XXX. FEJEZET • A védőangyal
XXX. FEJEZET • A védőangyal
A király belső szobájában fogadta a barátot, ahová még udvarnagyjai sem voltak járatosak. Kezét nyújtá neki, s magával szemközt leülteté.
A király mellett, egyenlő magas, faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsú, nyúlánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki keresztapja lenni. Nagy, sötétkék szemei elárulták ábrándos lelkivilágát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arcát kezére fektetve.
A barát nem várt a felhívásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.
És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, aki egyedül van Istentől küldetve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leírta daliás alakját, harcban rettenthetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetlen vidám lelkületét.
Addig festé lángszínekkel a védencét, amíg az ifjú királyleány szemei megteltek könnyel. Felemelé az arcát a királyhoz, s azt kérdé rebegő szóval:
– Ő az én bátyám, ugye?
(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a húga volt az ő atyjának az első felesége.)
A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rác, negyedik az új vallás, a reformáció és ellenében a túlsoron a vakbuzgó, erkölcstelen főpapok, s aki legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kuruc, ott labanc. Hét ellenség van most az országban!
– S teneked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? – kérdé a király.
– Hiszem.
– Ki által?
– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte az ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját, s azt keríteni a győztes fölé: kettőt a harmadik ellen egyesíteni; egyikkel sem rontani el végképpen a dolgot, s aközben a hívek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint, magunkban letörni mindet, aki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, mellyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzá való költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a síkra leér. Még van a magyar vérben őserő, mely a nemzetet újjáteremti. S ha végigpusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld, s visszaadja az elvesztett kincseket.
Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftányjába húzta a nyakát, és hallgatott. A királyné arca fagyasztó tilalommal fordult feléje; összehúzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.
– Igen sajnáljuk, tisztelendő szentatyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.
– Hát adok én! – kiálta fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.
Olyan volt az alakja, mint egy mentőtündéré, aki a fuldoklót kiemeli a habokból.
– Te? – szólt a királyné epés nevetéssel. – Hát hol veszed te a katonákat?
– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. Ami az enyém, azzal csak rendelkezhetem.
Azzal hízelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével cirógatva az orcáját.
– No, ugye megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, akinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?
Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kínálná ajándékba, dobozostul, az ólomkatonáit.
– De leánykám! Ez nem tréfadolog – szabódék a király.
– Sőt nagyon komoly – szólt Izabella. – Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kisleányod.
Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kívánságait.
Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.
Zsigmond király ölébe vette a makrancos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:
– De látod, leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak odaajándékozd a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.
– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!
– No, ugyan már, mi pénzt adhatnál te neki?
– Hát negyvenezer aranyat.
A király elbámult.
– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?
A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:
– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.
– Negyvenezer arany gombostűpénz? Bona!
A királyné arca elsárgult; szemei mereven néztek Fráter György arcába.
A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyújtva, súgá:
– A szász fejedelem aranyai!
A királyné összerázkódott, s fátyolát az arca elé húzta.
A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:
– Azt vissza kell neki adni!
(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadiköltséget: hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)
A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobábul, s nemsokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, amikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi címer.
– Minő zűrzavar ez? – dörmögé bosszúsan a király, nejéhez fordulva.
A „Csontfülű” meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.
– Óh, felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot – csupán mint kölcsönadott összeget, amelyért zálogba átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.
– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?
– Itt van nálam János király carta biancaja.
S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt; minden írószerszámot magával hordott, s megírta a záloglevelet a király nevében.
– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné őfelsége – monda a barát alázatos iróniával.
(– Ördög vagy, nem barát! – súgá fülébe a királyné.)
(– Gyónás után megadom rá az absolutiót.)
A király nagyon megszerette a barátot.
– Hát mármost elviheti kegyelmed magával a leányom „tűpénzét”.
– Nem egészen, csak háromnegyed részben. Egyikét a hordóknak, tízezer arannyal itt szeretném hagyni.
– Minő címen?
– Mint jegypénzt. Mint Izabella hercegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmú megbízottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.
A nyúlánk gyermek lángoló arcát atyja palástjába temette e szavakra.
– Kegyelmed kifoszt bennünket! – kiálta fel a királyné.
– Mit gondol? Izabella még gyermek.
– És János király még földönfutó! – mondá a király. – Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.
– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegyzpénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a fenséges ara kezeibe letenni. Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó arannyal.
– Íme, királyom, itt van az első csapatod, amellyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadiköltség is. Harmincezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek; a királyéban. – Negyvenezret kaptam, de tízezret otthagytam belőle – jegypénzül a királyleány számára, akit számodra megkértem feleségül. Odaígérték; de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, aki segít rajtad; saját magadat. Kövesd a lelkedet!
János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orcáit jobbrul-babul kétszer.
– Te vagy az én egyetlenegy igaz hívem!*
Georgius Sirmiensis, a király káplánja, kinek adataira támaszkodtam, abban a téves felfogásban, miszerint Izabella Zsigmond király első nejének, Zápolya Borbálának a leánya, folyvást Zápolya húgának nevezi a királyleányt, következetesen „ancillá”-nak címezve a király „leányát”. (Szolgáló.)
J. M.
