregével. Gyulafehérvárt csak körülzárta, és nem ostromoltatá. A királynét kímélte. Folyton izengetett be hozzá a várba; de a királyné minden békeföltételt visszautasított.
A Cunctator-rendszerrel még azt is elérte Fráter György, hogy a királyné által behívott pártfogók mindenütt dúlással, a fegyvertelen nép öldöklésével nyomultak előre: ezáltal azoknak a magyar és szász uraknak, akik a török, oláh, rác segítséget olyan nagyon áhították, kegyetlen leckét szolgáltattak.
Egy kora hajnalban arra ébredt Fráter György, hogy ugyancsak erősen ágyúznak Gyulafehérvár táján. Rögtön lóra ült, s odavágtatott a táborból.
Az történt, hogy a székelyek, megunva a várakozást, minden vezéri parancsszó nélkül nekifordíták az ostromágyúkat a várfalaknak, s elkezdék azokat rombolni; mire Fráter György odaérkezék, már akkorra nagy rést lövének a bástyán.
Fráter György haraggal kiálta a pattantyúsokra:
– Ki parancsolta nektek az ágyúzást?
– Magam la! – pattogott vissza egy kurta zekés atyafi: még nem is „lófő”, csak afféle „pixidárius”. – Én mondám, mindnyájan megállták, és tesszük, ahogy illik. Mü nem jövénk ide azért, hogy mogyorót törjünk a fogunkkal a te királynéd számára. A mi országunkat kétfelül is háborgassa az ellenség: gyerekünk, asszonyunk fut a homoród-almási barlangba, mü meg itt süssük a makkot? Azért, ha te, barát, létániát mondani jöttél ide, hát akkor „Dominus vobiscum”, – de mü már ott vagyunk, hogy „Secula seculorum Amen!” s úgy széttörjük ezt a rongy várat itten, királynéddal, királyoddal együtt, hogy még a pora sem marad: aztán megyünk haza ellenséget verni.
Ez igazán székelyül volt mondva.
Fráter György megtiltá a további ágyúzást, a székelyek táborában pedig tartott egy hathatós beszédet, amellyel megnyugtatta őket. Ő maga fog még ma felmenni a királynéhoz az ostromolt várba; lelkére fog beszélni, hogy távolítsa el a sok behívott ellenséget az országból; ha aztán a királyné nem hajlik a szóra: azonnal az ellenségre fogja vezetni a hadait, s kiveri azt az orszgából.
Ebben a székelyek megnyugodtak.
Fráter György azonnal követet küldött fel a királynéhoz; személyes beszélgetést kérve tőle: azalatt egyikét a királyné főkapitányainak kívánva ideküldetni túszul.
Ketten voltak: Török János és Patóczy Ferenc, mind a ketten délceg fiatal vitézek, mind a kettőnek egy volt a szerelme. Olyan szerelem, mely célját soha el nem éri.
Mikor Fráter György izenetét meghozá a várba a követ, azt mondá Török János Patóczynak:
– No, cimborám, most itt az óra, amelyben bebizonyíthatjuk a mi bálványunknak, mennyire imádjuk. Kezünkre adta az Isten az ő gonosz tirannusát: idejön a barát! Kettőnk közül az egyiket leküldi a királyné a táborba túsznak; a másik itt marad. A többit tudod már. Aki kettőnk közül itt marad a királynéval, ugyan keresztülrontja a háromélű tőrét a barátnak a lelkén; a másik, aki kezesül ment érte, bizonyos kínhalált szenved. Akit a királyné választ. Patóczy kezet adott rá.
A királyné Patóczyt választotta túszul Fráter Györgyért: azt küldte le az ekemezői táborba. Török János maradt mellette.
Abban a szobában, ahol a királyné fogadta Fráter Györgyöt, volt egy rejtett fülke, melyet Hunyadi János arcképe takart el; oda rejtőzék el vitéz Török János.
Fráter György a maga egyszerű fehér barátcsuhájában jött fel. A királyné violaszín gyászban fogadta: atyját, Zsigmond királyt gyászolta, ki ez évben költözött el ez árnyékvilágból.
Mikor a barát a királynéval szemben lett, csak leborult térdre a lábaihoz, s megragadva a királyné kezét, elkezde neki szemrehányást tenni; de a szava csupa zokogás volt.
– Oh, én édes leányom! Én drága királyném! Mit cselekedtél az én szép országommal? Azért, hogy „engemet” összetöress, behívtad a magyarnak minden kegyetlen ellenségét; négy oldalon gyújtottad fel e kies, szép hazát.
– Nem tudok felőle – rebegé a királyné megrendülve.
– Te nem tudsz felőle? Hát ki adta a kardot és üszköt Cserepovics kezébe, hogy a rác hadakkal pusztítsa végig a magyar Alföldet? Vegye ostrom alá Csanádot, Hunyad várát? Ki írt levelet Péter vajdának, hogy rontson be a moldvaiakkal s a krími tatárral a Székelyföldre? Ki nyitotta meg az ország kapuját István vajda előtt, hogy oláh és tatár hadakkal árassza el a Királyföldet? Ki küldött követet a budai beglerbéghez, Kászon basához, hogy jöjjön az egész török hadsereggel egyenest Erdélybe? Talán nem is tudod, hogy útjában végigpusztította a Maros vidékét, s már itt ül az előhada Déva várában, s tanítja a megkínzott szüzeknek a te nevedet átkozni.
A királyné megrettent, és sírva fakadt.
– Isten látja: én ezt nem akartam!
– Csak engemet akartál összetörve látni. No, hát töress össze; itt vagyok a kezedben. Idehoztam neked ajándékba ezt az én ősz fejemet. Ne emlékezzél rá, olyan szeretettel, mekkora hűséggel szolgáltalak mindig. Vágasd le a fejem, s aztán próbáld meg az én véremmel meg a te könnyeiddel eloltani azt a szörnyű lángot, amivel az országaidat elborítottad!
A királyné a kezét tördelte kétségbeestében.
– Istenem. Jehova szent Atyám! Hisz én nem ezt kívántam.
Fráter György ekkor felállt a térdéről, s nyugodt hangon beszélt.
– Tudom, királyném, hogy te nem sejtetted, minő rémségeket költesz fel szavaddal. Ha lett volna melletted egy ember, akinek helyén van a szíve és az esze, bizony nem tetted volna ezt. De akikkel körül van véve fölséged, azoknak vagy esze, vagy szíve meg van rontva. Íme, itt van az a Török János, felséged hadainak főkapitánya, akinek az atyját, a dicső emlékű Török Bálintot a hitetlen ozmán zsarnok láncokban hurcolta magával. Isten úgy legyen a bírám a másvilágon, amilyen igaz, hogy én mindent elkövettem a megszabadítására: meseváltságdíjat ajánlék érette. Most veszem a hírét, hogy az én dicső barátomat megváltotta már a jóságos Isten, s török rabláncából felvitte magához.
A királyné rémkedve tartá a kezeit Fráter György ajkai elé, mintha vissza akarná tiltani a beszédét.
A rámában az a festett kép, a hős Hunyadi képe hogyan reszket: hangot ád, mintha zokogna! Fráter György tovább beszélt.
– Én e gyászhírre tábori misét tarték a megdicsőült nagy hazafi rekviemére, amíg a fia, a huszonöt éves levente, kardját köszörüli itt fenn, hogy atyjának gyilkosaival, a pogány törökökkel vérszövetséget kötve, végigpusztítsa a saját hazáját! Hát ez nem a te munkád, királyné asszonyom?
Énnél a szónál megmozdult a nagy arckép rámástul, sarkán elfordulva, s a rejtett fülkéből előlépett ifjú Török János. Férfiúi harag lángolt az arcán, gyermeki könny ragyogott a szemében. Háromélű tőre volt a kezében.
Nem Fráter Györgyhöz, hanem a királynéhoz beszélt.
– Ezt nem mondtad nekem, királyné asszonyom! Óh, hogy imádtalak, mint egy oltárképet! Hűséget esküdtem neked életre-halálra. De ha tudtam volna, hogy te a törökkel kötél szövetséget, hogy a hitetleneket hívtad az országba, inkább levágtam volna azt az esküre felemelt három ujjamat. És most legyek elkárhozva, legyek a Szentháromság által megbüntetve, de mégis megtöröm az én hűségemet tehozzád, királyné, s kardomat, szívemet adom a te ellenségednek, a te zsarnokodnak, aki engem apám gyilkosaira enged rohannom.
– Fráter György! Vigy magaddal. Kétszáz vitéz harcos jön utánam. Az egy kívánságom, hogy én ronthassak legelöl kegyetlen bosszút állni apám hóhérain!
A királyné abban a percben, amidőn Török János előlépett a rejtekéből, egyszerre odaveté magát Fráter György keblére; mintha a saját testével akarná őt megvédelmezni. És amidőn az ifjú levente nemes kifakadását végighallgatta, arcán a rémület átváltozott megdicsőüléssé. Átfonta két karjával az ősz ember nyakát, csókolta az arcát; könyörögve szólt hozzá.
– Atyám! Csodatevő szentem! Mentsd meg az országot!
– Hát nem te hívtad be a törököt az országba? – szólt Török János a királynéhoz.
– Átkozott legyen az az óra, melyben azt tettem. Mea culpa! Mea maxima culpa!”
– Akkor áldd meg ezt a kardot, mely a te bűnödnek a zsoldját le fogja fizetni.
És a királyné áldva tette a kezét az ifjú hős tőrére.
Fráter György halkan rebegé:
– Amen.
Azután a királynéhoz szólt.
– Királyné asszonyom. Te parancsoltad, hogy mentsem meg az országot. Megmentem. Török János, ifjú vitéz: tied legyen az első diadal.
Az ágyúk még azon órában újból eldördültek; de ez örömjel volt. A királyné és a kormányzó közötti kibékülés hírmondója. Izabella magyar csapatai álltak Fráter György seregének az élére, kardjaik hegyét a török felé fordítva.
Négy oldalról támadták meg Fráter Györgyöt a szultán vazallusai – gyönge királyné kérésére, erős nagyúr parancsolatjára; Fráter György egyszerre csapott le mind a négy ellenségnek a fejére. Még nem is egyiket a másik után, de egy időben verte vissza valamennyit.
Petrovich rác hada Cserepovics vezetése alatt tízezred magával vívta Csanád várát, melynek sáncait Fráter György hadnagya, Perusich Lázár védte nagy vitézül. Ide Varkocs Tamást küldé Fráter György a nagyváradi dandárral a vár fölmentésére. A vitéz kapitány nem sokat haditanácsozott, hanem amint kora hajnalban megpillantá az ellenség táborát, rohamra trombitáltatott, s megütötte az álmából riadó rácságot. Erre Perusich hadnagy is kirohant Csanádból a védősereggel, s úgy elpaskolták kétfelől Cserepovics hadát, hogy az minden ágyúját, zászlóját ottfelejtve, futott hazafelé; útközben fele elveszett a diadalmas üldözők fegyvere élétől.
A másik betörő sereg Mihály vajdáé volt, ki tizenkétezer oláhval, tatárral jött be a vöröstoronyi szoroson a Királyföldre. Ez ellen Kendy János kapitányát küldé Fráter György négyezer harcossal. Az ojtózi szoroson betört moldvai vajda, István ellen pedig elbocsátá a székely hadait. Még maradt egy akkora hadserege, hogy ő maga, személyes vezénylete alatt szembeszállhatott a budai beglerbég, Kászon basa derékseregével, mely ágyúk és lovasok nagy ereje mellett jött Magyarország felől, s előhadával már elfoglalva tartá Dévavárát, Erdély délnyugati kapuját. – Fráter Györgynek is volt elég öreg ágyúja, hogy ezt a várat ostrommal visszavegye. De hát elég volt erre a diadalra vitéz Török János, akit a barát, ő nagy kívánságára, a maga csapatjával előrebocsátott.
Amint az ifjú vitéz meghallá, hogy Kászon basa előhada megszállta Dévát: a válogatott szpáhi-lovassága benn van a városban, Feru aga, Ali csausz, Gyurbát vajda vezetése alatt, egy zászlóalj szarácsi kinn a mezőn táborozik:
„Erre Török János szólla ilyeket: Régen kértem a felséges Úr Istent, Hogy adjon éltemben oly jó szerencsét, Törökökkel adjon nekem ily ügyet. Bátorsággal Török Bálint fogságát, Én megtorolhassam szörnyű halálát, Nem nézhetöm jószágom pusztulását, Bizony megkésértöm a basa hadát.”
A Lantos éneke elmondja aztán az egész hőstettet a leghívebb közvetlenséggel.
Éjfél után indítá Török János a kis csapatját Déva alá. „Nagy vígan az úr trombitát fúvata, Lovagját, gyalogját el-kiindítá. Száztizenhárom lovagot számlála, Hatvanhét gyaloggal éjjel indula.”
S trombitaszó mellett rohanta meg a várost: három vitéze fejszékkel berontá a kaput, a többiek a palánkon hágtak keresztül. Ez a maroknyi vitéz had a legnagyobb tivornya közepett lepte meg a városban a törököket, kik ott a házakban istentelenkedtek az elragadozott fiatal hölgyekkel. Keserű halállal fizetének meg a tiltott édességért: az utcákon, a házakban ölték őket szerte. Egy része a felriadt török hadnak futott a fellegvár felé; de annak a kapuját már elállta Török János, ki egyszerre ért oda az igyekező Gyurbát vajdával: „Jelös fővitéz embör, mondják, hogy volt, Öltözeti neki mert szép gazdag volt, Az Feru agának agatársa volt, Egy szablyával viadalnak állott volt. Egy ő maga Török, János már vala; Hegyes tőrrel derékban úgy találá, Sorompóhoz a törököt nyársalá.”
Magát Feru agát a dévai parasztok kaszabolták darabokra.
A rövid harc alatt a törökök „kétszer negyvennégy holttestet otthagyának” azokon kívül, akik foglyul esének; míg a magyarok közül csak „négy vitézök halálát szánák.”
Így állt bosszút vitéz Török János szívszerette jó édesapjának szomorú fogságban történt haláláért.
„Csuda-szép nyereséggel ők járának. Török János külde az kincstartónak. Egy törököt, egy zászlót az barátnak. – Megköszöné, mint szerelmes fiának.”
Akik ez öldöklésből megmenekülhetének a város palánkjain átugrálva, azok a törökök rémmesékkel riaszták fel a mezőn táborozó szarácsi zászlóaljat. Arra az is megfutamodék, s szaladt valamennyi lóhalálában vissza a beglerbég táborába.
Vitéz Török Jánosnak azonban még több volt az ész a fejében, mint a vitézség a két kardhordó karjában. Bölcsen átlátta ő, hogy nagy bolondság volna neki a maga csipetnyi hadával a törököt üldözni, Kászon basa derékhadának a torkába futni. – Fordítá a dolgát: megértve, hogy Kendy János kapitány az oláhországi betörő sereggel van szemben, rögtön ő is arrafelé indult, valamennyi trombitát és dobot a törökök elhagytak, mind magával cepelvén, úgyhogy csaknem minden katonájára jutott egy trombita vagy dob.
A vöröstoronyi szorosban történt ütközet részleteit a francia író, Bechet jegyezte fel. Kendy (Quendi) négyezer emberével tizenhat ezer főnyi ellenséggel állott szemben. Azt a ravasz taktikát követte, hogy a seregét megosztá: a nagyobb részét a szorosban felállítá, a kisebbet pedig egy magas hegyről jártatá alá, zászlókkal, dobszóval az ellenség láttára: a hegyről leszálló ezredek azonban az erdőbe jutva, megint áttértek a hegy túlsó oldalára, s ugyanazon az úton megint levonultak: úgyhogy a vajda azt hitte, hogy arról az oldalról egy egész ármádia közelít ellene; s ő is akként állítá fel a hadai zömét. Mikor aztán a vajda serege a képzelt ellenséggel fordult arcvonalban, akkor Kendy János az egész dandárát összevonva, lelkesen rohant rá a felgombolyított ellenségre. Ugyanekkor megszólaltak a dobok és trombiták a betörő had háta mögött, melyek egy új ármádia megjelenését hirdették: pedig csak dobok és trombiták voltak. Török János kis csapatja jött onnan felül. – De ezzel oly zavarba hozta a betörő hadat, hogy az lelkét vesztve, hátat adott Kendy Jánosnak, s bár négyen voltak egy ellen, ötezer ember veszteséggel hagyták ott a csatatért, lovaikat, ágyúikat, zászlóikat, s aki elfuthatott, hazáig meg sem állt.
Kászon basa, a budai beglerbég, maga ott táborozott huszonötezernyi hadával a Marosvölgyén, arra várva, hogy elébb a másik három oldalon betörő hadoszlopok fogják oldalt és hátba a barátot: akkor aztán ő csap le a fejére Allah segítségével.
Allah másképp rendelé.
Egymás után jövének futvást a hióbhírnökök a táborába.
A legelső volt a jó Cserepovics, a futó rác hadaival.
– Nyakunkon a barát. Annyi a serege, mint a mezőn a sáska. Elfoglalta rohammal Nagy-Lakot, Egrest, Oroszlámost, Petrovich várait! Száz ágyú van vele!
A futó had megtízszerezi a verő ellenséget, s ágyúszónak hallja a mordálydurranást.
Ez még jól ki sem jajgatta magát, midőn jön vágtatva, nagy ordítással Déva felől a megriasztott előhad, a nagy mészárlásból megmenekült Kéván vajdával, ki maga sebekkel volt elborítva, feje, keze bekötözve.
– Hátunkban a barát! Elfoglalta Déva várát! Angyali alakok harcolnak mellette, akik az égből repülnek alá! Nincs előttük bezárt erősség! Nincs előttük emberi vitézség! Még a páncél sem védelmez meg ellenük: azt is keresztülrontják.
S még azon éjjel felverték Kászon basát az álmából a verestoronyi ütközetből elmenekült tatár lovasok.
– Végünk van! Itt jön a barát. Úgy nőnek ki a földből a magyar katonák, mint a gomba az erdőn. Oda van a vajda hadserege!
Kászon basa ijedtében „Jézus Máriát” kiáltott. Elfeledte renegát voltát: a régi szent nevek jutottak a nyelvére.
Hanem aztán helyreállítá a mohamedán hitet.
– Ez a barát ördög; mert különben egyszerre három helyen nem adhatna ütközetet. Ördög ellen pedig ember nem harcolhat. Allahnál a segítség! Így volt megírva a Kizmet Könyvében.
S nehogy ő maga is két tűz közé szoruljon: nagy hirtelen felszedette a sátrait, s anélkül, hogy Fráter György derékhadát látta volna, vert hadképpen futott haza Buda váráig. Varkocs Tamás ütötte a hátát egész a Tiszáig.
Fráter György aztán ekkor a negyedik betörő sereg, Illés moldvai vajda ellen fordult, ki István öccse vereségét megbosszulni jött második haddal a székelyekre – de az meg sem várta a találkozást; hirtelen visszavonult a havasokon a maga országába. – És Fráter György sohasem üldözött futó ellenséget.
Egy hónap alatt tiszta volt az ország az ellenségtől.
A barát négy hadseregét a szultánnak verte el fegyverével.
És mégsem az volt a legnagyobb csodatette.
Hanem az a bámulatra méltó remeklése, amit tollal kivívott.
E négyszeres diadal után azonnal levelet írt a szultánnak, melyben előadta tetteinek okait: magát szépen kimenté, ellenségeit eláztatta, s annyira vitte a szultánt, hogy az visszaküldé Mahmud tolmácsát Erdélybe Izabellához és Petrovichhoz, ezzel az izenettel:
„Szót fogadjatok ezután a barátnak: mert ha még fellázadtok ellene, én megyek benneteket engedelmességre tanítani, s azt nem köszöni meg az ország.”
Ezért nevezték Fráter Györgyöt ördögi karakternek.
