XXXV. FEJEZET • Igazság-e, vagy mese?
XXXV. FEJEZET • Igazság-e, vagy mese?
Zápolya elérte hát, amiről annyit álmodott, s amit Fráter György Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában a királyi székben.
Hajh, mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos király idejében látott!
Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A nádor, prímás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai elpusztultak; az utcákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a hordozó zsellyéket nem követte a hajdúsereg; semmi kengyelfutó, apród, alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból betelepült német iparosok; a nemesi címerek fölé ki volt függesztve az olló, a csizma, a perec, a posztónyíró, a kulcs, a patkó. A hajdani magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj. Szekeret sem lehetett látni a piacon; a szamár volt az egyedüli teherhordó állat.
Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma amiatt, hogy Buda várában egy csoport német rontja a levegőt; a magyar nemesség törvényt hozott, hogy azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden; a viselet, a beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy ezeket a németeket rábírja szép szóval, maradjanak itten, mert különben üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.
Élelmiszer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy húszezer emberre számított, s féléves ostromra, ahhoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott kétezer embert, s tartotta várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt, szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett szétosztani.
A király magával hordta a szakácsát; az elkészíté az ebédet az udvariak számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó cimborák), a várost körülsétálván, az urak asztalhoz ülének, s hozzáláttak az étkezéshez.
A hosszú asztal nagy sávolyos abrosszal volt leterítve egész az asztal hídjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a kinyújtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak megparancsolá, hogy nézze meg, mi az, és távolítsa el onnan.
Az étekfogó bebújt az asztal alá, s mikor ismét előhúzta a fejét az abrosz alul, sápadt volt az arca; egész halálfia lett ijedtében.
– Jézus Mária! Fölséges uram!
– No, mit láttál?
– Nem merem megmondani.
– Mondd meg bátran!
– Egy koporsó van itt az asztal alatt.
Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről; csak a király maradt ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kacagni.
– Ne ijedjetek meg, urak! – monda a volt várkormányzó. – Tréfa van ebben a castrum dolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá magának, akit Ferdinánd király Buda vára fővezéréül ideküldött. Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a legelső, aki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vízen. Én aztán megtartottam a bútordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat elrejteni benne.
Azzal nagy nevetés között előhúzták a csodálatos bortartó ládát az asztal alól. Szép, gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst szegekkel „Besserer Szigfrid” neve; a felemelt teteje alatt pedig a boros átalagok.
Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási útjában.
Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám hangulatot.
A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé, s ott sorakozva, követeik által tudaták a királlyal, hogy ők nem maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.
Mind a király, mind a kísérő urak váltig biztatták és rémisztgették őket, hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbíró, Wolfgang posztónyíró is velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.
A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem engedelmeskedtek: nekik nem vezérük többé! Tehát el kellett őket bocsátani.
Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári út felé. Amint azonban a lógodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az erdőbül a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak, s a körülfogott csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német katonák közül.
A várban maradottak onnan nézték a bástyafokrul a kétségbeesett küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.
A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának bevezető lapja.
…Így adja elő a napok történetét a legközelebbról látott szemtanú, Szerémi György káplán.
Mást énekelnek azonban a magyar hegedűsök, s megint mást a török krónikások.
Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás végső leheletéig védte Buda várát, a török sereg első rohamát vitézül visszaverte. De miután a törökök egy tűzakna felrobbantása által a várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre, megkötözték, s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak, s átadták a várost a töröknek.
A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben megláncolva. Menten a szultán elé cepelték, aki elmondatta magának a magyar vezérrel a várvédelem történetét. Efölött a szultán haragba jött, s azt parancsolá, hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz. Mikor azonban a Duna-parton a csónakhoz értek, Nádasdy kiszabadítá magát az őrei kezéből, s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön elkövetett árulásért, s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint koncoltatá fel szeme láttára.
Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem, hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül elfogadnom, mint az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam, mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról dúskálkodtak, azoknak hízelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a királyával, s sohasem hízelkedett neki.
