XLIV. FEJEZET • Izabella
XLIV. FEJEZET • Izabella
Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!
A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!
Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.
Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a férje.
Izabella akkor huszonegy esztendős volt.
Sugár, amazoni alak, eszményi szép arccal, melynek minden vonása ígérte a boldogságot, s követelte az örömeket; kék szemeiben az olasszal vegyült lengyel vérmérsék lángja égett; arcszíne azzal a tündéri halványsággal bírt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a búslakodás még hidegebb színnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették. Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.
Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics váci püspök, a másik Verbőczy kancellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország főkapitánya.
Ez utóbbi főúr nemrégiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk őt már mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói voltak.
Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s csak azon föltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük többet nem harcol, s ez ígérete biztosításául magukkal vitték Péter úr fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktül a fiát; de azok azt kívánták tőle, hogy adja át nekik váltságdíjul a birtokában levő magyar végvárakat, amire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a szultántól a fiát; el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó Jeromos ez izenettel, akinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi patrónusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég, Zápolya barátai; azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkussza a szultán kezéből.
A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt, hogy ez a hatalmas főúr maga is áttért a Kálvin és Zwingli hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a túlbuzgó Ferdinánd udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformációt, mint a Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az özvegy Mária királynét is azzal gyanúsítják, hogy titokban Luther vallását követte.)
Perényi Péter tehát ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához szított, akinek a debreceni zwingliánusok és a székesfehérvári lutheránusok iránt tanúsított kegyes elnézése azt a jó hírt szerzé, hogy őalatta a reformáció híveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.
De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére visszavezérelte.
Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gúnynevekkel ruháztak fel (amit még ma sem hagytak el).
Ha Zápolyát „Katalin vajdának” hívták még a hívei is, úgy Ferdinándnak is kijutott. Őt pedig „Pelbárt”-nak nevezték a körülötte levő főurak is. Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos lett volna a nagyhírű, tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért, hogy éppen olyan nagy görbe, kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért, s Pekry Lőrincet ezért záratta el örök börtönbe. Márpedig ennek a rossz tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annálfogva a Pekry Lőrinc példája őt végképpen elvadította János király táborába.
Mindezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a megértetésére, hogy miért bízta meg János király éppen Perényi Pétert azzal, hogy legyen vőfélye a menyasszonyának Krakkóbul Buda váráig kíséretében.
Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!
Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal és Fráter Györggyel.
Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán, hanem hogy mennyit bír el?
(Ez tendenciózus egy frázis!)
Ezer lovas vitéz kísérte Lőcsétül Budáig a királyi menyasszonyt.
De volt is „mit” kísérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari személyzetét, s azoknak a parádés cókmókját. A királyleány nyolclovas piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délceg, amazoni termetű Mineróna hercegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarkabarka szerzet bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér, cimbalmos, hárfaverő, bohóc, majomtáncoltató, még hat kutyapecér is, akik ugyanennyi pár corkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár, kürtös, apród, csatlós, hajdú, kengyelfutó, törpe, lyüki; és még a gyöngébb fajtából apáca, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló, kártyavetőnő, hajfonó leány, hímző, varró cselédek, egyszóval minden, ami egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkívántatik.
Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csúnyául el volt hanyagolva a török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban; hanem aztán kiadta a pompát a Zápolyakincsek sokasága, amihez foghatót megint a lengyel udvarnál sem láttak.
A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes bűbájjal nyújtá eléje félkesztyűs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve menyasszonyához. – Ellenben, amidőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal üdvözölte, a királynak mondván:
– Ő az én lelkiatyám! (– Átkozott barátja! – dörmögé János király Perényihez. – Hamarább kap csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)
Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő; azonnal, amint Izabella pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent György templomában végzék, ahová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga celebrálta, akinek ez a kitűntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán és Brodarics elébbvalók voltak.
Elérte hát azt Fráter György, ami után egész éltét törte, hogy a második sákramentumot is átadhatá annak a nőnek, akit már a keresztelőmedencénél kiválasztott – nem magának – az országának, hogy királynét csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve… Huszonegy esztendeig következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a fátummal, és leküzdte azt… És, íme, most kinyújtja reá áldó kezét – „A mű be van fejezve.”
…Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyúlt az éjszakába. A nagy trónteremben a magyar és lengyel igrecesek felváltva hangicsáltak szebbnél szebb nótákat; a fiatalság táncra kerekedett, járta a palotás, a mazur, a minét meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett, és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifjú leventék egymással versenyezve vitték táncba. Minden tánchoz más öltözetet váltott a királyné. A tánc-szünetek alatt a bohócok, olasz zsonglőrök játszottak komédiát.
De a király is helytállt magáért; táncolni nem szeretett, ellenben reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.
Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást, a király a bratinázást, s akkor mentek, ki-ki a maga szobájába, nyugodni.
Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot – éjfélig. Akkor elhagyta a vidámság termeit. – Csak egyedül őneki jutott eszébe, hogy ez a lakodalmi nap éppen húshagyó keddre esett. Ahogy Szerémi följegyzé. – Farsang utolsó napja! – Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazószerda… Hazament a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a fehér csuhát, a facipőt, s botját kezébe véve, kiment a „német temető” kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját: a pálosok kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a tánc. – A szép kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy újra betetőzze. – Hanem a régi carcerek megmaradtak. – Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg remete, akiről az egész tájat „remetevölgynek” nevezték el. – Ezt kereste fel Fráter György a híres királyi lakodalom éjszakáján.
Talán éppen abban a föld alatti odúban térdepelt a remete lábainál, gyónását végezve, amelyben egykor lángoló hallucinációit végigálmodta, Dózsa György fantazmagóriáját.
Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán, friss hóban, mezítláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, abszolúciót keresni… egy erdei remeténél.
Vajon nem azt mondta-e a remetének:
„Megbántam, amit egész életemben tettem, midőn a végére értem.”
Meggyónni lehetett volna azt más papnak is; de megvallani nem.
Másnap, délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos „kárlátó”, „tyúkverő”, melynek végeztével az egész királyi udvar felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.
Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely egészen megtelt a király nemesi kíséretével. A polgárság közül senki sem lábatlankodott; különben is hátul lett volna a helyük.
Itt is Fráter György volt, aki a koronázási szertartást végrehajtá, az angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. – Ez volt a harmadik sákramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.
A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecnek hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, éppen nagyböjt kezdete.
Estenden figyelmezteté is az udvari apáca a királynét, hogy a táncnak ezúttal békesség adassék, s ki-ki menjen szépen a vecsernye után nyugodni az Úrban.
És ekként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, ahol három nap és három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat – az étekfogók kivételével.
Annál súlyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.
Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna kisasszony, a királyné főudvarhölgye.
Ismeretes a legendákból Szent Antalnak a megkísértése a pusztában, a csábító nőalakot öltött Azraël démon által.
Hasonló kísértetnek volt kitéve Fráter György; hasonló eredménnyel. – Hanem, ami a legendaíróknak nem jutott eszébe, amidőn Szent Antal visszaborzadását a démoni csáb ellenében igazolták; az kijutott Fráter Györgynek.
Mert mi, férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve) az erényességre hajlandók vagyunk; de főleg amidőn a szép asszony jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a „kontót”; hogy ennyi kell köntösre, ennyi bútorra, kocsira, színházra, fürdőre, ékszerre: summa summárum, „kétszázezer arany!”. Ez sok embert egyszerre anachoretává tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!
Fráter György egyúttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze. Mineróna kisasszony három napig cirógatta a barátot, lelkére kötözve, hogy mennyi minden új pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy az egy lengyel királyleány által lakható legyen (ráment volna az egész adó, ami a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a címét sem hagyta hátra, hogy hol keressék.
– De hát mit fösvénykedik úgy a barát – panaszkodék Mineróna kisasszony a királynénak –, hiszen János királynak vannak arany- és ezüstbányái, sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számú alattvalói, akik mind adót fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivelhogy a békét mindenfelé megkötötte.
A királyné udvarhölgyei és udvaroncai aztán megállapodtak abban, hogy ez a barát egy valóságos vámpírja a királynak, aki annak a vérét szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget világosítani.
A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és énekhang volt hallható, kinn a piacon.
A királynénak ez rendkívül tetszett, a király azonban szertelenül felháborodott rajta. Hívatta Szerémi Györgyöt, a káplánját, s azt mondá:
– Tudd ki, hogy ki merészel, s hogy merészel nagyböjtben virginálni az utcán!
