XLVI. FEJEZET • A fatális lencse
XLVI. FEJEZET • A fatális lencse
Nem lévén többé a magyaroknak semmi bajuk külső ellenséggel, sőt a két király közt létrejött békekötésnél fogva még a magyar váruraknak is megtiltatván nagyobb szabású rablókalandokat rendezni, ennélfogva semmi sürgetősebb feladatuk nem lehetett, mint az egyetlen embert megbuktatni, aki az országukat rendben tartja. Megindult a hajsza minden oldalról Fráter György ellen.
Irigyei voltak kicsinyek és nagyok. Azok haragudtak rá legjobban, akik hálával tartoztak neki. A hála férges gyümölcs.
Egész bűnlajstrom volt, amit összegyűjtöttek ellene, s azt mind a király elé vitték.
Hogy a búzát, bort, vágómarhát itt benn összevásárolja, külföldön eladja, s ezáltal azoknak az árát kétszeresre fölverte már a barát. (Akkor ez halálos bűn volt egy miniszternél: most próbálná meg!) Minden főispán azon végzi panaszlevelét a királyhoz: „Uram, éhen halunk! Drágaságot csinál az országban ez a barát!”
Másik bűne az volt, hogy jobbágyokat telepített ki Tisza járta mocsárvidékekről egészségesebb tájakra: holott az ország törvénye tiltja a jobbágyoknak a költözködést.
Harmadszor: katonákat gyűjt, fegyverben gyakorol, ágyúkat öntet; holott nincs háború.
Várat is épít, sok ezer emberre valót, Erdélyben, Új-Bálványos név alatt. Bizonyosan magát akarja királlyá emelni.
Szigorúan hajtja be az adókat.
És ami legnyomatékosabb vád: hogy egész kincstárnoksága idejében még soha számot nem adott az ország jövedelmeiről és kiadásairól.
De különösen fűtötték alája a poklot a budai várban. A királyné udvari környezetének ki nem szakadt a szájából a zokszó a barát kegyetlenkedései fölött. Zsugori, kamuti! A pénzt számlálva adja. Sohasem eleget. Mineróna kisasszony mindennap tudott valami új panaszt előhozni. A királyné különösen ingerült volt a barát ellen: hogy őt a megszokott mulatságaitól megfosztja. Se karusszelre, se polikinelló-színházra nem ád pénzt; a királyi bútorokat is itthoni mesteremberekkel gyártatja, olcsóbban; nem hozatja Velencéből. A királyné minden reggel sírt, mérgelődött, már enni sem akart: undorodott az itteni ételektől; aminőt pedig ő kívánt volna, abból nem adtak neki. Hogy még ez is mind a barát machinációja, az kiderült a következő esetből.
Izabella egy napon nagyon megkívánta a „lencsét”.
A szakács felizent, hogy nincs az éléstárban lencse.
A királynál panaszt tettek, hogy nincs lencse!
– Hát hová lett a lencse? Hisz a kúnságiaknak, akik adó helyett élelmiszereket küldenek a királyi udvarba, kötelességük lencsét is küldeni.
Hívassuk a sáfárt.
Ez aztán visszaemlékezett rá, hogy az idén is küldtek fel a nagykúnok hatvan kupa lencsét, de azt Fráter György rögtön eladatta a piacon, azzal az okossággal, hogy a lencse zsizsikes lesz, mind elrepül tavaszig. Ő tette annak az árát is zsebre.
– Ez a barát engem éhen akar megölni! – sírt a királyné.
(De sokszor lehetett tőle ezt a szót hallani!)
Ez a lencse dönté fel a mérleget a király előtt.
A bűn súlya több volt már, mint az érdemeké.
Rögtön levelet íratott Fekete diákkal a barátnak, melyben az ellene emelt panaszok felsoroltatának, s megparancsoltatott neki, hogy azonnal siessen fel Budára, súlyos vétkeiért számot adni.
Fráter György rögtön feljött Budára.
A király hideg szigorral fogadta. Követelte tőle az elmaradt számadásokat, melyeket Verbőczy kancellár dolga megvizsgálni; szemére lobbantá egyéb nagy kihágásait és törvényellenes cselekedeteit. – Mikor végre a királyné témájára került a sor, akkor Zápolya, mint minden igaz férj, egész haragba jött, s végül ilyen dorgáló szókra fakadt:
– „Én tégedet alacsony, szolgai állapotból a legfőbb méltóságokra emeltelek, s te rút hálátlansággal fizetsz érte? Az én feleségemtől a testén levő ruhát, a mindennapi eledelét is sajnálod. És még cipót hámozz, György! – azt mondom.”*
Tinódi Sebestyén diák Cancionáléjában.
Fráter György csendesen hallgatta végig a királyi dorgálást. Még az arcán sem mutatott semmi keserűséget.
– Megengeded, hogy kegyes szavaidra válaszoljak, felséges uram. Legelőször is, ami a számadásokat illeti, én azokat régen átadtam volna, ha lett volna kinek. Most, midőn megjelölte fölséged a competens auctoritást, rögtön felhoztam az aktákat és rubrikákat magammal; ha kegyeskedik fölséged kitekinteni az ablakon, meglátja, hogy ott áll három társzekér Verbőczy palotája előtt, amelyekről éppen felhordják a csatlósok a könyveket és írásokat a kancellárhoz.
A király az ablakhoz ment, s saját szemeivel győződött meg az igazságról. Bizony három társzekér volt ott, tele aktákkal.
– No, ennek bolondul meg fog örülni a kancellár uram! No, de ő kívánta! Habeat sibi!
– Ami a törvényellenes tettekkel vádoltatást illeti, arra majd meg fogok felelni az országgyűlés előtt, melyet egyedül competens fórumnak ismerek el: ahogy ebben fölséged maga is nagy részt vett a Rákoson és Hatvannál.
A király a fejét csóválta: kénytelen igazat adni a barátnak. (Országgyűlés! Szép szó ez: csakhogy ahhoz kellene egy „közös” nádor, aki összehívja.)
– Ami pedig a fölséges királyasszony panaszait illeti – folytatá Fráter György –, azokból én arra a biztos és örvendetes meggyőződésre jutottam, miszerint felséges királynénk Istentől megáldott állapotba jutott.
A királyt úgy meglepte ez a szó, hogy hátrahökkent: öröm volt az, mely megijeszté.
– A királyné áldott állapotban? Akkor te többet tudsz, mint én magam.
– Papi hivatásom hozza magával, hogy ezeket tudjam. Hozzám gyakran jöttek asszonyok, gyónás, panasztétel, lelki orvoslás végett, meggyóntak bűnöket, amiket sohasem követtek el, magukra vallottak gonosz indulatokat, amik távol voltak a szívüktől; vagy panaszt tettek a férjeik ellen, hogy kegyetlenek, szívtelenek, éhen akarják őket megölni: olyan ételeket adnak nekik, amiket a gyomruk be nem vesz, s nem teremtik elő azokat, amiket megkívánnak.
– Éppen, mint Izabella.
– Vagy pedig ördögtül megszállottaknak vallották magukat, akik reggeltől délig sírnak, kétségbeesnek; déltől estig pedig kacagnak, danolnak, táncolnak; mint akiket a gonosz lélek gyötör.
– Így van a királyné is.
– A tapasztalt lelkiatya aztán ilyenkor penitencia helyett okos dietetikai utasításokkal látja el a hozzá folyamodó asszonyt; nem a rossz lélek szállta azt meg, hanem az isteni teremtőerő csodájának tüneményei azok, amiket tapasztal.
– György! Ha ez való, amit mondasz, aranyba foglaltatlak érte! – mondá a király, s már-már közel volt hozzá, hogy a nyakába boruljon a vádlottnak.
– Ne foglaltass te engem semmibe, királyom, mert én amilyen bőrbe vagyok kötve, azzal meg vagyok elégedve; hanem vigyázz a királynéd testi-lelki mivoltára inkább. Mindenekelőtt hívass egy tudós asszonyt, hogy tanácskozzék vele. Aztán óvd a nagy indulatoktól, a hidegvíz-ivástól, a feszes öltözetektől; ne engedd lovagolni, táncolni. Vigyázz rá, hogy meg ne ijedjen: rossz híreket előtte el ne mondjanak. Magad pedig őt szentnek tekintsd, akihez csak imádkozva szabad közelíteni.
De már átölelve tartá a király Fráter Györgyöt.
– Aztán eltávolíts mellőle minden bohócot, törpét, majmot s egyéb arcfintorgatót, hogy el ne bámulja magát rajtuk.
– Mind kergetem őket világgá azonnal!
– Aztán varrótűt ne engedj venni a kezébe: gombostűt inkább.
A király gyönyörtől csiklandva kacagott. Megértette, mire való ez intés.
Amellett pedig minden indulatváltozatait tartsd természetes dolognak; ha reggel sír, átkozódik, halni készül: az éppen olyan természetes tünemény, mintha délután dévajkodik, csintalankodik. Rá kell hagyni. Ha nem szeret valami ételt, vágja tálastul az étekfogó hátához. S amit megkíván, azt hozni kell sebesen, ha mindjárt kakastej volna is. Ami pedig a lencsét illeti: hoztam hat zsákkal, a legjobbat, ami a Bárcaságon terem: már a szakácsnak át is adtam.
– Akkor ma a királynéval együtt fogsz ebédelni, meghívlak a lencsés torra, ami a közmondás szerint „a barátban vérré válik”.
S ezzel a nyájas tréfával azt hitte a király, hogy elvégezte Fráter Györggyel a dolgát.
A barát azonban még nem kezdett búcsúzni.
– Van még ellenem valami panasz, felséges uram?
– Nem emlékezem rá.
– Talán Új-Bálványosvár dolga.
– Igaz, hogy azt is felhozták előttem; de én azt nem tartom érdemesnek tovább űzni-fűzni.
– Annyival inkább, mert fölséged maga rendelte el, hogy azt a várat, melyet Majláth vajda kezdett el építtetni, én foglaljam el.
– Te tanácsoltad.
– Okom volt rá, amely azóta megerősödött. Amíg te itt Buda várában a házasélet örömei közt megistenülsz, azalatt a te vajdáid Erdélyben azon vannak, hogy belőled közönséges embert csináljanak. Egész Erdélyt feltámasztották ellened. Íme, olvasd el Bethlen Farkasnak a levelét, melyben értésemre adja, hogy Majláth István a szultánhoz küldé a követét, nagy ajándékokkal; felajánlva neki, hogy az ő pártfogása alatt kész elszakítani Erdélyt Magyarországtól, s mint Moldvát, Oláhországot, a török vazalltartományává tenni, rendes adófizetés mellett.
A királynak könny gyűlt a szemébe, mikor azt a levelet végigolvasta.
– Lehetetlen az! Nem hiszek ennek a levélnek. Majláth az én keresztfiam. Én emeltem őt fel a vajdai székbe.
– Mégis ellened fordult, s csak a szultán jóakaratán múlt, hogy ezt a szép országot, melyben aranybányáid, sóaknáid s legjobb adófizető népeid vannak, el nem veszítetted. A szultán azt kérdé Majláth követétől: „Él-e még János király? No, ha él, akkor ő a ti királyotok, s neki tartoztok engedelmeskedni.” Ekkor aztán Majláth Ferdinándhoz fordult, s most azzal alkuszik; most már többre, mint Erdélyre: egész Magyarországra, a te elűzetésedre.
– Ez olyan őrült gondolat, hogy nem lehet elhinni.
– Van még őrültebb is, mely ezt majd hihetővé teszi. Majláth összeesküvése nem áll magában. Ez csak egy láncszeme annak a nagy ligának, mely Magyarországon túl Ferdinánd tartományaira is kiterjed. A népnek egyik király sem kell már, se János, se Ferdinánd. Csehek, morvák, sziléziták gyűjtik a parazsat Ferdinánd trónja alatt. Magyarok, szászok, székelyek a tied alatt. Nem kell nekik trón: respublikát akarnak, amilyen Helvéciában van. S a királyokkal együtt mennek a papok; nem kell nekik se püspök, se barát, se diakónus: beérik prédikátorokkal. Nagyon tetszik ez a tudomány! Nem adni dézsmát, nem tartani katonát, nem fizetni adót. A respublika megváltja magát évi adófizetéssel a töröktől, kitelik abból, amit eddig a királyoknak fizetett, s a papi birtokok jövedelméből kikerül az ország adminisztrációja. Az egész republikánus mozgalomnak a vezére a liegnitzi herceg. Majláth csak annak az egyik szövetségese. S a néppel együtt tartanak a főurak. A republikánus és protestáns összeesküvésben részt vesz Thurzó, Ferdinánd király helytartója és Hoffmann, a bécsi kancellár; itt Budán Török Bálint, a zwingliánusok és Perényi Péter, a lutheránusok feje.
– Te engem agyon akarsz rémíteni!
– Nem! Csak tettre akarlak ébreszteni. Még most egy vaskesztyűs ököllel el lehet fojtani az egész tüzet; de ha lángra hagyod lobbanni a füstöt, akkor aztán jöhetsz velem együtt cipót hámozni!
– Tehát senkiben sem bízhatom?
– Csak Istenben és magadban. Ha erős tudsz lenni, akkor az ellenségeid lesznek gyöngék; ha gyöngeséget árulsz el, akkor ők lesznek erősek. Ha bátor vagy, az ingadozók melléd állnak; ha félénk vagy, elpártolnak mellőled. A liga terve ez: Ferdinándot rábírni, hogy spanyol ezredeit indítsa Erdély felé Majláth lázadását támogatni. Amíg azok távol vannak, Ferdinánd tartományaiban kitör a lázadás; cseh husziták, német protestánsok rendezett dandárokban gyűlnek a zászlók alá, s egy füst alatt elűzik a királyokat és papokat mind a négy országból, s akkor egy választás alá kerülő elnök alatt egyesítik valamennyit egy respublikává.
Zápolya nem bírta felfogni ezt a nagyszerű rémeszmét, mely őt és a többi hozzá hasonlókat eltaposással fenyegette, egyre csak Majláth István fölött kesergett, hogy az lehetetlen, hogy az ő kedves keresztfia ilyen istentelenségen törhesse a fejét!
Fráter György folytatá:
– Ezért szálltam én meg Új-Bálványos várát biztos katonasággal, egyetlen hűséges hadvezérünk, Batthyány Orbán vezetése alatt, hogy amint a vajdák egyet mozdulnak, a fejükre csaphassak, s mielőtt azoknak idejük volna a hegyi szoros utakat elállni, ott teremhessek Erdélyben a derékhaddal.
Zápolya nagy lelki küzdelmet állt ki.
– Engedj időt, hogy bizonyosságot szerezzek magamnak.
– Mi felől akarsz bizonyosságot szerezni?
– Hogy csakugyan való-e az, hogy Majláth a szultánhoz küldött követet, ellenem árulkodva.
– Bethlenen kívül saját sztambuli ügyvivőm is ezt bizonyítja.
– Én csak a saját követem tudósításának adhatok hitelt.
– Tehát küldd Sztambulba követedet.
– Jó lesz Horváth György?
– Ő már többször járt a magas portán, ismeri a basákat, a szultán előtt is volt. Nagyon alkalmatos lesz. De arra kérem fölségedet, hogy ezt tartsa titokban: mert az összeesküvők hálója messze kiterjed, s a fonál végei itt futnak össze Buda várában.
… Ebéd idejére feljött a királyi palotába Fráter György, miután látogatást tett Verbőczynél a számadások végett.
A király Izabella jelenlétében fogadta.
A királyné már akkor tudta a nagy titkot. A tudós asszonnyal való értekezés egész bizonyosságot szerzett. A barát diagnózisa helyes volt.
A királyné arca sápadt volt és átlátszó. Méltóságos szomorúság volt egész tekintetében. Felséges hivatásának érzete átszellemült megnyugvást zománcolt e szomorúság fölé. Kezét nyújtá a barátnak, s meg hagyta azt csókolni.
Fráter György átadta a királynénak a számára hozott ajándékot. Ez volt a Dominica in albis napján szentelt viaszból készített „Agnus Dei”, alatta aranybetűkkel V-ik Orbán pápának e verse: „Praegnans servatur, simul et partus liberatur”.
Amint e szent ereklyét meglátta, elérté a királyné annak jelentését, és akkor egyszerre lángvörösre gyulladt ki az arca. És aztán ilyen piros is maradt az egész ebéd alatt.
Mineróna kisasszonynak pedig egy kristályfödélzetű órát ajándékozott Fráter György, melynek átlátszó fedelén át lehetett szemlélni a mesterséges kerékművezetet. A királyné is örült kedvence örömének.
Az asztal fölött azután Fráter György vidám adomákat mondott a királynénak Mátyás királyról, és mulatságos meséket, amikkel egészen derült kedvre hozta Izabellát. Jó étvággyal evett, mint már régóta nem. S minden jól ízlett neki.
Csak a királynak jutott eszébe a fődolog:
– Hát azt a lencsét nem hozzák már?
Bizony hozták, felékesítve hozzá való dísszel, hagymakarikákkal, malacfülekkel és farkokkal.
– No, végre valahára hát kapok lencsét! – triumfált a királyné, s az egész tálat maga elé vette. Jó, hogy a tudós asszony levetteté vele a vállfűzőjét. Most aztán kedvére dúskálkodhatik a vágyva vágyott drága eledelből.
Egy késheggyel belekóstolt. Összehúzta szemét, száját, megrázta a fejecskéjét.
– Beh!
– Bizony, csak barátnak való eledel ez! – S azzal odatolta a tálat Fráter György elé. Amin aztán a király hahotával nevetett, az udvarhölgyek a legyezőik mögé rejték az arcaikat, úgy vihogtak; csak Fráter György mondá egész nyugodtan, hogy az ilyesmi rendben levő és megszokott dolog.
