XLVII. FEJEZET • A szultán pecsétje
XLVII. FEJEZET • A szultán pecsétje
A János király által Sztambulba küldött követ is egyike volt azoknak a magyaroknak, akik eredetükre nézve horvátok. A neve is Horváth volt. Fráter Györgynek hű embere volt.
Mielőtt útra kelt volna a követ, felkereste a minisztert.
– Itt hagyom nálad a testamentomomat, uram. Engem a király Sztambulba küld, Majláthék dolga felől tudakozódni. Hogy én onnan ez élő testben nem térek vissza, annyi szent. A király Török Bálinttal is közölte Majláth összeesküvését, s aszerint kétszer kettő négy, hogy Majláth is meg fogja tudni az én sztambuli utamat. Visszatérőben engem bizonyosan elemésztenek az úton. Gondoskodjál az árváimról.
– Ne félj, atyámfia – monda neki a barát. – Csak te indulj az útnak rögtön; de Szegedre érve, vess egy vargabetűt – kerülj fel Nagy-Váradra – ott várj be engem. Én aztán majd megjelentem neked azt az utat, amelyen visszajöhetsz Sztambulból, hogy még a talpadat sem ütöd meg.
Még azután nehány napig Budán maradt Fráter György, s azalatt gyönyörködött a királyné szeretetre méltó rigolyáiban, ki majd olyan mérges volt, hogy a légycsapóval kiporolta a baráton a reverendát, majd meg olyan dévaj, hogy kényszeríté azt vele palotást táncolni, majd olyan ájtatos volt, hogy óra hosszant gyónt a fülébe – lehetetlen dolgokat. Ehhez a gyönyörűségéhez járult a derék Verbőczy kétségbeesésének látása, aki a számadások labirintusában nem tudott hová lenni; de legnagyobb öröme telt János királynak felébredő harci kedvében, aki most már naponkint hadcsapatokat egzecéroztatott a Rákoson, s egész animóval hozzálátott a hadrendezéshez.
Mikor aztán Fráter György mindezt megelégelte, visszament Nagy-Váradra.
Ott találta a püspöki palotában Horváth Györgyöt.
Nagy vendégszeretettel fogadta; kiszedette a kocsijából a kerekeket, hogy el ne mehessen, s traktálta reggeltül estig. Ha üres ideje maradt, leültette sakkozni, s egész délutánokat eljátszott vele.
Egyszer aztán Horváth megsokallta a jótartást:
– Uram, vegyük már elő azt a mappát, s mutasd meg rajta az utat, amelyen visszatérhetek Sztambulból anélkül, hogy az agyonüttetést szerencséltetném.
– Hiszen már vissza is jöttél Sztambulból, jó ember.
– Én jöttem vissza Sztambulból?
– Te bizony. A szultánnal is beszéltél, akitől ismételve hallottad e szót: „Dobró! Dobró!” Lufti nagyvezérrel együtt ebédeltél; s az kérdezősködött „János král”-ról. A királynéról nem: mert a törököknél nem szokás asszonyokról beszélni. – De valahogy Ajász basával, a másik nagyvezérrel együtt ne találj vacsorálni; mert az már „Pilátusnál van vacsorán”, hirtelen meghalálozván. A szultántól aztán kaptál egy lepecsételt levelet János király számára; azt, íme, fogjad, tedd a tarsolyodba. Még mulass itt egy hetet, hogy az útra megkívánható időhaladék kiteljen: Budán pedig, ha kérdezik tőled, hogyan tudtál visszakerülni észrevétlenül Magyarországba, adj felvilágosítást, hogy Belgrádtul csónakon eveztél fel a Tiszán, s aztán a Körösön egész Nagy-Váradig.
Hát bizony a barátnak minden ravaszság ellenében volt fortélya. A francia példabeszéddel tartott: „A un rénard – un rénard et demi”. (Egy róka ellenében másfél rókát.)
Az ellenségei minden utat elálltak a határon, hogy a Sztambulból visszatérő követet elfogják s megöljék, és ezáltal János királyt az erdélyi összeesküvők elleni fegyveres föllépéstől visszatartsák. Fráter György túljárt az eszükön.
Ki sem bocsátá tizennégy napig a palotájából a követet, s azalatt egy oláh diákkal, akinek szép talik írása volt, ilyen tartalmú levelet íratott a szultán nevében János királyhoz:
„Szerelmetes barátom és testvérem. Csodálkozom rajtad, hogy nem tudsz a pásztorságod alatt levő nyájakra vigyázni. Nem tudod, a farkasok honnan akarnak rád rohanni, és téged felfalni. Megmondom neked, hogy mit ajánlott nekem Majláth vajda, hogy Erdélyországból adni fog. Tudniillik évenkint háromszáz suhancgyereket, és tízezer márka aranyat. Azért tehát, amint ezt a levelet látod, azonnal rohanj be Erdélybe egész hadi készülettel, és korrigáld meg őket. Amit ha megtettél, ki fogod mutatni, hogy tied a királyság.” Aláírva: Szolimán padisah, török betűkkel.
De az aláírásnál még inkább hitelessé tette a levelet a szultán pecsétje.
Szolimán és János király között titkos egyetértés volt arra nézve, hogy ha egymásnak levelet küldenek, azt kívül is, belül is pecséttel látják el, oly módon, hogy a szultán levele kívül Zápolya pecsétnyomó gyűrűjével záratik le, mely a szultán birtokában van, belül pedig a név alá a szultán titkos pecsétje nyomatik, az ujján viselt gyűrű címerével. Megfordítva a királynál.
Mind a két titkos pecsétnyomónak a párját meg tudta szerezni Fráter György, a király pitvarnoka, Bozza Benke által, kimetszetve azokat Budai Balázs aranymíves praktikájával.
Ezzel a fortéllyal készíté el a költött levelet, aminek a szövegét a hű Memhet bég leveléből vette. Ezek valósággal a szultán szavai voltak, a tartalom igaz volt; csak az írás meg a pecsét volt hamis.
Az ilyen fortély hozzátartozott ama korszak diplomáciai apparátusához. (Vajon csak „ama” korszakéhoz tartozott?)
Ezzel a levéllel tért vissza Budára Horváth György. Martinuzzi védelme alatt járt, aki őt kétszáz huszárral kísérteté.
A király sírva fakadt, mikor ezt a levelet elolvasá.
– Ki hitte volna ezt az én kedves keresztfiamról?
A titkos pecsétek kétségtelen hitelességre vallottak; ez a levél a szultántól jött.
Most azután itt volt a gyors elhatározás ideje.
A király félretette a kesergést, s rögtön kiadta a rendeletet, hogy Petrovich temesi bán és Fráter György dandárai foglalják el az erdélyi szoros utakat. A hadsereg zöme pedig, mely Buda alatt volt összegyűjtve, ágyúkkal együtt, gyors iramban induljon Erdély felé. A fővezérséggel a király Török Bálintot ruházta fel.
Török Bálint azt mondta, hogy őneki Majláth István régi esküdt fegyvertársa, annálfogva ő az ellen nem hadakozhat.
Már erre Zápolya kifakadt.
– De már, édes barátom, Bálint! Kétszer csak megjárta ez a tréfa, hogy te nem hadakozhatsz az én ellenségemmel, mert az neked esküdt fegyvertársad; de már harmadszor ismételve kezd unalmas lenni ez a móka, hogy az ország főkapitánya válogat az ellenségben!
A király becsületbíróságot hívott össze; az döntse el, hogy lehet-e Török Bálintnak fegyvertársi esküje ellenére Majláth István ellen hadat vezetni.
A becsületbíróság, melyben volt két püspök: Martinuzzi és Eszéky, meg egy tábornok: Batthyány Orbán, azt az ítéletet mondta ki, hogy Török Bálint minden skrupulus nélkül vezetheti a király seregét a fegyvertársa, Majláth István ellen. – Erre aztán Törők Bálint elvállalta a fővezérséget.
Az egész erdélyi lázadás fegyveres elnyomása azonban egy csepp vérbe sem került; ami akként lesz érthetővé, hogy amint az erdélyi nemesurak neszét vették, hogy az összeesküvés kipattant, egyszerre szélnek ereszték a hadaikat, s jöttek nyargalvást hódolni a király elé; a székelyek éppen seregestül csatlakoztak Fráter György dandárához; a szászok pedig nagy hirtelen más zászlót tűztek a kopjanyélre, s követeket küldének a királyhoz, azzal a bölcs mentséggel, hogy nem akartak ők a király ellen fellázadni, hanem csak a barátra haragusznak, aki ellen százezer ökörnek a kiontott vére kiált, melyeket hadiadó örve alatt tőlük elegzekvált. A király börtönbe csukatta a követeket, s azután országgyűlést hirdetett Tordára, feleletre vonva a két vajdát, Majláthot és Balassát. Ezek azonban érezve ludas voltukat, nem jelentek meg az országgyűlés előtt, hanem bezárkózának Fogaras várába. Az országgyűlés aztán, kiderülvén a perduellio, mind a két vajdát halálra ítélte; de csak úgy, mint a nürnbergi törvény tartja: ha megfoghatják őket.
Ekkor aztán Török Bálint a királyi sereggel ostrom alá vette a két pártütő vajdát Fogaras várában. Jó szerencse, hogy Fogaras vára olyan messze esett Török Bálint ágyútelepeitől, hogy egymásnak se emberében, se marhájában kárt nem tehetének.
