XXIII. FEJEZET • Két király egy országban
XXIII. FEJEZET • Két király egy országban
A vészhír gyorsan repül!
A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A hírnök csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva; a török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e, vagy elfogatott, azt még nem tudta senki.
A királyné kora hajnalban elhagyta Buda várát, s a körülötte levő főurakkal együtt Pozsonyba menekült.
A csatából elfutott harcosok széthordták az országban a nagy romlás jajveszékelését.
Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jól táplált termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal.
Midőn Zápolya meghallá a magyar hadsereg pusztulását, keserves sírásra fakadt.
Hát könnyekkel gyászol a magyar? Sírás-e a dolga a trónkövetelőnek?
Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide jutni lássa az országot. Személyes elleségeit megsemmisítve, a trónt üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bízva.
Mért nem ragadta akkor a kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész Felső-Magyarország gyülekező hada; a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító dandárokká, azokat Zápolya egyenkint felmorzsolhatta volna, ahogy tette a horvát vidéken a derék Frangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát. Ha Zápolya könnyhullatás helyett vérontást követ el, a honszeretet, a nemes harag, az elkeseredés vezette volna a hadseregét.
De egy síró hadvezérnek a hadserege szalad.
Amint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, anélkül, hogy valaki űzte volna. Visszavonult, s alig maradt egy dandár körülötte.
Szolimán hadai dúlhatták az országot megtorlatlanul.
A „Basaharc” alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hős balladája, a szabadkai szekérsánc ostroma nagyszerű emlékeit örökíték meg a magyar vitézség fellángolásának; csak Zápolya fegyvere pihent.
A szultán elfoglalta Buda várát, ott ülte meg diadalünnepét, s éjente kivilágítást rendezett felgyújtott palotákbul, míg romhalommá tette az egész várost. Akkor aztán hajókra cepeltette Hunyadi Mátyás világhírű könyvtárát, remek bronzszobrait, s leküldte zsákmányul Sztambulba.
Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, aki egy dandárral keresztülvágott a dúló török csapatokon Horvátországbul egész Székesfehérvárig, úgyhogy a megrémült budai törökök jöttének rémhírére olyan hanyatt-homlok rohantak a hajóhídra, hogy az leszakadt alattuk, s ezrével vesztek a Dunába.
A török szultán aztán bosszúját kitöltve követe megsértéseért, visszatért seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a nagyúr haragját.
A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi széket.
Akadálytalanul bejöhetett Buda várába; nyitva volt minden kapu, még a királyi váré is.
Jó híve, Verbőczy keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek: „No, ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk „.
Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszök fedte romok között temetetlen heverő hullák bűze miatt.
A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva Ferdinánd manifesztuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés alapján jogát követeli a magyar koronához.
Abban állt a joga, hogy feleségül vette Ulászló leányát, Annát.
Ifjúkorában Zápolya is gondolt erre a jogra.
Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos király özvegyét.
Hiszen már hat hete, hogy özvegy! Lehet az új nászra gondolni.
A nádor a királynéhoz menekült; vele volt több főúr, Batthyány, Nádasdy; Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Ártándy is. A nádor Komáromba hirdetett országgyűlést Ferdinánd nevében. Verbőczy Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két nádor hívása közül melyikre hallgasson.
Zápolya ezalatt a visegrádi várban megtalálta a koronát.
Ennek a szent jelvénynek a birtoka egy új jogot adott a kezébe.
De ő annál erősebbnek hitte Mária királyné jegygyűrűjét.
Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen kedvteléssel keresték az ő daliás alakját. Eszébe jutott az a páncélfelpróbálás, a kardmegkísérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő tekintet a királyné arcán. El merte hozzá küldeni először a diákját, azután újból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy magabíztában.
Csakhogy azóta fordult a sors. A délceg termetű hős, mikor igazi török fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyében hagyta azt a jeles kardját; az a kicsiny, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az ellenség közé, vérét is hullatta, életét föláldozá az ő hazájáért. Most már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol, s lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte.
A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltán viseli-e az özvegyi fátyolt. Hiszen Lajos király holttestét még senki sem látta.
Ah, hát még mindig útban van ez a kicsiny király!
Elindultak a holttestét keresni.
A mohácsi sík most egy nagy temető volt.
Akik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsíroltatá. Azok között megtalálták a híd közelében a partba elásva II. Lajos királynak holttestét. Hogy a páncélja, sisakja e sírtól távol, az iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejteni, hogy a király a vízbe zuhanva, annyi lélekjelenléttel bírt, hogy páncélját le tudta dobni, s aztán kapott sebében vérzett el – mert az megfoghatatlan, hogy a sírásók az ezüstsisakot, drága vértezetet ott hagyták volna az iszapban, ha rajta találják.
S ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimúlással, hanem dicsőséges halállal végezte történetét.
Megvolt hát a királyi holttest; keresztül lehetett lépni rajta. Szent Tódor napja volt (Mindszent havában), midőn II. Lajos király holttetemét Székesfehérvárott, atyja, II. Ulászló mellé eltemették. Dávid János udvari káplán tartá a halotti beszédet, János vajda és a hozzá szító nemesek jelenlétében.
Beszélt sokat Szent Tódor életéről, ki mártírhalált szenvedett, s holta után tűzbe vettetett, de teste meg nem égett; azt is elmondá, hogy ez a nap szenteltetett „Krisztus képe szenvedésének” ünnepéül, amely fából faragott kép Beritusban a zsidók által dárdával keresztülüttetett, s e sebből végtelen sok vér patakzott. Azt a képet faragta Nikodémus, aki hagyta Gamálielnek, ő pedig adta Zakeusnak. – Magáról a megholt királyról, hogy a hazájáért és vallásáért mit szenvedett, milyen halált lelt, mentül kevesebbet beszélt az udvari káplán.
Másnap megtartották, ugyanazon sírbolt felett a székesegyházban, az országgyűlést, melyben a főnemes urak Zápolya Jánost királlyá kikiáltották. A köznemesség kinn a mezőn táborozott. Verbőczy István, Zápolya hű pártfogója kilovagolt a nemesi táborba, a lándzsára tűzött 1505-iki országgyűlés pecsétes határozatát vitetvén maga előtt, mely kimondja, hogy jövendőben Magyarország csak magyar nemzetbeli királyt emel a trónra. Verbőczy lelkesítő szavaira a köznemesség is kikiáltá Zápolya Jánost királynak.
Ugyanazon országgyűlésen törvények is hozattak, melyek között önálló cikket képez az, hogy a zsidók az országból el-kiűzessenek. Nádor követei ellentmondottak, de azokat a nemesek letájcsolták, örültek, hogy szárazon elvihették az irhát.
Az erre következő napon, Szent Márton napján végbement a koronázási szertartás a székesfehérvári szentegyházban. Podmaniczky István, nyitrai püspök, mint legidősebb a főpapok között, tevé Zápolya János fejére a koronát, miután Verbőczy István felszólítására: akarjátok-e Zápolya Jánost királyotokul, felhangzott az „akarjuk”.
Móré László és Török Bálint a templom egyik oszlopához támaszkodva kacagott e jeleneten.
– Soha több fát, mint az erdőn! Hát már aztán Jankó pajtást úgy fogjuk híni, hogy „Fölséges uram!”
Három napig föl nem hagytak a főurak a kacagással. Mindegyik tartotta magát olyan legénynek, mint János vajda.
Mikor a koronázás után felültették János királyt a fehér lóra, s elvezették a koronázási dombig, a korona nem akart megmaradni a fején, mind le akart esni róla.
– Nézzétek! – mondák a vele volt főurak. – A korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztokhoz. Isten büntetése rajta, hogy Dózsa Györgyöt tüzes koronával avatta fel!
– Nem biz az! – mondák mások. – Hanem a korona igen nagy, s a feje igen kicsi hozzá.
Az atlétai alaknak aránylag igen kis feje volt.
Nem is mentek előtte a főurak, ahogy koronázásnál szokás, a jelvényeket jártatva; csak az egy szerb Bakics vitte előtte az ország zászlaját, s Török Bálint amúgy suttyomban a palástja alatt az ország almáját. S mikor a koronázási dombon az új király a Szent István pallosával a négy vágást megtette a világ négy sarka tájában, mindenki megjegyzé, hogy nem szokás szerint felülről lefelé, hanem alulról fölfelé tette meg a vágásokat, ezt mindenki rossz jelnek véve, arra magyarázta, hogy nem megvédelmezni fogja az országot a négy égsark felől jövő minden veszély ellen, de behozza a veszélyt az országra mindenfelől.
Dávid János udvari káplán pedig mondott tartós prédikációt, megemlékezvén a mai nap szentjéről, Szent Mártonról, aki Vas vármegyei, szombathelyi születésű hazánkfia lévén, mint katona igen jó ekzekutor volt, s azért is rendelték erre a napra az adóbehajtás ünnepét, Szent Márton nyavalyájának pedig nevezték a „katonavirtust”, tudniillik a részegséget. Hanem János királyról meg az ő virtusairól mentül kevesebbet prédikált Dávid János udvari káplán.
Egy hónappal később a Pozsonyban összegyűlt rendek Báthory István nádor ajánlatára megválasztották magyar királynak Ferdinánd ausztriai főherceget és Csehország királyát.
Magyarországnak volt „két” megválasztott királya.
Mind a kettő kész lett volna a trón birtokáért fegyverrel is megverekedni – ha lett volna hozzá pénze.
Ekkor támadt még egy harmadik király is, a „fekete ember”. „Cserni Jován” volt a neve, eredetére nézve egy szerémségi rác kecske pásztornak a fia, testalkatára egy óriás, akit rendkívüli ereje a köznép bálványául emelt.
A krónika „homo niger”-nek nevezi (fekete ember) arról a fekete anyajegyről, mely mint egy sáv vonult végig a halántékátul a sarkáig.
Harci hírét a török dúlás alatt szerezte, amidőn rác atyafiai élén több martalócsereget vitézül megkergetett, s a Bácskát megtisztította tőlük.
Ez ugyan Török Bálintnak lett volna a kötelessége, aki Bácska főkapitánya volt; de ő magára hagyta a népet. A fekete ember aztán beült Török Bálintnak a várába, s mikor az visszatért, elkergette a vár alól egész seregével.
Ekkor Cserni János fölajánlotta a fegyveres szolgálatát Zápolya Jánosnak. Az új király kapott rajta, hogy egy hatalmas segédsereget kap, amelyet nem kell fizetni, s kinevezte a fekete embert a temesi bánság és Bánát vajdájának.
A rác vezér aztán tudta miből fizetni a hadseregét; végigpusztította azokat a megyéket, amelyeket még a török elpusztítatlan hagyott, ekkor dúlta fel a hűséges Hoberdanác várát is.
Mikor aztán jól felcseperedett, eldobta a vajda címet, s kikiáltotta magát „fekete cár”-nak. Udvart tartott; nádort, tárnokot, zászlósokat nevezett ki. Zápolya azon vette észre magát, hogy még egy harmadik király is van az országban; nem is király már, hanem császár.
Ezen nevethettek már aztán a magyar urak!
De meg kellett az új cárnak bocsátani a rablást is, a címbitorlást is, mert szövetséges volt – aki nem került semmibe.
Egyszer aztán Nándor királynak támadt az a jó gondolata, hogy ő veszi meg a fekete cárt, ha eladó; küldött neki egy vég veres posztót, tizenkét ezüstserleget, foglalóba, ha ezentúl az ő zászlója alá szegődik.
Hogy állhatott volna ellen a fekete cár ily fényes ajándéknak? Rögtön kitűzte Ferdinánd zászlóit, s annak a nevében dúlt és fosztogatott.
Ezt már aztán János király nem szívelé el. Haragjában kiküldé az elpártolt helytartó ellen erdélyi helytartóját, Perényi Pétert, hadsereggel.
A fekete cár azonban olyan készülettel fogadta Perényit, hogy ez a nagyszőllősi ütközetből hadainak felét ott veszítve, csak gyors paripájának köszönheté, hogy élve megmenekült.
Ekkor aztán a fekete cár diadalmámoros hadával betört a védtelen Erdélybe, s azt végigpusztítá. És János királynak nem volt ellene védelme. Az a Zápolya János, aki rövid idő előtt egy Szolimán hadseregével megmérkőzni volt hivatva, most odajutott, hogy egy rác kalandor elől meg kellett futnia.
Szegény Magyarország! Nem volt elég, hogy Mohácsnál az oroszlán széttépte, még azt is meg kellett érnie, hogy a farkasok egyék meg.
És akkor, amidőn a két király nem tudta az országról elhárítani a mind a kettőjüktől fölidézett veszedelmet, előállt egy egyszerű nemesember, a nagyváradi káptalan tiszttartója, Czibak Imre; összegyűjté a bihari nemességet és a hajdúságot, s e hirtelen szedett haddal rajtaütött a fekete cáron, mikor az jött vissza a Maros mentén zsákmánnyal megrakodva, s úgy szétverte annak a győzelemittas hadait, hogy alig maradt belőlük valami.
A fekete cár agya-fejetörötten menekült Szegedre. A hátán össze volt tépve a szép skarlátszín császári palást, amit Ferdinánd királytól kapott. Futó hada ki volt éhezve, fáradva halálig.
A szegedi polgárok pedig igen rossz kedvükben voltak. A futó cár közeledtére félreverték a harangokat, s fegyvert ragadva összegyűltek a nagy piac közepén levő Szilágyi-kastélyba.
Cserni Jován a megmenekült csapatának élelmezésére gondolt, s legegyszerűbbnek találta evégből feltöretni Zákány István uramnak, a gazdag búzakereskedőnek a magtárát. Hívei nekiálltak a kapu betörésének, faltörő kos gyanánt használva egy kútágasról leemelt gémgerendát.
Annak a magtárnak azonban volt egy sáfára; név szerint Vida Sebestyén. Annak volt egy jó öblös puskája, megtöltve vagdalt ólommal. Fiatal lévén a legény, nem sokat tanakodott magában, fogta a puskáját, s úgy hasba lőtte vele a fekete cárt, hogy az lefordult a lováról. Bajtársai felvették a földrül, de úgy meg voltak már rémülve, hogy nem is gondoltak a bosszúállásra; beburkolták a bíborpalástjába, s a szegedi polgárok által üldöztetve, elrohantak vele a szomszéd faluba, Horgasra.
A félelmes fekete cár megsebesültének hírére aztán Török Bálint is vérszemet kapott; rajtaütött annak a vert hadain, s azokat szétrobbantva, a már haldokló Cserni Jovánt lenyakaztatá. Levágott fejét elküldé Budára János királyhoz.
S erre tartottak nagy Te Deum laudamust!
Még a krakkói francia követ is, aki Zápolya Jánosnak erősen jó barátja volt, ágyúlövésekkel és viaszgyertyák sokaságának meggyújtatásával ünneplé meg a fekete cár legyőzetésének örömhírét.
Idebenn az országban örömtüzek gyújtatnak szerte a hegytetőkön. Annak a dicsőségére, hogy a delibácsi kecskepásztor fiát, a fekete cárt legyőzte a nagyváradi püspök tiszttartója meg egy szegedi kereskedőlegény.
Hová jutott Magyarország!
