XXII. FEJEZET • Mohácsnál
XXII. FEJEZET • Mohácsnál
Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborút. Hunyadi Mátyás diadalmas hadjáratai óta harmincöt esztendő múlt el. Aki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség páncélján. A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar magyar ellen harcolt; vértes lovagok kaszás pórtömegek ellen. Puskával, ágyúval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt bízták a zsoldosokra. Azok védték a végvárakat, s ott el is fogyának az ostromokban. A nemes csak lóháton akart harcolni; gyalog vitézkedni paraszt dolog. Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt; mit vezetett volna? Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához sem értett senki. Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer vitéz nem tett egy ezredet.
És az ellenség, aki bosszúálló hadjáratra megindítá tenger sokaságú seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokbul állott, vértes lovas szpáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadműveletekben tanulták a vérontás tudományát; négyszáz ágyújokkal a csatatéren tették le a remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.
A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán Kfristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem beszélt már senki Buda várában a haza veszedelméről; csak arról a nagy diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját megbuktatták.
A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné táncvigalmakat a várban, amiken reggelig mulattak.
„Együnk, igyunk! Hisz úgyis meghalunk!” Ez volt a jelszó. Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, akik Szolimán táborából kerültek elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szolimán tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll; maholnap idebenn lesz.
Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket; ő küldött pénzt, s az nem ment cigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.
Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdátul jobban féltek Budán, mint Szolimántul, s ahelyett, hogy ezt a rendezett hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön keresztül; Szolimán kétszázezernyi hadseregének a feltartóztatására pedig leküldték Tomory Pál érseket és Báthory István nádort. – Tomorynak volt ezerötszáz lovaskatonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye; se felülni a lovára, se leszállni róla nem tudott magátul.
Ekkor aztán a „véres kardot” meghordozták a kikiáltók a vármegyében faluról falura, kihirdetve, hogy „veszélyben a haza, a király katonát kér”. S hangzott aztán hegyen-síkon a lelkesült dal: „Lajos király azt izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan el fogunk menni.” – Régi nóta ez nagyon!
Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek, főurak és főpapok a zászlóaljaikat; de az lett a válasz, hogy majd ha a király is menni fog a háborúba, akkor mi is megyünk.”
A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá gyülekezzenek. Itt volt az ország központja; erős, védelmezhető vár, hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya seregét is meghívni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik végvár a másik után veszett el; de senki sem mozdult, azt mondták; „Menjen elébb a király!”
S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese.
Ezalatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat, Péterváradot, a vitéz őrsereget, akiket elfogott, kegyetlenül lefejezteté.
Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt izenték Zápolya Jánosnak, hogy jöjjön az egész seregével Erdélyből Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép, rendezett táborát, s közeledett éppoly gyors napi járatokban, mint Szolimán.
Akik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a térképre, s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb utat tett-e meg Zápolya Erdélytül Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék alatt. A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.
A király zsoldoshadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüstedényeknek, az arany szentségtartóknak felét össze kell szedni, s azokból pénzt veretni. Huszonöt pénzverő sajtolta nyakra-főre a forintokat, dénárokat. (Lehetett pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy forinton, egy zsák búzát egy negyedrész forinton.)
A főpapok nem akarták ideadni a templomi ezüstedényeket, s a kincstárnokok azokbul is, amiket erővel elvittek, a szebb billikomokat eltették maguknak.
Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra mégsem volt pénz.
Addig pedig nem volt katona.
Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol vegyenek?
A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a fő táborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és puskával megjelenjen. A kitűzött határnapon egyetlen ember sem volt ott.
„Menjen előbb a király!”
Ekkor aztán Lajos király azt mondá: „No, hát elöl megyek!” Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára, s leszállt a táborba Drághfy János kíséretében, aki a király zászlóját vitte, ősi szokás szerint a sarkantyúi leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak nem szabad elfutni a csatából.
Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé, szembeszállni Szolimán kétszázezerével.
Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyújtott.
Arra a hírre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a nemesség, s megszűnt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt már mindenki, s indult a király után.
Csakhogy már későn volt.
Egy hónappal elébb még megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés; most már csak vesztébe vitte.
A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső-magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból megjöhettek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, a lovas- és gyalogezredével; Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnojenszky Lénárd lengyel s mazur harcosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva, a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és Szerecsen János kétezer íjásszal. (Szolimán tüzérei ellen íjászok!) Összeverődött lassankint huszonhétezer harcos a király zászlója alatt.
És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolcszorta nagyobb.
A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba szállni; nemesi privilégiumaik szerint ők csak a király személyes vezetése alatt tartoznak harcolni, erre allegáltak.
Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:
„Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét. Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, ahová mások nálam nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!”
Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról; még el lehet fordítani az országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz, ígérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.
Késő volt már! A hatvani országgyűlésen, midőn Fráter György kimondá a békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett.
A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday Pált a nejéhez azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe, gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arcképével, balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.
S azzal indulót fúvatott, s az egész táborral megindult Tolnából lefelé.
Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek.
Haditanácsot tartottak vezérválasztásra.
Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen volt szegény.
Ki van hát még vezérnek való?
A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György?
Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen.
Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét, mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bízza. Nem pap kell oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.
A derék ezredeskapitány még inkább szabadkozott. Ó soha egy ezrednél többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó. Elvállalja a vezetést; de csak addig, amíg bátyja, a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor ruházza a király arra a fővezérséget.
A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettül a gondolattul a „kalandosok”. A király egész környezete abban a hitben élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik, s a királyéval egyesülten kivívja a diadalt: ezáltal úrrá teszi magát az egész ország fölött.
S bár siettették volna hát a fegyverek összemérkőzését. Még Szolimán túl volt a Dráván: hét nap kellett neki, amíg hidat veretett, s nagy tömeg hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hídon. Ez átjövetelnél kemény harcot lehetett volna vívni ellenében.
De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymás közötti civakodással. Mindenki más haditervet ajánlott, s efölött úgy összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király környezőit, hogy rajtuk rontanak, s felkoncolják őket. A magyar sereg abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. – Aztán duzzogva vonta magát egyik erre, másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.
„Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha még tízannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze.”
Egy felhő takarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a Dráván.
Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak, hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán prímással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf hadainak megérkezését; a harmadik, ahol a király és a kalandosok voltak, visszavonulást ajánlott.
Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg kell ütközni Szolimánnal.
– Mennyiből áll a mi haderőnk? – kérdezé a király.
– Lehet huszonhétezer ember, s abból húszezer derék lovas vitéz, a gyalogság nálunk nem vet számot.
– S mennyi a szultán hadserege?
– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harcoló serege nem lesz több hetvenezernél.
– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a különbség a pattantyússágunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyúnk van, a töröknek háromszáz.
– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a gyors támadás rohamában fekszik, s ennek a sikerére a fejemet teszem. Keresztültörjük a török hadat, s akkor az baromsokasága által jut veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; ahogy szökevények által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyúsok látják el, akiket fogolyképpen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra. Ezek megizenték nekünk, hogy amint meglátják a mi csapatainkat, egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.
S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek, hogy írmagot sem hagynak a törökből, amilyen veszett jókedvükben vannak!
A haditanács elhatározta az ütközetbe menést.
Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a brandenburgi őrgróf morváira, akik mind sietve közelednek már. A diadal babérait ők egyedül akarják letépni.
A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát.
Csak a fiatal, gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferenc, tartá meg tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:
„Mármost küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, amelyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe. „
Az a nap volt Szent János fővételének napja…
Fatális nap Magyarország történetében!
Három év előtt ugyanezen napon esett el Belgrád.
Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést átérteni; magába térni, felkészülni. Soha senki sem hallgatott rá. Most aztán következett a második lesújtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a kéztől.
A magyarok Istene megharagudott ránk.
„Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe teremteni!”
Senki sem akarta már bevenni az okos szót.
Voltak idegenek a magyar táborban, akik már forogtak nagy hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta, hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsáncot kell alakítani, amely mögött a gyaloglövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik. Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas dombokat foglalja el a magyar deréksereg, ahonnan ágyútelepeivel az ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött gyülekezett Szolimán tábora.
Az ütközetet sürgette mindenki. Mégpedig ott a síkon. Mi történjék a királlyal?
Brodarics azt kívánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal állítsák a tábor szélére, ahonnan balsiker esetén elmenekülhet. A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén, hogy mindenki láthassa, s lelkesüljön a láttára.
A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrinc ajánlkozott rá, hogy ő fölveszi a király páncélját, sisakját, s a király helyett fog szerepelni. Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás, s ez nagy elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes vitézt állítanak a király mellé, akinek a személyét a legderekabb vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni.
S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar sereget hosszú vonalban elnyújtva, hogy az ellenség túl ne szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy puskalövésnyi széles hézagot engedve. A homlokzaton voltak felállítva az ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem volt ágyúkra.
A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi prímáson kívül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai püspökök is. Mintha valami requiemre készülnének. A királyi udvar mögött állt még Drághfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai közepett.
Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket hadirendbe fölállítva látta.
Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arcvonalai előtt, s beszédet tartott a nemesekhez:
– Íme, a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek, gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy, ahogy férfiak, ahogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, aki reánk jön, ugyanaz, akit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó, hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg.
Lelkesedést költött mind a beszéd, mind a király megjelenése. A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt, s lelkesíték a csapatokat.
Azonban az ellenség nem akart mutatkozni sehol.
Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly türelmetlenül kívánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól délig? Miért nem küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat, Szerecsen íjászait?
Várták, hogy Szolimán támadjon.
A török vezéreknek aztán volt haditervük.
Amint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter-magaslatra, ott látta lenn a síkon a harcrendbe állított magyar tábort. Megszámlálhatta az ezredeiket, végigtekinthette az egész csatatervüket.
Itt leszállt lováról, s imádkozott Allahhoz: „Allah, segíts! Nálad az erő és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah, vezesd diadalra Mohamed hű népét!” Arcán könny csorgott végig az áhítattól. Vezérei és harcosai szintén leszálltak a nyeregből s arccal a földre veték magukat a diadalért imádkozva.
Azzal ismét lovaikra szöktek a harcosok, s megindíták a dandáraikat.
Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a ruméliai ezredekkel, a másodhadat Behram basa az anatóliaiakkal. Ezek mögött jött a szultán, testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt volt felállítva az ágyúk tömege. Négyszáz ágyú egy vonalban, láncokkal egymáshoz kapcsolva.
A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban megkerülte a magyar hadsereg állását a jobbszárnyon. A magyar sereg abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik, s elfogják ütközet nélkül.
Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó hófehér fellegekben cikázó villámok dörgése kezdett a távolban hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harcába.
Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó szpáhik sisakjai jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás.
Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsánc fel lett volna állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást. Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt, s vágtatott a király osztályához.
Tartalékseregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére rendelt vértesek, Ráskay alatt, voltak a hadrend megbontása nélkül Bali bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az ezredével a támadást visszaverni.
Ezer emberrel negyvenezret!
– Most már csak a döntő roham segít! – kiálta Tomory, s azzal a maga táborába lovagolva, megfúvatta a tárogatókat a hadközépen, erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben.
„Jézus! Jézus! Jézus!”
Ekkor tették föl a király fejére az ezüstsisakot.
A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arca halálsápadtra vált, midőn a sisakot a fejére csatolták.
Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás.
Őrültség volt, amit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges próbája. Tízszerte erősebb ellenségnek, halállal dacoló, sorssal nem alkuvó szemben támadása.
Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bízták a harci munkát.
A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zúdult Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére, s az elszánt rohamban keresztültörte annak arcvonalát, s dühös kardviadallal megfutamítá a török sereget, hanyatt-homlok Behram basa anatóliai seregére vetve azt.
A kezdet szerencsés volt, s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a törők tábornak egyes hadosztályát, s azt letörte.
A törökök még nem használták roppant tömegű tüzérségüket. Az ő ágyúik a lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a török hadderekat is veszélybe hozta.
Ekkor Báthory Endre odavágtat a királyhoz.
– Mienk a győzelem! Velünk az Isten!
A villámok már ott nyilaztak az elborult égen.
Ekkor a király is megfúvatja a trombitákat, s a második hadosztállyal megrohanja a szultán anatóliai hadseregét.
A krónikaírónak káprázott a szeme, amikor e válságos percek történetét maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatóliai hadsereg a király hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a négyszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag éppen úgy lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontbul esztelenség az ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el, s akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, aki a hátát mutatja előtte.
De megcáfolja ezt az egész harc lefolyása.
A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok csapatától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harcolt, s harc közben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte lenni, oly tömegben, hogy őrá is jusson egy ellenfél, akivel férfi férfi ellen összecsapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt.
Czettricz Ulrik, udvari tiszt, látva, hogy a király sebet kapott, megragadta lovának a zabláját, s erővel tartá őt vissza a továbbrohanástól. De a kalandosok vértescsapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az ágyúk felé a megfordított ellenséget.
E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó: törököt-e, vagy magyart?
A négyszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása eldönté a harc sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a csatatért. A hátul jövő csapatok megriadtak.
De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztültört: leaprítva a pattantyúsokat, s egyenesen a szultán felé rohant.
Még a szultán testőrlovasságával is viadalba eredtek. Csoda harc volt az! A nemes vitézségnek felséges költeménye.
Még harminchárman voltak, amikor a szultán testőrcsapatján keresztültörtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére.
Ekkor a gyalog janicsárok veték magukat a hős ifjak elé, s széles pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre buktak, s ott elnyomatva, összeapríttattak.
Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba, és lemészárolták.
Bali bég oldaltámadása fejezte be a katasztrófát.
A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az „Úr” közbeszólott. Az égi tűzsugár oda csapott le a harcolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést, s a szakadó zápor kioltá a tüzérek kanócait. Az égből aláomló felhőszakadás eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a kezekből a zászlókat. Futott, aki még futhatott, a villámlobbanásnál keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel.
Kit is üldözött volna még?
Húszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a prímás, s vele együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferenc és ötszáz főnemes. – A magyar nemzet színe, virága le volt aratva.
A menekülők közt volt a király is.
Udvarnoka, Czettricz Ulrik vezette a futását.
A budai útra törekedtek kijutni.
Útjokban volt a Csele patak. – Egy hitvány csermely rendes időben; most a felhőszakadástól megdagadt rohanó ár.
Czettricz Ulrik nekivágtatott az árnak (a hidat elszakította már a víz), s ő maga szerencsésen kikaptatott a túlsó partra.
A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást, s a meredek partról hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, aki nehéz fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó árban.
