XVII. FEJEZET • „Lutherani comburantur”
XVII. FEJEZET • „Lutherani comburantur”
Nem sok idő múlva ismét fel kellett jönnie Budára Fráter Györgynek. A hercegprímás Szathmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi püspök és apátúr mind hivatalos volt, úgyszintén a bánok, vajdák és várkapitányok.
Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatio, hogy az ország végvárai miképpen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török szultán ellen, ahogy a bánok (várkapitányok) meghívásából következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a legyőzése végett.
Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a cikket, mely a lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték, hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére. Ellenkezőleg; az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond templomával, a piacon árulták Luther és Wikléf új vallásának katekizmusait. Nyílt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt viaszgyertyák, Agnus Dei-k és szimbolikus mézeskalácsok sátorának, kínálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csúfoló versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, aki ezt a törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.
Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét lélek, hogy a törvény nem csupán írott malaszt.
Ezért hívatott össze Budára a nagy országos ítélőszék; törvényt tartani a nagy bűnös felett.
Olyan nagy számban gyűltek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy terem a várban; odalenn a Vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni, holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvénycikk megalkotója; a vádló volt a fiskus, Ártándy, az országban legkiválóbb szószóló, aki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.
E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, aki láncokkal megterhelten állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő tökkelütött fejű német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, amelyeket ő a sátorában árul; lévén azok magyar nyelven írva.
Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.
Az elkobzott könyvek kézrül kézre adattak a bíráknak, s azokkal a veressel aláhúzott sorokból, a behajtott fülű lapokon menten megtalálhaták a flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhívja.
A replikák után a prímás és a personalis felváltva rangfokozat szerint szólíták fel az egyházi és a világi bírákat a maguk ítéletének kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.
A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó bírósági tag: Fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.
Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől öröklé, ami igen természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak; de arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak az árát, ami az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun. Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől Szerencsés Imre; hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú Belgrád bánjának.
Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra. A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét. Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött; lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges missziófárul s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és Wikléf katekizmusait. Úgy szinte a pamfleteket is, melyek a papokat gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak az elkövetésétől, amelyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. – Nem mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha egy hitvallás követőiből mártírokat csinálnak. A megégetett vértanú hamvait széthordja a szél, mint a ragályt, s azoknak minden porszeméből egy új prozelita támad; ahogy látjuk azt Csehországban a huszitáknál.
– Elég volt! Hallgass el! – kiálta a szavába Szathmáry György. – Jobb lett volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod, mint ide jőve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s amíg engemet élve tudsz, az apátság határát el ne hagyd. Most pedig ülj le, és húzd le a fejed!
Fráter György leült, s akkor Verbőczy felhívására felállt a fiatal Török Bálint.
Nyalka legény volt, vidám, szabadszájú levente. Csak úgy komázott a nagytekintélyű főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos törvény ellen vétett, máglyára vettetni kívánja; ellenben azokat a könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál, sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgyhogy ő egynehányt azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás végett.
– No, hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! – kiálta Szathmáry György haragosan a szeleburdi ifjúra, akit az urak is lehúztak-vontak a székére, hogy hallgasson már el.
A két egymás mellett ülő szomszéd, aki ily módon ellenkezett meg az egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett, s mind a kettőnek egyszerre támadt az a gondolatja: „Íme, ez az én emberem, aki hozzám való, akár jó barátnak, akár ellenségnek; vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe fordulva, egymáson keresztülesve. Ez az én emberem!”
…Másnap a Vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt megégették Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.
S amit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült: a vértanú hamvait széthordta a szél, s minden porszeméből egy új követő támadt.
