XLIII. FEJEZET • Péter vajda
XLIII. FEJEZET • Péter vajda
Ilyen messzelátó perspektívája valóban csupán Fráter Györgynek volt; a többiek nem láttak tovább annál a tájhatárnál, amelynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallása is eszébe jutott, de az is csak a kardináliskalap miatt; a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte; királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik őt Magyarország királyának.
Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, amiket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmat ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak; szállja meg azonnal, még János király életében, német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.
Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, ami „utile és dulce” (hasznos és édes): uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét; kiváltképpen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, amit akar!
Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: „Én azt kívánom Jánostul, ami az övé; ő meg azt kívánja tőlem, ami az enyém!”
Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, amit csak szeme-szája megkívánt, s még azonfölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.
Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statileo, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott, s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hírnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a díszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg, s két hétig nyomta az ágyat, s itta az iszonyú sok ipecacuanhát, s addig nem is tért magához, amíg minden doktort, medicinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, akinek az érsek nagy fogvacogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, amivel az ő okosságukat fennakasztja.
Amint aztán az érsek fellábadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arcára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, akinek több esze van, mint amennyi kívánatos.
Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, amíg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb ki találják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével, s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.
Erre a szóra minden arcról eltűnt az öröm ragyogása. Erre az egyre senki sem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.
– Méltóságos urak, a béke nem olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy „si vis pacem, para bellum”. Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, akinek mind a két király hűséget fogadott, s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyúljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van; csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De amíg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucnak a szakállát megcibálni. – Uram, János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél; ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy amidőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihúznod, mert annak a markolatán levő zafírkőbe van vésve a pecsétnyomó címered.
Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fenntartani, s hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.
Ez a szó lángra gyújtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajdúságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rác hadakat; ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell, vére hullását sem bánja.
S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, amiket Wese érsek Nagy-Váradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.
Ez időköz alatt Nagy-Várad nemcsak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.
S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a tőrök uralomnak a keresztény Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harcokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és württembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáció védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a „smalkaldi szövetség”. Attul függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abbahagyja a harcot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén megígérték a segédcsapatok küldését. Velence hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni; III. Pál lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére, s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldosezredeket fogadott, s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harci kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, aki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhívására húszezer főnyi oláh harcossal ígérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.
Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bízva! Élére állani a keresztény Európának, s a civilizációt, a szabadságot, a keresztény erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a ludeni érsekhez intézett.
„Ha a fejedelmek teljesítik azt, amit ígértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!”
Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantizmus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestánsüldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagy-Váradon időzve a szomszéd Debrecennek teljes reformációját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, akit a debreceniek ecclesián kívül „sub Jove” hagytak, dacára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apátúrrá, amit az a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. – Egy esztendő múlva aztán Székesfehérvár egész lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sírját őrző város! Hét templomával, gyönyörű ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!
És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.
Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az ígért hadiilletményeket. Addig nem fújjuk meg a trombitát, amíg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy írja alá a békeokmányt; Ferdinánd már aláírta.
Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.
– Ne írd alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, amit eléd tesznek, hanem tőrvetés, amiben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza; még nem olyan rég múlt. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elítél, kivégez; megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdadba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezúttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt láncra verve hurcolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is odateszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rúgja fel a hóhér. – Hisz amint te ezt a békeszerződést kihirdeted, melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kacagnak rajtad az ellenségeid, míg én, aki egyedül szeretlek a világon, én…
Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.
A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozóasztal mellől.
– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben; énnekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni; amíg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercehurcában.
S otthagyta az országtanácsot.
Akkor aztán Fráter György letörlé a könnyeit, s nyugodt orcával ült vissza a helyére, s szembe lévén a ludeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele; eközben annyi szarkazmussal, oly szatírai éllel boncolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velencében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labancból és háromezer szabad martalóc spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.
Az érsek e tanácskozás után azt írja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: „Ez az ember az egyik percben sírni tud, a másik percben gúnyosan kacagni. Valóságos démon!”
Mindennap megújítá az ostromot Fráter György ellen, és az mindennap talált valami új gondolatot, amivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a francia királlyal, s eszerint haderejét a török-ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hívatja; annálfogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kívánja a békekötés aláírását.
– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminenciádnak, akkor csak méltóztassék még ma útra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.
Wese látta, hogy a saját kelepcéjében fogta meg magát, s rögtön útra kelt búcsúvétel nélkül.
De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, aki még a németet is, még a diplomatát is, még a paptársát is meg tudja csalni.
Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy ahol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, aki lamentál, hanem őtet szidják.
A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bíbornoki kalap után.
János király csak tizenkét nap múlva tért vissza a máramarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.
Azonban éktelen haragra gerjedt, amidőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infecta, elutazott. Rögtön hívatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki amiatt, hogy azalatt, amíg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.
– Én alá akarom írni a békeszerződést! – mondá kategorikusan a király.
– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait. – Azalatt, amíg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, amiknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a francia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást; ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velence nem jön. A császár készül a franciákra, akik újból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik meg Klisszát. Őszentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.
A király hüledezett.
– Ez nagy baj!
– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az őellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott, s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán, s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz), azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyűjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bízva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.
A király arcát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe.
– Ne gyilkolj az iróniáddal! – lihegé elcsüggedten.
– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versailles-iak elárulják Szolimánnak a mi haditervünket. Amikor aztán Szolimán megelőzi a támadást, s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk, s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn; egyedül!
– Igaz, hogy mondtad.
– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.
János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.
– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, amit legjobbnak gondolsz.
– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.
– Mit tettél?
– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, amíg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég, kérdezni, ki ellen gyűjténk hadsereget, azt feleljük: a németek és az oláhok ellen, akik bennünket fenyegettek.
Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.
– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg decemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!
– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, amidőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Göncre, a felesége neve napját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s bírjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért.
– Hát Csicsóvár ostroma?
– Az is csak tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát; mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, aminek a seprűje a mi torkunkra forr. Így azonban a mi Batthyány Orbánunk szépen odaplántálta magát Csicsóvár kapuja elé, s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy tarackot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsóvárból Péter vajdát, s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség; a szultán Istvánt, Péter öccsét tette meg helyébe hoszpodárnak.
Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, amidőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.
Másnap csakugyan ott volt Nagy-Váradon Junisz bég.
A királyt együtt találta Fráter Györggyel.
– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyűjtéd a sokezernyi erős hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?
Fráter György felelt a király helyett.
– Bizonyára nem őellene; hanem a németek és oláhok ellen, akik megtámadásunkra szövetkeztek.
– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hívtátok fegyverbe a népséget.
– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt híreszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.
– Ejh, te barát! Te olyan vagy, mint a kígyó; ha elöl fognak meg, hátul csúszol ki, ha hátul fognak, elöl csúszol ki a markunkból.
– A megtörtént dolgok beszélnek. Amint arról értesülénk, hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmáciában, s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harcok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ezáltal elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hírét a felséges szultánnak.
– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyűjtötték össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?
– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, akinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen őellene volt felállítva, s amint ő, hadserege maradványaival, Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele; hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyúinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sáncait, mi nem irgalmazunk neki, da falai alá fogjuk őt temetni!
János király e kegyes sóhajtást szalajtá ki a száján:
– Az volna a legjobb.
– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem – mondá Fráter György a tolmácsnak.
– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. „Szót” várok tőled. Amit eddig mondtál, az mind csak szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!
– Azzal is bírunk. Őfelsége János király már elrendelé, hogy amint megérkezel, a rizskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, amit kegydíjul ígért neked.
– Ez már „szó” volt. Okos szó. – Mondd tovább.
– Azonkívül őfelsége meghagyá nekem, hogy azonnal, amint az utak járhatók lesznek, indítsam el őfelségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer arannyal, mely Gyulafehérvárott van letéve.
– Ez már szép „szó” volt! Ez éppen lesz elég a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod, a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? S még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?
– Én azt gondoltam, hogy az a százötvenezer arany…
– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, amit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, amikor adásról vagyon szó! Hát énnekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hívják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás aranyvedret, mely kívülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kívül a holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szíve ugrált örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Odavitette a legbelső szobájába, ahol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta velem Nogarolának: „Mégiscsak Nándor király (így hívja a németet) az én legkedvesebb fiam!” Most már tudod, hogy micsoda „szót” várok tőled, barát?
– Végére tartottam – monda Fráter György. – Én is tartogatok János király nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy Új-Bálványos várát elkezdém építtetni a hajdani Sarmisegethusa helyén, egy föld alatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebál, utolsó dák király sírját, akit Traján római császár elpusztított. Ott meglelék a dák király aranypáncélját és sisakját. Nehéz, barbárkori munka mind a kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán szultánnak, ami régiségénél fogva bizonnyal többet fog érni a mai kor minden cifra ötvösműveinél.
Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter György; pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta, hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még kétszerte drágább órát Németországban, amely órát is üt, kukorít és csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.
Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.
– No, te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek „ugróit”. Erre azt fogja mondani a padisah, hogy „János király mégiscsak a legjobbnál is jobb fiam énnekem”. – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah csak „egy” szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy „dobre!”, ha pedig a magyarral van megelégedve, akkor azt mondja, hogy „dobró!”
S efölött nincs mért fejet csóválni. Mert amikor Szolimán elé egy németet vittek, az bizonyosan csehvolt; ha pedig egy magyart vittek, az horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így őfelsége bizton hihette, hogy „dobre” németül jelenti azt, hogy „jól van!”„dobró” pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy „dobró”.
Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király aranyfegyverzetével.
Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől:
– Még visszatérek! – Szíves házigazdájának nem nagy örömére. Szavának is állt Junisz bég, mert újesztendő napjára ismét visszakerült Nagy-Váradra. Ezúttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, amiért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Mármost csak dulakodjanak vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbízással küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég katonája? Nem kell-e neki „segítség”?
Fráter György megfelelt a kérdésre; igenis van elég hatalmas hadserege a királynak. Debrecen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovichcsal, azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolcvanezer harcos, akikben lángol a harcvágy; csak az idő kiengedését várják, hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.
Csak egy hadvezér kerestetik még, aki az összes hadakat vezesse. Megkínáltatott e nagy hivatallal Török Bálint; de ő azt vetette, hogy neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annálfogva ő az ellen nem harcolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek tiszteletre méltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget Fráter György.
Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.
– „Circumdederunt”-tal fog végződni az a háború, ahol püspök viszi a fővezérséget.
Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.
Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kímélte minden gyors menetektől. Mire Debrecentől a Tiszáig felvonultak, akkorra kitavaszodott.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a Tiszáig – mondá Junisz bég, aki mindenütt a nyakán volt Fráter Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.
Tokaj alatt aztán összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek is magyarok voltak. S mivelhogy mind a két szemben álló ellenség értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma, fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult. Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s kegyetlen haraggal félrevonulának.
– Hallod-e, Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyűlés! – mondá Junisz bég.
– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.
Tokajt aztán egy hajrá-kiáltással bevették János király katonái. – Derék szomjúságuk lehetett!
Az ostrom után végiglovagolt Junisz bég, Fráter György kíséretében, a városon. A piacon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.
– Hallod-e, Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.
A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez. Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy amíg ő szemben fogja megtámadni Fels Lénárdot, azalatt ők oldalt és hátul üssenek rá, Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derékhadat.
A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá a baráttól parancsot elfogadni, s külön, a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, akinek Majláth nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól szaladtak. A Körösig meg sem álltak; annak a hídját is leégették maguk mögött.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagy-Váradig – monda Junisz bég, aki maga is félpapucsban menekült el a nagy hajcihőből.
Olyan háború volt ez, amelyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját nem szerette, az ellenfelét nem gyűlölte senki.
Ezalatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából, s Drinápolyig meg sem állt.
Amint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a várvédelemmel fárasztania magát, bátran kapitulálhat a királynak. Amit az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagy-Váradra, ahol a püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.
Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek, hogy, íme, Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.
Junisz bég sunyi hízelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s amellett a kaftányja belső zsebéből előhúzott egy pecsétes levelet, melyet régóta rejtegetett már; a levél pecsétjén megismerte a király Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt János királlyal levelezett volt.
A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.
Szolimán azt parancsolá, hogy amint a király foglyul ejti Péter vajdát, azonnal szolgáltassa azt ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő haragos ura elé vezesse Sztambulba, aki maga fog fölötte ítéletet tartani.
– Én tudom, mi van a levélben – monda gúnyos alázattal a tolmács –, s Péter vajda láncának a végét tartom a kezemben.
– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e!
– A lánc végét tartom, hogy kinek a nyakán van a lánc örve, azt nem tudom.
Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát lekapni, s az orcátlan követet kétoldalt eldöngetni vele.
– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.
János király rögtön összehívatta a főurakat.
Rendkívül súlyos volt a helyzet.
Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót kiadni az ő zsarnokának, egy kapitulációra lefegyverzettet, hit ellenére, vérpadra vitetni! Ez magában is olyan tett, ami ellen a magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület, hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall, János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre, hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.
Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése lenne. A parancs határozottan szólt. A szuverén uralkodó követeli lázadó vazallját.
Verbőczy kancellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy szorongattatásban.
Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.
A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.
Csak Fráter György tett ellenvetést.
– Ej, ej, kancellárius uram. Nem te írtad meg a Corpus Juris Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent István király dekrétuma, mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi, s a méregkeverőt a megölt rokonainak bosszúállásra kiadatni rendeli?
– Hja! Püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: „Salus reipublicae suprema lex esto.” (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)
Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.
Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsúlakománál Péter vajda elé egy aranyserleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom méreggel van zománcozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító hatását. – Szörnyeteg gondolat!
Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot e nemzet történetéből!
Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!
A főurak annyi tekintettel mégis voltak a király iránt, hogy őt ebbe a rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera caritatis. A pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de éppen azért, mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbüntette, soha többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a birkát, melynek húsából saját utazó katlanában készíti el a piláfot, és senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velencei pohárból iszik, s azt maga meríti a kútból.
A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbrul volt Fráter György helye.
A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem szolgáltattak fel italokat; csak a lében főtt ételek után hozták a pohártöltögetők az idei újbort, s akkor kezdődött el az ivás.
Mikor éppen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.
A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az arcán, hol az írásba, hol a vajdára nézett, s midőn Péter vajda éppen a serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen megragadta a vajda kezét, s rémülettől reszkető hangon kiálta.
– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!
S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémséges volt azt látni, mikor a márványpadlón szétloccsanó bor, a benne levő gyilkos méregtől elkezdett sisteregni, s gőzt bocsátott magából. (Ezt különben a márványra mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)
A vajda hanyatt esett székében a rémülettől; de még az urak is megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből, s haragos tekintetét végigvillantva az asztaltársaságon, kiálta fel:
– Ki cselekedte ezt?
– Légy nyugodt, felséges úr – monda a püspök. – Nem a te híveid cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban adott kezembe az ég. Bécsi megbízottam írja: „Vigyázzatok és őrködjetek a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a vajdát Sztambulba küldetni kívánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő méreggel akarják őt elnémítani, amit a király asztalán levő kelyhébe zománcoltak.”
Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.
– Engem akartak a bécsiek megöletni! – kiálta rekedt hangon. – Azért, hogy ellenük ne valljak! No, megálljatok, németek: ezt keservesen fizetem nektek vissza!
Verbőczyék kezdtek könnyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit főzött ki ez a barát.
A király a saját serlegét nyújtá a vajdának.
– Igyál az én poharamból, vajda.
– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle, király. Én több bort aranypohárból nem iszom.
Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velencei karafinák vízzel tele, s hozzá kristálypoharak (a tisztesség végett). Egy ilyen palackból teletöltött egy poharat tiszta vízzel a vajda, és azt emelte föl áldomásra.
– Amilyen igaz az, hogy én a mai napon legkedvesebb barátomat, a bort, megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan igazán fogadom neked, János király, hogy e pillanattul fogva teveled fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.
S azzal körömpróbáig üríté ki a vizespoharat. Ami nagy eset a magyarok között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!
– Hívasd ide, király, Junisz béget azonnal – monda Péter vajda. – Mentül előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az ellenségeimtől, amióta a barátaimtól rémledezek. Junisz béget előhívták.
– Azonnal indulunk Sztambulba! – mondá Péter vajda a követnek. – Óhajtok az én uram színe elé jutni, s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi ellenségei. Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.
Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orcáit.
Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.
– Az ég jutalmazzon meg azért, amit velem tettél. Üdv veletek, urak!
S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.
Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől búcsút vett, azt mondá neki:
– No, te barát, ha én valamikor hegedűs leszek, tetőled kérem kölcsön el a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon húrozva.
Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban felkelt az asztaltól, s kiment az erkélyre, még egy istenhozzádot kiáltania vajda után, kit hatlovas hintó vitt magával, a török küldöttel együtt, egy osztag huszártól kísérve.
Amíg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy kancellár.
– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, amit te most elkövettél; csakhogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni, mint mi.
(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét kegyébe fogadta, s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király ellenében pedig mindvégig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János királyt ezentúl békében hagyta, s mindenfajta ellenségeitől megvédelmezte.)
A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; úgyhogy a testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behívja: az urak óhajtják, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az áldomáshoz.
A király aztán gyors léptekkel tért vissza.
De nem ült le a székébe.
Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.
– „Eheu, jam satis est!” Megtelt a keserű pohár! – kiálta oly indulatos hangon, aminőt régen nem hallottak már tőle. – Úgy jöjjön még egyszer a színem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én belefojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom, hogy aki magyar, aki becsületes ember, jöjjön utánam, s vágja ki a kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a saját szívemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet kívánják is a koronával együtt; de csúf bábja a hitetlennek nem leszek többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint egy láncra kötött kutya!
Arca izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett ráismerni.
De Fráter György éppen most ismert rá.
Megragadta a király jobb kezét, s szívéhez szorítá.
– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak, így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. Amikor azt mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom, lelkünkből beszéltél! S amikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az egész nemzetet.
S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva:
– Éljen János király!
Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára tette a kezét.
– Milyen jó sors, hogy te éppen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd király…
– Ki ne mondd rá a „pereat”-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király machinációja volt az. Ellenben igen örvendetes híreket tudtam meg e levélből. Értsétek meg, urak, mi történt Bécsben?
Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János király ellen folytatott háborúskodás megszüntetését. A lundeni érsek útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik egész Magyarország királyának, s meghagyatik az általa bírt országrész birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kívánják Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s visszaadják az elkobzott birtokokat; olyan békekötést ajánlanak, aminőt Fráter György diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös erővel, békét kötve franciákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a hitetlenek elleni megvédelmezésére.
Az volt aztán az üdvrivallás, ami ezt a tudósítást követte! A billikomok behorpadtak az összekoccintástól; tele torokkal kiáltá mindenki:
– Éljen Magyarország!
S ez a kiáltás kihangzott a tornácra, a tornácról az utcára, az utcáról az egész városba. Mind, egész Nagy-Várad kiálta egy szívvel és szájjal: Éljen Magyarország!
A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a serlegét, s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta, s előrebocsátván, hogy „háromszor iszik a magyar”, poharát emelte fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely áldomást a főurak csendes „vivát”-tal viszonzának, ámbár lelkükben bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.
Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.
Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.
– Hanem mármost arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan tudtál te azalatt, amíg ezen szívvidámító híreket olvastad ebből a levélből olyan rémüldöző, haragos arcot csinálni hozzá? És hogyan tudtad ugyanakkor, amidőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot nyújt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hírrel Ferdinánd király ellen felbőszíteni, s a szultán haragját Ferdinánd ellen lobbantani?
Verbőczy is szekundált ebben a királynak.
– Erre felelj, barát.
Fráter György vállat vont.
– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda, akármit mondjon is, Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok, urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem mehetett messze, hívassátok vissza, s világosítsátok fel róla, hogy csak tréfa volt az egész.
– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hírével! – Ez volt az egyhangú vélemény az asztalnál.
Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.
– Nemcsak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt érdemel. Akinek szíve van, ne szánja a kívánságát, kiáltsa lelke szerint: éljen a mi leendő királynénk, „Lengyel Izabella”.
Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, ami kitört. Az urak kirúgták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz, összevissza gratulálták: mindenkinek kinyílt a szíve, s azt mondta a szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! Egy szeretett királyné!
A trombitások és török síposok a terem karzatán rázendíték a palotás nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a „háromszáz özvegyasszony táncát”, a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar táncra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott minden ember, kiabálva: „Vivát Izabella regina!” Még a jó Verbőczy István is, elfeledve az ín-zsábáját, táncra kerekedett, s megragadva Fráter Györgyöt, azzal járta el a kállai kettőst. – Mikor besötétült, fáklyatáncot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót Nagy-Várad!
