XXXI. FEJEZET • „Flectere si nequeo superos, acheronta movebo” (Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem)
XXXI. FEJEZET • „Flectere si nequeo superos, acheronta movebo” (Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem)
Ezt a jelszót írják a krónikások János király címere körül. Maga a káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve:
„Ha az ördögöket hozhatom is fel a pokolbul, bizony fel fogom hozni!”
János király az íródeákja, Fekete János által magához hívatta Memhet béget, a hitehagyott magyart, akit mind ez ideig átallt elfogadni.
A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.
A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak. Szolimán szultán.
„Mit civakodtok afölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké sem az. A nagyúr birtoka az. A korona nem tesz királlyá senkit, hanem a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka alatt lehet valaki Magyarországon király, aki a szultánnak hűséget esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz.”
Rettenetes volt a gondolat is!
Magyarország mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a mohamedán népnek!
Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel fölébredni.
És mégis itt volt a vas kényszerűség; bele kellett törni a lelkünket.
A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítani.
Az akkori orvosi tudomány bizony megszokta a heroikus kúrákat. Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb híveivel, abból nem szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak: Laszkó Jeromos, a lengyel főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon lágy ember volt hozzá.
Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a kereszténység hatalmas ellenségével! Behívni az országba Szolimán szultánt, lófarkas zászlóival!
És ezt a „hét főbűnök” koronáját még a gyóntatópapnak sem volt szabad fülbe súgni; még az apátúr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. – Hisz úgysem kaphatott volna erre absolutiót.
Ő is elfogadta ez eszmét.
Óh, te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol.
Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett látszani az arcán lelke küzdelmének; a káplán megszólítá.
– Mi lelt, Fráter György? Miért vagy oly szomorú?
A megszólításra egyszerre összeszedte magát a szerzetes.
– Hogyne volnék szomorú? Mikor elvesztettem őfelsége bizalmát. Úgy látom, hogy kiestem a kegyéből.
– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott őfelsége ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?
– Visszatérek a hazámba. Mást nem tehetek.
– S ugyan mit fog ott kezdeni atyaságod?
– Felkeresem újra a kolostoromat.
– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőbül kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki, újlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod már. Jobb lesz, ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár voltál valamikor, káplár voltál; most hadnagy lehet belőled. Szólok melletted egy jó szót a királynak.
– No, hát csak szólj.
Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen víg kedvében volt éppen; azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Memhet bég tegzét és nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásbul célba lövöldözött.
Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem nekiidult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában – meghódítani a magyar nemzet szívét János király számára.
A facipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbízását vitte magával.
Háromszor tette meg ezt az utat keresztül-kasul széles e hazában. Egyszerű szerzetesöltönye minden gyanút távol tartott tőle. Gyalog járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz bekopogtathatott; főpapok székházába, főurak palotájába, barátok zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség; emlékébe gyűjté a panaszokat, s abbul volt elég; de ennél nem állt meg, biztatta a híveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó szenvedélyeket, s egymagában, anélkül, hogy valaki sejtené, összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori útjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbízta a csapatok vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is visszajött Lengyelországból, akkor már magával hozta a felkelési riadót: János király betörésének hírét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még csak sejtelemmel sem bírtak afelől, hogy egy mezítlábos barát jár itt szerteszét az országban, aki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet; elfoglalja a váraikat, üres tarsollyal, egy bottal a kezében megveszi a hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, ahogy eddig szokták a betörők, trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal; hanem titokban, senkitől észre nem véve; egyedül a „szónak” a hatalmával.
Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel aláereszkedett (Verbőczy volt vele), már akkor Fráter György egy kész hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd vezényeltek.
Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál útjokat állták. De e helyütt János király hívei kifenték a csorbát, derék ütközetben szétverték az ellenséget.
Fráter György e diadalhírrel tért vissza Zápolyához, s azzal az örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére, Kóczány nem tud a nagy sarak miatt Trencsén várából előrehatolni.
János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész Lippa váráig.
A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor szövetségese volt János királynak; ő parancsolta neki, hogy igyekezzék vele szembe találkozni, aki egész haderejével megindult a segítségére.
Amíg Fráter György a magyar híveket nyerte meg János királynak, azalatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.
(Már tudniillik, hogy a keresztények a törököket nevezik hitetleneknek, a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a címmel.)
„Gyaur köpek!”
Laszkó Jeromos igen jól tudott törőkül.
A török nyelv nagyon nehéz nyelv!
Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instanciával, nem azt kérdezi tőle a török, hogy:
„Mit kívánsz?”
Hanem azt, hogy:
„Mit hoztál?”
Attól függ, amit hoztál, hogy mit kívánhatsz.
Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyílik előtted, ahol csak kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, amelyiken nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is felejtenek.
Laszkó Jeromos mint tapasztalt országkupec nagyon jól tudta már a leckéjét. Sztambulba megérkezve, sohasem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kisajtón bejutni.
Felkereste legelőbb is a nagyvezér, Ibrahim kegyencét, Gritti Alajost, az olasz renegátot.
Fényes eredetű volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velencei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában.
A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Őhozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arra való a kegyence, titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.
Az ajándékokat meg felülmúlják a fényes ígéretek.
Laszkó Jeromos még azokban sem fukar.
Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany-, ezüstbányák, sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből lehet kipréselni valamit.
Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, idő jártával majd királynak is. – Ez a Zápolya Jankó öreg legény már – kalugyer –, nincs felesége, semmi ijafija. Ha nagyon makacs az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltűri, akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt nem tűri maga fölött.
Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s Ibrahim a szultánt.
Szolimán elfogadta ünnepélyes dívánban János király követét, aki lábaihoz tette a magyar király hódolatát.
A szultán kegyesen fogadta a követet.
– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra. Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! – S ha az egész hatalmam utánaveszne is, megtartom őt az ő országában. Ezzel bocsátá vissza Laszkót Zápolyához.
Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi. Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztény uralkodóknál keresni szövetséget a „hit” közös ellensége ellen. Hanem hát az ősi hiba megvolt, mindent utánacsinálni az ellenségnek. Ferdinánd király is odafuttatá a maga követét Sztambulba. Tudva volt előtte, hogy Zápolyának nincs több harmincezer aranyánál. Ferdinánd tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a visszavágásnál!
Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a személye Hobárdanácz kapitány uramban.
Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s még egyszer hallatni fog magáról.
Francia történelmi kútforrásunkban (Bechet-nél) találjuk felőle azt az adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harcokat vívott meg a törökkel. Azoknak egy hírhedett vitéz vezére volt Kászon basa, akivel sok csetepatéja volt Hobárdanácznak.
Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett, csatatéri párbajra hívta ki Hobárdanácz Kászon basát.
A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia küzdelme, kardddal és háromszögletű tőrrel.
Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.
Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje lerepült a lova elé.
A szultán megsiratta Kászon basában legjobb vitézeinek példáját.
S ennek a győztes megölőjét küldte el követül Ferdinánd Szolimánhoz.
Már maga a követnek a személye is gyűlöletes volt a szultán előtt.
Hát még az a mód, amivel a szultán trónja elé lépett.
Nagy hóbortos volt! Ahelyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.
Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte tőle ennek fejében Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad, Újlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.
A nagyvezér keserűn kiálta közbe:
– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a százezer aranyatok árában.
A szultán pedig legmagasabb haragra gerjedve felelé:
– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat; majd ezután érezni fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására, teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kívánt várakat! De jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokadmagammal jövök!
Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg:
– Ha mint jó barát jön a szultán, úgy fogadjuk mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, ahogy már ismeri a voltunkat.
S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán János király ügyét tette magáévá.
Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, amíg a levelét megírja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni, s akkor kaptak egy olyan írást, amit senki sem tudott Bécsben elolvasni és lefordítani.
S ezalatt Zápolya megfészkelhette magát Magyarországon.
