XVIII. FEJEZET • A király haragja
XVIII. FEJEZET • A király haragja
A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.
Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlósúr. Azok közül Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a fiatal király lelkében megerősíteni; a Brandenburgi pedig, Luther titkos követője, éppen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak; a harmadik pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a királyt semmire.
Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás, vezeklés napestig; ha pedig a Brandenburgi került oda, akkor napirenden volt a tivornyázás, komédiajáték, tánc, lovagtornázás; ha bécsi, velencei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért megindult a parádé, dínomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort; ha odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a királynak nem volt mit enni.
A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú nejének kíséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak; énekesek, bohócok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú állapotaival; maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rossz hírek besúgásával nyugtalanítsa.
Az ifjú Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.
Neki ugyan éppen azon időben Nándorfehérváron kellett volna lenni, melyhez Szolimán hadserege közelített; de védhette magát azzal, hogy éppen azért jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége szobájából, az a prímáshoz küldte, a prímás az alkincstartóhoz utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a királyhoz, a királlyal pedig nem lehetett komoly dologrul beszélni, mert az untalan körül volt véve udvari mulattatóktul.
Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a Brandenburginak, hogy ő előállít egy olyan magyar utcai énekest, aki legyőzi a bécsi citerást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.
Tartották a fogadást; s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.
A lantos rákezdte a mélabús dallamú melódiára szerzett költeményt.
„Sírva vesziköl most szegin Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság
És fogságba esék egynehány uraság.
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság
És fogságba esék egynehány uraság.
Tudjátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban ím mint pusztulátok. „
Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban ím mint pusztulátok. „
A históriás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt dicsőséges siralomról.
Török szultán bosszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával. Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és húsz lovasból. Az al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, amint a török táborsokaságot a vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csepp vérük hullásáig védelmezni fogják. S amit esküvel fogadtak, azt meg is állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e holttesteken át rájuk özönlött a többi ostromhad, s elfoglalta a sáncokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát; hanem bevonult a fellegvárba, s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. – Ennek a kis csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a folyampartig, ahol a gályáik voltak, melyeken bízvást átevezhettek volna a Száva túlsó partjára; az ellenségnek nem voltak hajói. De ők hívek maradtak esküjökhöz, s a vár piacán bevárták a kapukon betóduló ellenséget, s ott hullottak el egytől egyig harcolva, mint igaz vértanúi a magyar hazaszeretet szent vallásának.
A lantos búskomor dalának végső strófája elhangzott.
„Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok.
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok. „
Ha ez két víz között ti lakni akartok.
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok. „
A király elsápadt.
– Mi volt ez? Költemény? – kérdezé Török Bálinttól.
– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.
Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az arca, de lángolt a haragtól!
– Hol a várnagy? – kiálta. – Jöjjön elém!
A várnagy ott volt a mellékszobában, s a parancsra bejött.
– Lövesd ki az ágyúkat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fúvasd meg a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!
– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind odaát vannak Pesten.
– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!
A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az úri társaságban: jó Török Bálint (aki kamasz korában meglehetősen könnyűvérű uraság volt) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel kifizetését, melyet megnyertnek hitt; a Brandenburgi ellenben azt állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni. A többi udvaroncok, akik nem értették a szküthiai verseket, mind azt mondták: „vasz-isz-ten-tasz?” míg Szerémi, a király káplánja meg nem németezte nekik a Tinódi versét, s a királynak emiatt kiadott gyors parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Sohasem látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők legyenek.
Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasúgott valamit a várnagy fülébe, amire Szente uram azt felelte, hogy „úgysem lehetne ágyúztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyúk nincsenek megtöltve; a puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyúsmesternél van, az pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik, s nem tudni, melyiknél.”
Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt, elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyúlövés semmi jó dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és urasági hajdúk azt hinnék, ellenség tört a várba, s a sötétben egymást kaszabolnák össze, s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a haragját reggelre, addig össze lehet hívatni az országtanács tagjait, s azokkal együtt meg lehet hányni-vetni pihent ésszel a szükséges tennivalókat; hiszen nincs még hátunkon a török.
Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyű Lajost, visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy kántillénáját Sebestyén diáknak „a részeg halakról”, mely a királyt ismét derült kedvbe hozá. És így Török Bálint mégis megnyeré a fogadása díját; mert ilyen nevetséget a német citerások nem bírtak serkenteni.
Szépen leírta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémi György, igen erős kifejezésekkel, illetve az abban részt vett magyar ifjú urakat is, név szerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.
Azt a célt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap összehívott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető leveleket íratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz, hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe öltöztessék, s mindannyit Tolnára küldjék, ahová a király maga is vezetni fogja a dandárját. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt, pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve, a Dunán lefelé.
Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem voltak hajói; csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől. Útközben esett pedig a csajkások kerülete, ahol a királynaszádosok laktak, utódai azoknak a hősöknek, akik Hunyadi János alatt a szultán hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap, soha át nem jön a Dunán a török armádia.
El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e. Azt bizony elfelejtették. No, akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál volt pénz; de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király futtatott Esztergomba a prímáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Így aztán elkallódott az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és Sulyok nem juthattak el Belgrádba; lőpor, lövészek és pénz mind kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.
Móré Mihály hírhedett lator volt, akit mindenki gyűlölt. Ellenben a két alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és a parasztok.
Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.
S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.
Ezalatt a nádor vezérsége alá gyűlt sereg tétlenül nézte az ostromot. A boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestül visszaűzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harcossal, három kis tarackágyúval; kilenc napig védték a sáncaikat csodavitézséggel, az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, aki dühében, hogy annyi katonájának okozta halálát, a harci elefántjával tapostatta a hőst össze.
Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyúval lövette a sáncokat. De hiába törték a bástyákon a rést; a hézagot betölté a védők vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból. Ötezer harcosuk adózott az életével.
Ekkor Szolimán egy tűzaknát ásatott a várost védő legmagasabb bástyatorony alá, s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis, vitéz csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új pihent ezred a rohamra; mind vissza lett verve. A szultán serege kudarccal vonult vissza.
És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából, s nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az erdélyi sereggel, és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt az egyik magyar vezér á másiknak, mint ketten együtt a töröknek.
Egyszer aztán Belgrád vízivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város maga tarthatatlanná lett. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz főre; ezek a szerb lakosság harcos részével bevonultak a fellegvárba. Még ennek a falait is húsz napig tudták védelmezni a tenger sokaság ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyúval, sem puskával, csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Mégsem adták meg magukat.
A törökök betörték már a várkaput; egész a piacig hatoltak. A magyarok kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánnyal újra kiverték a diadalmas ellenséget, s újra eltorlaszolták a kaput.
S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!
E piaci csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.
A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a prímásnak, a kalocsai érseknek, a soproniaknak, s várta a hírt; feleletet nem kapott sehonnan.
Egy nappal ez utolsó harc előtt megszökött a várból Móré Mihály, a Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes világi életében, megtetézte a bűnei garmadáját a pribékséggel, hazaárulással. Átszökött a törökhöz, s felfedezte az ostromlók előtt a várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem eleségük.
A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett várkapuhoz, s odahívatta Oláh Balázst, az al-bánt. Az is meg volt sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.
Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyarvolt ez! Ezeket kellett volna megtartani írmagnak az egész nemzet újjáalkotására! Ötvenkilenc napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták, s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy ellentmondások ezek!
Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy kitüntetésben részesült ő a törököknél, amiért átszökött hozzájuk; mutogatá a hímzett kaftányt, amit a szultántól kapott; biztatta, hogy hagyjon fel a további ellenállással, s adja meg magát hetvenkétvitézével együtt.
De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlóját meghajtsa a félhold előtt.
Ekkor aztán a rácokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott aztán engedelmesebb szívre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által küldött kegyelemígéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad elvonulást biztosít a várból.
Másnap megjött a kegylevél a szultán aláírásával, s azzal együtt a díszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két albán és a hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput, s kivonulván, odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalták a fellegvárat.
Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb megkísérté a szultán a Mohamed hitére való áttérítésüket, amit ők állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl kísértetének.
Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől egyig levágták őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán menlevelét, mely arany tintával volt írva; de biz őt összeapríták a besliák a kegylevéllel és a díszkaftánnyal együtt irgalom nélkül. Ilyen volt a török hűség!
Történt pedig ez Kisasszony havának huszonkilencedik napján, amely napon Keresztelő Szent Jánosnak feje vétetett, amely napon csontjai egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, amely napon feje megtaláltatott, amely napon mutatóujja megtaláltatott, mellyel mutatta: „Ecce Agnus Dei!” – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a kereszténységnek leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.
No, legalább volt miről énekelni a hegedősöknek jó darab ideig, Oláh Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály cudar árulásáról; ezek a lantosok voltak ez időben a magyarok lábon járó hírlapjaik.
A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára a tolnai táborhól; ott maradt Mohácson.
A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is, onnan is elősunnyogtak, s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal, annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával: nem volt sem kenyerük, sem lőporuk. Ennek a hiánya megint a prímást terhelte, aki pisetarius regni; az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére; az nem küldte el a pénzt; a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég pénzt Hédervárynak, de az, nemhogy a naszádosok zsoldját fizette volna ki, akik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt megtartotta magának régebbi követelések fejében; úgyhogy utoljára Héderváry, a belgrádi al-bán, aki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török Bálint kerültek bele a csávába.
A király nagyon el volt keseredve; a lelki bajához hozzájárult még a láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry prímásnak és Szalkán kancellárnak, amiért hogy őelőtte az ország állapotját eltitkolták, vele soha semmi komoly dologrul nem beszéltek, hanem engedték hivalkodni, s amellett védtelen hagyták az országot.
Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.
A királyt ez még jobban bosszantá. Azt veté oda a prímásnak, hogy hiszen az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.
Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem áll, mert Héderváryt még „Dobzse László” nevezte ki al-bánnak.
Ez a gúnynév: „Dobzse László”, ami csupa megszokásból szaladhatott ki a főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt; oly féktelen haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a vele szemközt állóéról, s ez önkívületi állapotban arcul vágta a főpapot!
Szörnyű eset volt ez!…
… Arcul ütni a hercegprímást!… Magyarország egyházának fejét! … A bíboros főpapot! …
A prímás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak. Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.
– A király adta… Isten rendelte így..
Azzal elhagyta a király szobáját. (Így jegyzé fel ezt Szerémi György, a király káplánja.)
Egy arculütés a hercegprímás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött is az ütés!
Ha más országban történik ez, Német-vagy Frankhonban, arra a királyra az egyház anathemája sújt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán kell bűnbocsánatért zarándokolni, és addig bezáratnak a templomok, nem szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen az újszülöttek; bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a vigasztalás az egész néptől.
A magyar hercegprímás pedig azt tette a királyi arccsapás után, hogy hazament a székhelyére; meggyónt, felvette a halotti szentségeket; hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe adatta a feszületet, és meghalt.
Mi ölte meg? A lelki bánat-e? Vagy gyorsan oltó méreg? Annak titkát boldog Isten bírja!
