XXVII. FEJEZET • A királyhalál legendája
XXVII. FEJEZET • A királyhalál legendája
Az elpártolt hívek nemcsak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel is harcoltak János király ellen.
Elnevezték őt egymás között „Katalin királynak”. Azt jelezték vele, hogy egészen elpuhult, elasszonyosodott; cifra öltözetekben hiú, apróságokkal bíbelődő; szürkülő haját ólomfésűvel feketíti, s a fogait kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja, s evés után kiöblíti a száját. – Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! Egy hadvezérnél! Egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt, s úgy táncolt vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres kézzel, lőporfüsttől fekete orcával!
Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.
E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt, s futott tovább Bátta felé.
A vert had többi része is arrafelé igyekezett, csakhogy a nagy felhőszakadásban egymást nem láthatták.
Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult, s a holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyűlt már össze az utcákon, akiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.
Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a török ágyúgolyóktul; az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory érseket, amióta a csuhát felvette, Cseri basának nevezték széltében furcsa törökös viselete miatt.
Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüstsisakjának koronás tarajárul messziről ráismert.
De kevésvártatva egy még nagyobb lovascsapat érkezett vágtatva a faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben. Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:
– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva, megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé megvacsorálsz.
A király rá hagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, ahol a szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.
Tomory Pál elvállalta, hogy addig, amíg a király vacsorál, a hadirendbe állított csapatjával őrt állat a piacon, nehogy az üldöző törők rajtuk üssön.
Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő azalatt ott marad a király mellett a plébániában.
A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, akik a templom sekrestyéjében voltak sorba fektetve.
A király mellett ott volt még két apródja; egyik Czettricz Ulrik, a másiknak a nevét nem jegyezték fel.
A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse le a nehéz fegyverzetét, ami alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király rá hagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik meg a másik apród lecsatolták róla a vértezetet, úgyhogy a királyon nem maradt más, mint az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével hímezte a Jagellók címerét.
Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik apródnak:
– Eredj ki, fiam, a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királlyal továbbfuthassunk.
Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.
De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, amidőn a vajda öccse gorombán rátámadt:
– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te fosztottad meg az én családomat Lőrinc bátyám örökségétül! Most bizony meghalsz!
Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát, s a királyra rohant vele.
Czettricz Ulrik ahelyett, hogy kardot rántott volna a király védelmére, rémülten rohant az ajtónak; ott szembetalálkozott a másik apróddal, aki meg befelé rohant; majd feltaszították egymást.
– Jön a török! – kiáltá az egyik.
– Odabenn gyilkolják a királyt! – ordítá a másik.
Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhírrel.
Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon páncélosan, kivont karddal rohant a plébániára, berúgva az ajtót.
De már későn jött. Az ifjú király ott vonaglott a földön három szúrástól halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a kezében.
Tomory Pál elszörnyedve kiálta: „Vessz meg, te harapós haramia!”, s egy csapással kettéhasítá Zápolya György fejét.
Erre megint a Zápolya huszárjai rontottak a Cseri Basára, s felkoncolták kegyetlenül.
Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra hányva.
Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták; a király holttetemét pedig elásták a partba.
Czettricz Ulrik, aki e vértettnek szemmellátott tanúja volt, a tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá, s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte; mert a királyné azon való haragjában, hogy az apród cserbenhagyta a királyt, s nem tudta megvédelmezni, láncra verette a hír hozóját, s a németek csúnya halállal végezték ki.
S ezt a mesét széltére beszélték az országban, és – hitték.
Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét, s azt Székesfehérvárra vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el; azt követelte, hogy adják át őneki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa el lengyel őseihez; de Zápolya nem hajlott a szavára.
A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a három szúrás helye látható az arany köntösön, ahogy a háromélű dákos általlyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bíbor halotti köntöst húzatott rá, s a fejére aranykoronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a készen tartott márványkoporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a számára, aszerint, ahogy növekedett, egy új márványkoporsót; ha a kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak róla.
Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából, annak Isten a bírája! De hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, továbbadták, azt bizonyítja, hogy a régi magyarok is értettek az ellenséges nagy emberek erkölcsi megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a híresztelés többet ártott minden vesztett ütközetnél.
