XXV. FEJEZET • Hogy csinálják az ellenségeket?
XXV. FEJEZET • Hogy csinálják az ellenségeket?
Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb ellensége volt saját maga magának – ki tud a magyar békülni mindenkivel, de magával nem.
Az alatt a rövid egypár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a Szent István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János udvarában látjuk. „Ki ád többet?” Az a jelszó.
Pénzt, amíg van; ha az elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik király elkobozza a másik király híveinek az uradalmait, várait, s kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő híveivel; mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az elajándékozott birtokát; akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harmincad bérlete a kívánt jutalom; ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg élelmezése, várak ellátása, biztos konc. Hadsereg nem kap élelmet, vár nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik, fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség, kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancnak, aki soha pap nem volt, a credót sem tudja elmondani, püspökséget adnak. Aki sok katonát hoz magával, az természetesen generális rangot kap. – S még akik ugyanazon asztalnál ülnek, s a királlyal együtt koccintanak, azok is fejenkint mind ellenségei egymásnak, s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el valamit az átellenesük tányérjábul.
A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a toronybul, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz; tudja, hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőre, a nádasba, hajtja előle a lábasjószágát; akár török, akár német, akár magyar, akár rác, mind egy ördög. – Még a lengyel is, aki segíteni jött, csak azt nézi, mit szedjen fel a nyergébe, s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bír el többet a lova, akkor hazamegy a táborbul.
S amiben aztán a versenygő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást felülmúlni, azok a nagy ígéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek, aki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók kiűzetése – ez mind a két pártnak a programja.
Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ócsárolják, gúnycímekkel emlegetik.
Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János-pártiak úgy híják a Ferdinánd-pártiakat, hogy „német’; amazok meg „törököknek” csúfolják a testvéreiket.
Kivételt csak János király képez. Az „tót”. Minthogy szepesi főúr. Mégpedig nem is tót király, hanem – „slavus pes non mordet”. (Tót kutya nem harap.)
Ferdinánd király komoly ember; nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan; nem talál bele a „sírva vigadó” magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a „wiederkom”-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát; mulatozása a dévajságig, az ízetlenségig megy. Sok embert, aki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.
Így volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.
Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete cárt lenyakaztatá, a levágott főt diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.
Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére, s az asztalra éppen magával szemben odahelyezteté egy ezüsttálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálcával ráütött a halott fejre.
Török Bálint kicsúfolta érte. (Ahogy érdemlé.)
– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, amikor még eleven volt!
– Bizony te is csak akkor vágattad le, amikor már más lelőtte.
Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettül a látványtul, s otthagyta a király asztalát.
Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De otthagyta a terített csataterét Tokajnál, s elvitte a dandárát az ütközetbül, s emiatt veszté el a király a csatát.
Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, amelyet Várday, az esztergomi prímás tiszteletére adott.
Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.
A király előtt ismeretes volt a prímásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshúst. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.
A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték véges-végig; legfelyül a király, jobbján az érsekprímás.
A legelső étekfogás volt a cifrán feldíszített vadkanfej.
A prímás ehhez hozzá sem nyúlt.
Azután hozták a bocskoroslevest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.
A prímás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.
Akkor következett a töltött káposzta kalbásszal, sertésfarkkal.
A prímás azt is elutasította.
Azután hozták a sült malacot.
Ez sem neki való volt.
Következett a „lengyel nyelv” mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a prímás.
A „bundás zsemlyéhez” sem nyúlt hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.
Majd meg „rác pitét” hoztak, de azon is megérzé a sertéshúsvagdalékot, s érintetlen hagyta.
És így a vendégül hívott egyházfejedelem a király asztalánál egész éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a prímás számára, s akként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király, s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal afölött, hogy a prímás éhen maradt.
Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghívott vendégét.
Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a prímás s az egész papság barátságát.
Hívta aztán ismét ebédre magához a prímást, jóvá akarta tenni a rossz tréfát; de a főpap azt felelte neki:
„Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjúm, tyúkom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.”
Erre Zápolya ezt a dölyfös észrevételt küldé a prímásnak:
„No, már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már; mert azok irtóznak a sertéshústól.”
Amire a prímás még gorombább levelet küldött Zápolyának: „Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy; mert az szereti úgy a malacot!”
Így csinálják az ellenségeket.
