XIV. FEJEZET • Kísértetek és kísértések
XIV. FEJEZET • Kísértetek és kísértések
Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáci gróf és hős fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete zászló, közepén a nemesi címerrel, hirdeté messziről a nagy családi gyászt, gyors futók hordták szét a megyékben a fekete pecsétes leveleket, a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a vendéglátás.
Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védőcsapatok befogadására volt építve. Kilenc bébillér ölte, aprította a mangalicát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált – ősi hagyomány szerint –, melyet az asszonyok készítettek.
A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornácban volt felállítva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent, amelyben Belgrádbul elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával egy vasszöget, s azt kalapáccsal beleverte a fűzfaderékba. Mivelhogy az elhunyt vitéz, a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem részesülhetett, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. – Gergely koporsója ellenben nyitva volt, s annak minden látogató súgott valamit a feje lágyára: izenetet egy kedves halotthoz, amit az bizonyosan át fog adni a túlvilágon. Hét siratóasszony felváltva jajgatott a koporsók előtt, szétszórt haját tépve, könnyeket ontva s az elhunytakat hívogatva vissza az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával, járt sorba a nézők között.
A tornácból nyíló nagy, boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, amiből ki-ki fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával, s letelepedett vele a tölgyfa asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, akik hosszú nyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán Demeter-nek hítták, akiről azt írja Tinódi Sebestyén: „Sok hegedős vagyon itt Magyarországban, Kármán Demeternél jobb nincs a rác módba. Sokat csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állítja, azért esnék nagy gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.” – A fiatal lantos pedig maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát „Lantos”-nak nevezte; de biz a népajk más címmel ruházta fel az akkori vándorpoétákat; gúnyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy „csúf”-ok. A „csélcsap” szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az elnevezésért ők nagyon haragvának.
Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, aki a várkapun kocsival érkezik, és azt a halottasházig vezesse, ott a hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltul ismét az étkezőbe kísérje, s miután anélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak emlékére. Azalatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe szedett magasztalásával, amiért is kapott ki-ki egy oszporát.
Fráter György nem volt rendes borivó; a szerémségi ürmösborok pedig nagyon erősek.
A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a Karka folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló vendégek, megszökött közülök, s a hátulsó föld alatti rejtekfolyosón lement a vízpartra. Kétoldalt magas nyárfák szegték be a parti utat: ősz volt, sárgultak a falevelek, s hullottak magukban, az út maga is terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég világított a fasor végén.
Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. – A fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra! – És aztán az első meglátásra.
Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint visszatért hozzá.
Hogy a halottak olyan sokáig élnek!
Úgy járt ott abban az őszi világban, mint ahogy álmában jár az ember, amikor nem lépdel, hanem repül.
Mikor a fasor végére ért, megfordult, s bandukolt visszafelé.
A vár bástyáin a magyar tárogatósok fújták az esteli takarodót, andalító, mélabús hangokkal.
Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana; valaki utol akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is eléje került, arra sem ügyelt.
Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltva:
– György!
Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.
Az az álomkép állt előtte, aki gondolatjait rabbá tette, aki lelkébe bele tudta olvasztani a maga lelkét; a meghalt, az eltemetett s mégis mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égbül esett le, földbül kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.
Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arca aranyzománcú kármin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei öldöklők. A tünemény elébb letérdel eléje, és megcsókolja a kezét; aztán egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arcát, szemeit, ajkait csókjaival, közben lihegve: „György! Györgyöm! Édes Györgyöm!”
Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges karok ölelését, érzi a szívdobogó pihegést keblén; az egész tündérvarázslatot, amit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei bámulva kérdezik: „Ki vagy te? Hogy jössz ide? Nem szenteltem be a koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a dicsőültek paradicsomából?”
S a csábító alak elérti a kérdést, s még meg is felel rá.
– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!
A „te” Borbálád!
Hisz ez a pokol játéka.
Kiderül aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött megérkezik egy elmaradt kísérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa, tagbaszakadt, bicebóca manó-alak, az is odatérdepel le György elé, s kezet csókol neki alázatosan, s vigyori hízelgéssel mondja neki:
– Ez a te húgocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.
Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borul Györgynek a keblére, s ő csókolgatja össze maszatos szájával arcát, szemét, száját a – kedves sógorkának.
Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.
Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, aki sohasem látta egymást.
Hát természetes, hogy a nővére is eljött az apa és fivér temetésére.
Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és báty fölött.
Észrevette azonban, és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.
– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szentatyám, sógorom, hogy elfelejtette, amire otthon betanítottam, hogy amint téged meglát, rögtön síráson kezdje. Óh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem láthattalak még egyszer az életben!
Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öregúr a veje felől.
Az ember ordított, mint egy praefica, akinek az a hivatala.
– Jól van, jól – csitítá őt az asszony. – Csak te eredj fel a várba, és ott nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.
A ragyabunkó szót fogad, s újból kezet csókolva az apátúrnak, nyakába ölté az úti iszákot, s felbaktatott a várba, ott hagyta a feleségét.
– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szentatyám, kedves sógor uram!
Borbála hagyta a sánta urát előre sietni, s maga igen lassú léptekkel haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja melletti utat követték; a rövidebb alagútban sötét volt már.
Borbála az egész úton tartotta a bátyját panasszal. Egyrészt testvéri bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok, amiből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő mind a két alakban megőrzi a szentséget.
A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a várba, ahová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett. Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.
A két hölgynek, amint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos sírásra fakadva egymásba ölelkezzenek, s a nézőközönséget fájdalmuknak kifejezésével teljesen kielégítsék. Eközben odaérkezett Boriskának a férje is, aki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornácba; Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson, s a fiát visszatartá.
– No, tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek énellenem. Egy órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a gyermekcipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges, makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam el a háztól. De azt nem mondta el, ugye, hogy kénytelen voltam őt férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; őrültem rajta, hogy akadt egy ember, akivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemesember! Jó famíliából való. Aztán mikor kicsípte magát, egészen helyre legény volt; azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony az oka; mert búvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a gonosz teremtés.
S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan mennyiségben, mindaddig, amíg Borbála ismét elő nem került a halottasházból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék, s újrakezdte a sírást, s azontúl feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a másik nővel, amit azonban megzavart a kulcsárné, aki azzal a kérdéssel rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszúrni? Amiért aztán Anna asszony erősen lehordta.
– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a scardonai püspök, a zárai kapitánnyal? Azokat nem lehet sertéshússal traktálni.
– De hát mit vágjunk egyebet?
György elérté a példálózást.
– Jól van, anyám. Vágass le egyet a tulkokbul, amik a társzekerekkel jöttek; úgyis nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.
– Oh, drága, kedves jó fiam! – sivalkodék Anna asszony, György nyakába borulva.
De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.
– Abból a hat tulokból vágass le, Anna, amelyik az én részem! (Fenntartotta az osztályos jussát!)
Amiért egy baziliszkus-tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.
S aztán így folyt szép egyetértéssel. Amelyik a két nő közül egyedül kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal, követelésekkel. – Időközben pedig ha egymással maradtak négyszemközt, nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a bútorokon, a köntösdarabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sírtak és egymást csókolták.
Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál vajon visszafejlődött-e már?
Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius, a scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram. A püspök hordozó-szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb szerszám meg nem bírta volna. Azon húsz esztendő óta, hogy Györgyöt kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes férfiúnak. A szemei alig látszottak ki az arcából, s a szája összecsücsörödött miattuk, ahogy csecsemőknél látni; a tokájától nem tudta a fejét fordítani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait nem bírta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül, mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.
Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánnyal. Az meg olyan ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt, s a szemei kidülledtek a soványságtul. Ez lóháton érkezett.
Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az első érdemet, hogy az öccse ilyen nagyra vitte.
– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál most apátúr! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől!
Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá. Anna asszony ma különösen meg volt elégedve; annálfogva folyvást sírt. Az új gyászruhája is elkészült, s egészen jól illett a termetére. A tornyos főkötő is, fátyollal körös-körül lekötve, emelte a hatást. Ha György magátul észre nem vette volna, valószínű, hogy Borbála rávezette volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arcszíne művészi élénkítést nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öregasszonyok is használják a pirosítót.
A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje szerint; az ebéd a kitűnőségek számára az emeleti címerteremben lett felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátúr és a zárai kapitány. Ide nem hítták fel a lantost, hegedűst meg a guszlárt, amiért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a szent ceremónia előtt.
Ebéd előtt a két előkelő vendég faggatni kezdte Fráter Györgyöt a jövendő elhatározása iránt.
A püspök diákul beszélt hozzá, amit a kapitány nem értett, a kapitány pedig magyarul, amit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.
– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics famíliából, Fráter György. Neked kell a família fenntartásáról gondoskodnod – mondá a püspök.
– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő atyámfia – mondá a kapitány. – Terád még nagy méltóság vár ezen a magasztos, dicső pályán.
Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak.
– Én azt mondom neked, Fráter György – szólt diákul Martinuzzi Vitellius –, hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát, s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizác váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, ahogy elharácsoltatott a János herceg fejedelmi birtoka az özvegy által.
Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:
– Ne aggódjál, édes öcsém, apátúr, amiatt, hogy mi lesz az őseid örökéből. Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.
György csendesen várta, hogy mi lesz ebből.
– Látod, Fráter György, ezt az átellenedben ülő urat – mondá a püspök. – Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által jutott volna ahhoz a méltósághoz, amibe beleszottyant; hanem inkább azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, ahol senki sem bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen cingár, milyen göthös? A boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozópénzt. Ezt elviszi nemsokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz parancsolni.
Azután meg a kapitány beszélt.
– Nézd el csak, főtisztelendő apátúr öcsém, micsoda pöfeteg ez a te nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, úgy elhízott. Maholnap megfullad a zsírjában. Minden bizonnyal te fogsz a helyébe kerülni scardonai püspöknek.
S a két főúr, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen ismeretlen nyelven, nem mulasztá el aközben egymásnak az egészségére poharat koccintani.
„Szállok kendnek!” – „Conducat sanitati!”
Fráter György végét akarta szakítani ennek a kelletlen beszédnek, s olyan nyelven, melyet mind a két úr megértett (horvátul), felelt nekik egyszerre.
– Én, hitemhez híven, visszatérek a zárdába, amint atyámnak és bátyámnak a végtisztességet megadtam.
Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.
– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod Kamizác várát, a te anyád meg a te hugád úgy össze fog veszni a bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a bíró közöttük.
– Afelől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva azt őrá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig elviszem magammal az apátságomba, ahol őneki hátralevő napjaira nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való felügyeléssel.
Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.
– Fráter György! Ez nem jó gusztus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár, kapitány úr? Van sok szőlőd talán, ahonnan a seregélyeket el kell riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apátúrnak a kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban beválik pap gazdaasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos. Háromesztendős asszony már, és még se kicsiny, se nagy.
Fráter György arca elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:
– Borbála az én nővérem! – vágott a szavába Vitelliusnak.
Vitellius nagyot nevetett erre.
– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a bölcs gondviselés, hogy akinek nincsen felesége, annak legyen hugája. Mert jólesik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál. Ismered jól a magyar példabeszédet: „Malo Cocam, quam Uri”. Tudod az értelmét. – No, no! Csak fel ne pattanj! – Félig-meddig megnyugtathatlak, ami azt a testvéri rokonságot illeti. Úgy apai részről absolutiót adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked erről mondani a kapitány úr!
György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a feje szédül az erős boroktul, elhagyta a torozó társaságot. Kiment a halottas tornácba, ahol a két ravatal volt egymás mellé felállítva.
A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se siratóasszony nem törődött velük. Az mind – a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó asztaloknál. Onnan áthangzott a zűrzavaros zsivaj.
György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg szélére. Attul kért enyhülést.
Oda süllyedjen-e, ahová a mindennapi emberek, akik esznek-isznak, vigadnak, vétkeznek – aztán leimádkozzák, amit vétkeztek, s megint újrakezdik?
Utolsó napja volt a zomotornak.
Egész sokadalom volt, aki összesereglett a temetésre.
Tele volt velük minden terem, tornác, pitvar, folyosó, istálló és udvar. Csak a halottasházba nem jutott ember. Az egészen üres volt.
A ravatal lábánál égett egy hosszú vederben a meggyújtott szurok, melynek lomha füstjét kiszítta az oszlopközökön át a külső szellős levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg családfő feküdt, sárga arccal, mellén összetett kezekkel. Süvege a fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiú, a ráöntött szurok, mint egy fekete álarc, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az utolsó fiú és testvér, fehér csuhában, mint egy sírőrző kísértet.
Mit sugdoshattak egymásnak?
A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a püspök tilalmával, lant, hegedű, guszla, csimpolya zengett-bongott, férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül énekelte halkan a ravatal előtt:
– Requiem aeternam dona ei Domine…
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a ravatal túlsó oldalán megszólalna rá az antiphona.
– Et lux perpetua luceat ei…
Ki van ott? Felállt, odanézett. Akkor az is felállt a térdéről.
Nővére volt az: Borbála.
Hát azt is ide vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma asztalától?
De mi az a láthatatlan erő?
Ki az, aki túl lakik a csillagokon és benn lakik a szívekben, s itt és ott megláthatatlan?
Amint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arccal a földre, a testvér lábaihoz, s átölelte annak a térdeit. – És elkezdett szívszakadva zokogni.
– Vígy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak és szörnyeknek a világában!
György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros arcáról a könny szántotta szennybarázdát, s aztán megvigasztalá szelíden.
– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!
– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!
A vártoronyban „készülőre” harangoztak.
A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázótermekben. A tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes, ájtatos mormogás; az emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbedörgött a várfalakon a tarackok dördülése. Hármat lőttek.
Erre azután mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes komolyság ráncaiba szedett arcokkal. A lépcsőkön alászállott az úri rend, elöl a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátúr muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornáctól a várudvarig. Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a bal oldalra, ahogy a rend kívánta.
A püspök beszentelé a halottakat, s arra azokat betakarták a bakacsinselyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a koporsókat, és kivitte az udvarra. Ott külön Szent Mihály lovára helyezék mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol helyet kapott, a ceremónia további folyamatát bevárandó.
Ezután következett még a búcsúztató. Ez is az ősi szokások rendjébe tartozott: az elhunytakat az itt maradóktól sorban elbúcsúztatni, mielőtt örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának. Ezt is a scardonai püspök végezte.
Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kímélte a beszédében, hogy azoknak minden hibáikat, bűneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál, hogy az élőket is mind rendre vevé, s ugyan megmosdatá a fejét valamennyinek, szappan nélkül.
A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megcibált felek szörnyűködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti búcsúztató, annál hangosabb lett a zsibongás; már-már alig lehetett Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.
Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.
Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.
– Hadd el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a hegedűsök!
Erre fölzendült egyszerre a hegedű és a koboz, a prédikációt félbeszakítva, s a Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy, mélabús hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.
A püspököt majd megütötte a guta dühében.
A vastag imádságoskönyvet, amit a kezében tartott, odavágta a hegedűsnek a fejéhez, amire az bosszúból rákezdte azt a gúnydalt húzni, aminek a dallamára egy fertelmes papgúnyoló nótát szoktak énekelni. A közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett derendócián, amitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A népség ujjongott rajta.
Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül, s utat tört magának a sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi Sebestyénnek a vállát, reárivallt.
– Ti „csúfok!” Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te pedig elhallgass a te fűzfaverseiddel! Eltakarodjatok: amíg korbáccsal nem veretlek ki a határból!
Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.
Azt, hogy „csúf”-nak nevezte, azt, hogy korbáccsal fenyegette, még tán elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt egy költő nem bocsátja meg soha!
– Megállj, barát! – kiáltá vissza eltávoztában. – Ezt megkeserülöd! Lesz még rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyírfavers lesz.
Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez napságtul fogva engesztelhetetlen ellensége lett Fráter Györgynek, s később kiadta rajta a mérgét két hosszú krónikás költeményében. Akik őutána ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.
Nem felejti kígyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!
Az énekesek eltávozása után így-amúgy befejezheté a püspök a mondókáját.
A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén.
Elővezették a tokos lovat, a páncélos lovagot, meggyújtották a fáklyákat, vállon vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sírjaikba muskétákkal, s a sírjaik fejéhez zászlós kopjákat tűzének, s nagy halmot takartak föléjük, ki-ki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok szóltak, a tarackok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.
Azután ismét visszatért az egész tiszteletre méltó gyászoló közönség a várba, s folytatta a tort, aholott elhagyá vala.
Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.
A tisztelt hazafiak odalenn a tornácban már elkezdtek dulakodni. Nagy volt a harci lárma.
Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai kapitány meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!
Az asszonyok a szobáikba húzódtak a temetés után.
Fráter György otthagyta a torozókat, s felkereste Anna asszonyt. – Kedves anyám, én még hajnal előtt útra fogok kelni. Egész szeretettel hívlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.
Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintorítá erre orrát, száját.
– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni: ezen a vidéken, ebben a házban.
– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?
– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még akadhat szerencsém.
…Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől búcsút nem véve.
