XIII. FEJEZET • „Ultimus surculus masculus” (Az utolsó férfisarj)
XIII. FEJEZET • „Ultimus surculus masculus” (Az utolsó férfisarj)
Martinuzzi, amint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett, s abban a szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni taníttatott. Magáról tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nemigen tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt; ami volt, az diákul volt.
Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza Fráter György (versenyt szokott kaszálni a jobbágyaival; lássák, hogy a munka nem istenátok), vállán volt a kasza, az utca végén a piac felől nagy hujjahó támadt, az iskolás gyerekek sivalkodtak:
– Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!
Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó: egy asszony meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle összetévesztésre; a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje turbánforma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát és száját is eltakarta, úgyhogy csak a szeme meg az orra volt látható; és aztán férfi módra ült a nyeregben, ami ismét szokatlan volt ezen a vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, amin mindenki nevetett. „Szarkanyelven beszél!”
Fráter György ráismert ez idiómára. Valami keveréke volt az a dalmatának meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz, s megszólítá üdvözölve.
– Dicsértessék a Jézus. Mit keres kelmed itt, asszonyom?
A nő lóhátrul beszélt hozzá:
– Mindörökké, ámen! Hallod-e, te barát, mondd meg nekem, hol van itt a lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovics György apátúrnak?
– Én vagyok az az apátúr, jó asszony.
– Hallod-e, te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy milyen egy apátúr! Annak veres öv van a derekán, aranylánc a nyakában, azon arany kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem, ezüst nyelű görbe bot a kezében; nem kasza, mint a tiedben.
– Mégiscsak én vagyok György apát, jó asszony.
– Hallod-e, te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jöttment vagyok; mert én nemesasszony vagyok. Láttam. én már papot eleget. Egy bátyám püspök volt Scardonában; palotában lakott; az engem mindig az asztalához ültetett, valahányszor hozzá mentem.
– Anyám! Édesanyám! – kiálta fel Fráter György, s eldobva a kaszát a kezéből, odarohant a nőhöz, s a körülálló nép láttára, megcsókolta a kezét.
– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuricám? Ez a nagy mahumed ember?
– Én vagyok az a te Gyuricád, akit kivert a palotájábul a scardonai püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az asztalához.
– No, erről ismerek rád! Most is olyan goromba fickó vagy, mindenkinek szemébe mondod az igazat. Énnyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?
– Hiszen nem értik ezek, mit beszélünk.
– Mert buták! No, hát te itt vagy; de hol van az apátúr?
– Mondom, hogy én vagyok az.
– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No, de jó ez a palócoknak. No, hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni nekem meg a lovászomnak, lovastul?
– Külön házat adok lakásodul.
S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga vezeté őt Fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek legkevésbé, még egy anyának sem.
…Húsz év óta nem látták egymást.
Az asszony bizony nagyon megvénült; arcán nagyon meglátszott a sok viszontagság. – Ostoba piktor az idő! Mentül tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.
A vendégház ajtajánál a csengetésre előjött a kulcsár felesége. Az is hajlott korú nő volt, és ment minden szépségtől. Fráter György megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, amire szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját; ezt tiltotta a zárdai regula.
Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektórium. A hosszú, nagy terem közepén egy vasráccsal volt kétfelé zárva, mely az étkezőasztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással; de nem találkozhattak.
Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek; s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.
Mikor aztán a kókvia csengettyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl egyenkint belépkedtek az étkezőbe, s ki-ki elfoglalta a maga székét.
Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy amint legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a helyéről, sorba odajárul hozzá, és kezet csókol neki.
Fráter György pedig, ahelyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a rácshoz, szerzetestársaihoz latinul szólva: „Íme, az én anyám” (egyike a Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az anyjának. És azután odaül a legalsó helyre, hogy az anyjával beszélhessen, maga helyett a gvárdiánt ültetve az első helyre.
– Beszélhetsz, anyám. A testvérek nem értenek olaszul.
– Majd ha végigettük a vacsorát.
A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő megérkeztének örömére nagy vendégség készül. „Csak léféle hétféle lesz!” ahogy a palóc dicséret jellemzi a jó lakomát.
S az ilyen jó vacsorát bizony kár volna elrontani a rossz hírekkel.
Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalrul, a birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzáfogni a keserves nagy zokogáshoz.
– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuricám, mi hozott most engem ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se kezét, se lábát nem bírja; csak még éppen hogy beszélni tud. Mindig engem csúfolt, hogy olyan sokat darálok; azt mondta, ha én egyszer meghalok, a nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt, csak a nyelve maradt élve. Óh, szegény uram, de keservesen sírok miattad.
Fráter György nem szólt közbe. Engedte a nekieredt garatot lejárni.
– Hát bizony csak arra a hírre esett össze az én jó uram, hogy a legkedvesebb fiát, azt a Mártont, aki éppen olyan fekete vaklinc volt, mint az apja, aki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbúbolt, aki engemet mindig „sztará opicának” gúnyolt, aki a hadnagy volt a muskétásoknál Belgrádban…
– Nos? Mi lett vele?
– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak; meghalt. Isten legyen irgalmas szegény lelkének.
A mostohaanya ájtatosan keresztet vetett magára.
– Szegény bátyám! S nekem azt még nem hozták hírül.
– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át az izenetet.
– Holnap requiemet tartunk az üdvéért.
– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt teleöntötték szurokkal, úgy küldték haza az apjához Kamizác várába. Az öreg rögtön ledobbant a lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét nyögte: „Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!” S azóta sem engedi eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. „Nincs már több fiam. Nincs több Utyessenovics sarjadék!” Egyszer aztán én megszólítottam. „Édes atyus! Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?” – „Az a barát?” mordult rám az öreg. – Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá lettél, olyanná, aki koldulni jár leptikával.
– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apátúrrá lettem, rövid idő múlva.
– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem bontotta; nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen körülötte, aki az íráshoz vagdalna; magam sem töröm a tollat.
– De én egyebet is küldtem nektek a levéllel együtt.
– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi ostyepka; az apád neve meg a címere volt rá kiformálva.
– No, hát mit csináltatok azzal a sajttal?
– Megbecsültük szépen; eltettük az almáriomba.
– S nem vágtátok fel?
– Az öreg nem engedte. Hogy ő a címerét nem hagyja szétdarabolni.
– Abban a sajtban száz arany volt elrejtve.
Az anyóka összecsapta a kezeit, s sírtában nevetett.
– Száz arany a mi házunknál! Szentatyám! Ahol egy aranypénz meg nem tudott melegedni; ahogy jött, mindjárt elgurult. Ha én azt az öregnek most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana, s összeütné a bokáját! Száz arany az ostyepkában! – De hát a barát mért nem mondta?
– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a bojnyikok el ne tőkitsék, de a levélben meg volt írva.
– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No, de mármost ő kívánja a látásodat. Azt mondta, megbocsát.
– Más szót mondok: én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom bűnbocsánatát.
– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon az egész örökség, úgy, ahogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a másik után, a pogányokkal harcolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg, hogy állj helyükbe; te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a legjobbik kardját, akit már régen csak mankónak használ, mégsem teszi le a kezéből soha, s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó hátaslovát, egész nyeregszámostul, aki gyöngyházzal van kirakva. Terád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét falu, a nagy erdő meg a dűlőben levő földek. Azután meg a négykerekű patakmalom, meg a fűrészmalom, meg a nagy szilvaaszaló, meg a présház és a pince, no, aztán a magtár!
György engedte az anyját beszélni; nem szólt közbe. Pedig tudta jól, hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a valóságban; a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pince kong, a magtárból az egerek is rég elszöktek.
– Ezt mind átadja neked az én uram, amint hazajössz az ősi várba. Azt tehetsz vele, ami neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.
György még erre sem szólt semmit, pedig az öregasszony számított az ellentmondásra.
– No, ugye hogy fenntartod? – folytatá. – És aztán a nagy Utyessenovics családnak nem fog magva szakadni soha.
Erre sem szólt semmit a pap.
Ekkor aztán az öregasszony maga kezdett hozzá a cáfolgatáshoz.
– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol. Fiunk, György már felszentelt pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot, hanem az öreg letorkolt. „Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak nincs-e feleségük? Pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak, pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy a híres-nevezetes famíliának fenntartása végett feleséget vegyen? S aztán lett hét leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, akik még híresebbek a Thurzóknál? – Aztán elkezdett az öreg csúnyákat mondani, amiket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet? Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele, hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a pilist a fején hajjal, s aztán danolja el azt a nótát, hogy:
„Nem leszek én többé barát,
Levetem a barátcsuhát,
Eldobom a könyvecskémet,
Ölelem a menyecskémet. „
Levetem a barátcsuhát,
Eldobom a könyvecskémet,
Ölelem a menyecskémet. „
Az öreg asszonyság el is danolta azt a tréfás ritmust a fia előtt.
Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában volt már vele, hogy miért akar ővele az apja beszélni, de aziránt is, hogy mi az ő leghelyesebb tennivalója.
– Jól van, édesanyám – mondá a nemes hölgynek. – Majd ellátogatok az apámhoz.
– De hamar ám, mert az nem halogatja, mint a zsidó, a halálát.
– Holnap mindjárt útra kelünk; csak elébb megtartjuk az elhunyt bátyámért a requiemet.
A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és novíciusok kórusban énekeltek; a pontifikáló apátúr felvette ez alkalomra azt a pompás fehér selyempalástját, melyre az ezüstsasokat maga a lengyel királyné hímezte.
A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba, s körülhordá az öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon, megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mívelt földeket; jólét és tisztaság beszélt magamagáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé. Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.
Fráter György a maga személyére a legnagyobb egyszerűséget követte, kocsin sohasem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az egész felvidéket, és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom volt rá; midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizác vára, hogy mi egy sajóládi apátúr!
Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az installációja alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés, egymással szemben; a főpap mellett nem ülhet senki.
Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az aranylánccal a nyakában, s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai figyelmeztetésben fejezé ki.
– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranyláncot meglátják a nyakadban, megölnek érte az erdőben a bojnyikok.
Lesz róluk gondoskodva. A sajóládi apátúrnak kísérete is van.
Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal, muskétával, képezték a kíséretet. (Az apátúr törvény által volt kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen, s azzal háború esetén a nemesi sereghez csatlakozni.)
Akkor meg ettől a sokaságtul ijedt meg az anyja.
– Minden szentekre! Ki ád annyi embernek enni Kamizácban?
– Annak is lesz módja.
Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállította a mindennemű konyhára való eleséget a hintó után; még hordóval sert, bort is és egy átalag tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra. S Kamizác vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, amíg hintóval, szekérrel odáig elvergődtek; szerencsésen, tengelytörés nélkül.
A felvonuló apátúrnak lassankint egész búcsújáró kísérete támadt az ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizác alá értek, már egész népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.
S ez mind Fráter György észjárásába illett.
Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára; hanem az áldást osztó főpap, aki megszenteli a házat.
Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi processzióval bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül.
Látta őt berobogni a felvonóhídon, a négylovas veres hintóban. Sírt az öreg; egyrészt az örömtül, másrészt a fájdalomtul. Az örömtül azért, hogy Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, s fájdalomtul meg azért, mert érezte, hogy errül a magasrul nehéz lesz már oda leszállítani, ahová ő szeretné.
Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta kétfelől az orcáját, s áldást mondott a fejére.
– Fiam! Egyetlenegy fiam! – zokogá az öreg. A búcsús asszonyok rebegték egymásnak:
– Nézd, a vén Gergely sír! – Sohasem látta azt senki.
Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak egy ölbe való gyermek volna; így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntatószékbe, és maga melléje ült.
Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki – az apátúr (ahogy halál előtt álló hivőknek szokás). És aztán misét mondott az egybegyűlt nép előtt.
Ez mind nagy hatással volt a gutaütött öreg kedélyére.
És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza. Annak a búszos odúnak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A rozsdás fegyverek, a rablott harci zsákmányok, a vadászdiadalok irhái, a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal, a csatában elesett hős fiával. Az nem volt jó hely a találkozóra. – Anyjával kieszelte az úton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után, süt, főz – az öreg kedvenc ételeiből, amiket olyan régen nem ízlelt már: töltött bárányt, haricskapuliszkát. – Az öregnek a gyomra egészen ép volt még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot. Nagy étvággyal látott az eléje rakott ételekhez; maga nem bírt hozzájuk nyúlni, a felesége rakta falatonkint a szájába.
– Jó asszony vagy! Jó étel volt! Hol vetted?
Hát még mikor azt az átalagot felnyitották, s abbul töltött a fia az apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszúbort. Ő tartotta az egyik kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, amíg felhajtotta. Hajh, de jó volt.
– Ilyet csak a mennyországban isznak; ott is csak az apostolok!
– Itt pedig az apáturak – mondá Anna asszony.
Ettül a pohár bortul egészen más színben kezdte látni az öreg nemes az egész világot.
Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is olyan kemény, mint az első héten.)
– No, de a mai szent nap örömére már ezt is felszeljük.
Hát amint kettévágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az abroszra az áldás, a sok Szűz Máriás arany.
Az öregnek az arca nevetésre torzult.
– Látod, atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk, s mi nem tudtunk róla! – monda az asszony, s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját, s annak a tenyerébe tölteté az aranyakat; ott táncoltak a sárga körmöciek azon a holt kézen; úgy gyönyörködött bennük!
– Aranyak! Igazi aranyak. Arany csikócskák – motyogta az öreg.
Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az asztalra az aranyakat, s a feleségére mordult.
– No, hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncnak.
Aztán Györgyhöz fordult.
– Van ám az anyádnak egy leánya is. Aztán lett, hogy te itthagytad a várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a bojnyik; nem ismerem. – Kutyaházi! No, elmehetsz már a konyhába, anyjuk!
Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a konyhában.
– Nem akarsz, atyuskám, ledűlni a szobádban az ágyadra szunyókálni? – gondoskodék Anna asszony.
– Nem megyek a szobámba, az elveszett fiamhoz, itt maradok a megkerült fiammal.
– Tudom, édes – dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta mögött a maga véleményét: „bratinázni az aszúboros átalag mellett”. – Hát az is igaz volt. Úgyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!
– Takarodj dolgodra; hagyj a fiammal beszélni!
Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a második-harmadik pohár bornál.
– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.
– Hagyd el ezt a szomorú gondolatot, apám; a napokat az Isten adja.
– Nekem már „lőttek”! Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt megígérve; aztán azt éneklik: „Gergely! Nyergelj!” A múlt éjszaka mind a három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló énreám vár. – Add ide a kezedet.
Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, s aztán el sem ereszté.
– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics família! Az én apámnak még hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, akik Báthory István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harcoltam Züfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizác urának, amihez huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a patrónus: az ispán. Harmincezer léleknek parancsoltam. Az első feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a velencei asszonytul. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a temetőbe: ott viselik a nagy kőkoloncokon. Ki áll vérbosszút mind a háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét a várbástyába befalazott tőrök koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős Utyessenovicsok nevét? – Terád száll az mind nap nap után, fiam. Te vagy az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra, mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!
– Még forgathat, apám.
– A haza védelmére?
– A haza védelmére.
– Törökök vesztére?
– A haza ellenségei vesztére.
A válasz kikerülte a kérdést.
Az öreg nagyot fohászkodott.
– Neked adom a jó ősi kardomat, akit az apámtól kaptam.
– Meg fogom becsülni.
Az öreg egyre rázta a fejét.
– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi címerrel; húzd le az ujjamról, s tedd a magadéra.
György megfogadta az atyja parancsát.
Aztán csak rátért az öreg a fődologra.
– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, akit a boldogult első feleségemtől kaptam.
– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, ahol a kedveseiddel találkozni fogsz.
– Te nem akarsz megházasodni?
– Én már az égnek vagyok eljegyezve.
Az öreg haragba jött.
– Tudom: barát vagy! Ne cifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még három Utyessenovics volt kívüled; a negyedikért nem volt kár. De most már terád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizác várának az ura, a vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta meg a Tízparancsolatban: „Tiszteljed a te atyádat és anyádat!” Apád vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?
– Egybefoglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a mennyországét; s hogy van-e bátorság a szívemben, arra majd megfelelnek a nehéz idők.
– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a koporsófödél alatt van, csak fél kézzel ragadhatlak meg, mégsem bocsátalak el. Aki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet. Bizony mondom neked, hogy ami örömöket én az asszonyomnál föltaláltam, ami gyönyörűségem énnekem kicsiny gyermekeim csevegésében volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a mennyországban sem fogom elfelejteni, s az utolsó paraszt az ő lakodalma napját nem cseréli el az érsek installációjával. Isten alkotása az asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát. Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik. – Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.
– De én már felismertem az asszonyt, s azért nem akarom megismerni.
Ezzel a szóval aztán egészen elszomorította az öreget.
– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha te itten hagyod. Ez a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, amint engem a föld alá tesznek, s aztán elfoglalja Kamizác várát valami nyühöge ficsúr, egy bitang morlák, s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából, s az Utyessenovics címert kapcának tépik szét.
Az öregnek az arca sötétveresre gyulladt ki, a szemei égtek, és nem jött könny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjában tömörült össze.
Ekkor György odahajolt föléje, s fejét keblére ölelve, mondá neki:
– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics név az ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt, hogy az Utyessenovics nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el nem felejti semmi nemzedék, de amíg magyar és horvát él e haza földén, örökké emlegetni fogják.
Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni, ettül azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.
– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál, meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt hozzá való módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Ugye, megtartod az ősi szokásokat? Ahogy egy várgrófot illik eltemetni? Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behúzatod egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghívod a temetésre Horvátország és Szlavónia nemes családjait? A siratóasszonyok éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs meg egy rác guszlár felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas tornál? Lesz ürmösbor elég? És a többi pompa?
– Minden meglesz, atyám.
– És aztán ott lesz a „tokos ló”, az én harci paripám, akit kantáron vezetnek, meg a páncélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi címeremmel? S mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a sírunkba a te muskétásaiddal?
– Úgy lesz, atyám.
– És aztán, ugye megígéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak, összeverekednek: nen választod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzátartozik egy főnemes halotti torához. Mentül több bevert fej.
György némán bólinta fejével.
– No, hát adj még egy pohárral abbul a fölséges borbul.
Ez már az ötödik volt.
Erre az utolsó pohárra az öregnek az arca elkezdett dicsőült mosolyra torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai gyönyörre nyíltak fel, a ráncok elsimultak az orcáin; egy nagyot sóhajtott, s azzal hátraszegte a fejét, s felnézett az égbe… Már akkor ott ült azon a fehér paripán, amit a fiai hoztak eléje, s vágtatott velük együtt oda – ahol azok már otthon vannak…
Hát ennél szebb halált egy igazi várnemes nem is kívánhat magának.
