XXVI. FEJEZET • Az „egy” magyar
XXVI. FEJEZET • Az „egy” magyar
A keresztesi ütközetben, ahol a hű vitéz, Bodó Ferenc, Zápolya legjobb alvezére megkísérté a hadiszerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.
Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál „Kóczány”) Ferdinánd-párti vezér seregét.
Megfordítva esett le a kocka.
Tőrök Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.
Bodó Ferenc maga került két tűz közé.
Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját, s megadta magát kényre-kegyre.
A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előrerúgtatott, elvitték a német táborba.
Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarbul állt a német. Ott volt már Pekri Lőrinc is, a másik János-párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, aki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a rácait. Azokat rácoknak hítták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!
– Hozott Isten, pajtás! – kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. – Csakhogy megint összekerültünk!
Bakics szaporítá a kacagást.
– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.
S mindjárt előhúzta a tarsolyából a németkártyát, amit a magyarok harminckét leveles Bibliának hínak. (A Brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első „ferblinél” „blindre” „hozom”-oztak?! – Mindjárt a Millennium utáni esztendőben lesz!)
Bodó Ferenc azt mondá a kacagva fogadó cimboráknak, hogy: – Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkínáltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre – meg a magam kontentumára –, de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat, s én meg nem rágom a szíjat.
Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.
– Ugyan, mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan „magagyütt” király; senki se hívta. „Elmehet kend, ahogy jött kend.” – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt „volt-nincs” lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.
– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek láncra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.
– No, hát pajtás, láncra sem verünk, tömlöcbe sem zárunk; meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében – monda neki Török Bálint. – Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl magadat hadifogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.
Bodó Ferenc ráállt az ajánlott kapitulációra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéséül. Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülönb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzűket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről (a rác Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) , odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.
– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már „illa berek! nádak, erek!” arra futhatunk el, amerre akarunk.
Bodó Ferencnek magának is nehéz volt a feje; azt se tudta már, hogy égen jár-e vagy a földön. Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapicányon vezettetni.
Észrevétlenül kijutottak a labanc táborbul. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. – Túzokoknak való az, akik félnek a puskástul.
A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, nekiereszték a kantárszárát, s vágtattak csillag irányában a Tisza felé. A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifújta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta; a jó medvebőr kacagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban; a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. – A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik, s attul még rebellisebb lesz a belső része.
– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni – mondta a csatlósnak.
– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.
Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó; be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat; üres az egészen.
A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyúmécses égett, az öreg amellett ült, előtte egy könyv, tán a „Szentek hegedűje”. Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.
Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, rácul, „adjon Istennel”, „zbogommal”.
– Van-e itt valami harapnivaló? – kérdezé az alvezér.
– Van… – mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, ami sehogy sem szép.
– De nem kívánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany. – Akkor van posajtott káposzta.
– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.
– Akkor szalonna is lesz.
– Aztán ha tüzet rakna kend, s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.
Arra aztán tűzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá, s megfőzte a „korhelyleves”-t.
Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba, s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.
A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferenc csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.
– Min búslakodol vitéz uram? – szólítá meg az öreg gazda. – Midet hagytad el?
– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborábul; hitemet adtam rá; ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.
– A bizony nagy veszteség.
– Mit mond kend erre, öreg?
– Hát én azt mondom, hogy aki magyar, megtartja a szavát, akinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.
Bodó levette a süvegét, s keresztet vetett magára.
– No, kapitány uram, futhatunk már odább – mondá, jól bepofázva a szalonnás káposztábul, a csatlós.
– Te futhatsz – monda Bodó Ferenc –, mert te paraszt vagy; de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, ahonnan elszöktem.
Azzal kiment, paripájára ült, s visszatért az ellenséghez.
Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencnek őket követni.
Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piac közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó odarúgtatott a közelébe.
„Őkegyelme Tőrök Bálint ezredeskapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferenc, János király kapitánya, megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…”
– Hazug vagy, beste lélek! – ordíta közbe Bodó Ferenc. – Hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferenc! Nem szökött sehova!
Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.
– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!
Úgy is tettek. Láncra verték; elküldték a bécsújhelyi börtönbe.
Sokszor megkísérté Ferdinánd király ezt a derék vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá; mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg. Nyolc esztendő múlva.
Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak. Mikor már nem volt több.
