XXXIV. FEJEZET • A trónfoglalás
XXXIV. FEJEZET • A trónfoglalás
A török müezzimek a déli szúrát énekelték, mialatt a szultán imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét tartatott a sátorában Szerémi Györggyel.
Történt pedig ez a hét országra szóló találkozás „Sarlós Boldogasszonynak” az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európábul kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e dicső tett emlékére építették fel a „templum fortunae muliebris”-t (asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matrónák szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: „Rite me matronre dedicastis!” – „Jól szenteltetek engem az asszonynak.” Hajh, hogy János királynak nem volt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt Volumniája!…
A magyarok királyának arcán meglátszott a szomorúság, midőn híveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja „taborunculának” nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kívül csak zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant néptömeget látott maga előtt, melynek arca, beszédje, viselete idegen, vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arcra borul, és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, ahogy a mi magyarjaink teszik.
Mikor így egy dombon állva szomorkodni látta őt Fráter György, odament hozzá, és megszólítá.
– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonnyal, hogy íme, itt volnál már az országod közepén, és még senki sincs itt a híveid közül, akik híva hívtak, akik a lengyel határon riadva üdvözöltek; akik fegyveres kézzel utat törtek a számodra, akik az ellenkirály seregét megűzték.
– Valóban kitaláltad a gondolataim járását – monda János király. – Hol van Athinay Simon? Hol az Ártándyak? Hol a Homonnay Drugethek, hol a legközelebbi atyámfia, jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik? Senki sem jön hozzám.
– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, ahol elvesznek a félelmetes törők had tengerében. Hisz azok rettegnek a töröktül, az ős ellenségtül. S bár arról bizonyos vagyok, hogy amit a szultán teneked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt ő teirántad meg is fogja tartani; de ki áll jót arról a baromsokaságról, mely martalóc módra kalandoz a tábor szélein, a sok gyülevészről, aki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem koncolja az idevetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled fut, mint hogy eléd jőne.
– Igazad van. Hát mi tanácsot adsz?
– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány százbul álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. Amíg a szultán roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a bal parton tartunk vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben magunkhoz vonhatjuk a híveinket: nem fognak félni a törők sokaságtul.
Jó tanács volt. A király megfogadta. A nagyvezér átszállíttatá a királyt és kíséretét a Duna bal partjára, s ekként a Dunát közbehagyva vonult a király táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind hadnagyok nélkül; fiatalemberek, kalandos leventék csatlakoztak hozzá; azok közül, akinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bence személyében. Elébb Czibak Imrét kínálták meg vele; de ő csekélylette ezt a tisztességet.
Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony napjátul Lőrinc vértanú napjáig tartott a török tábor és vele együtt János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván kalmárral találkozék össze a király dandára, akik Kecskemét tájékáról élelmiszereket szállítának, jó nyereség reményében.
A pihenőnapon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt, s azon a kalmárok is megjelentek, térden állva ájtatoskodni.
A káplán beszéli, hogy a túlsó parton volt felállítva a szultán nagyszerű sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával.
Forró déli napsütéssel rendkívüli tünemény támadt az égen: amit a természettudósok manapság „álnapnak” („halo”) neveznek.
Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam azt: 1849-ben, azt is Lőrinc-nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik, olyan halavány lesz, mint a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad, mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérű tetején és alján egy-egy álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, míg a két oldalán kisebb félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkísértetet egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és színtelen.
Ezt a fénytüneményt a magyarok bámulták az apostagi pusztáról.
Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén kimagaslott a szultán sátora.
A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiú, név szerint Kalomán Detrik, azt kérdezé a király udvari papjátul, aki a misét végezte:
– Mit jelentsen ez a csoda odafenn az égen, uram?
Szerémi György serény volt, és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek megmagyarázza.
– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök császárja ezen a mostani bécsi útján.
(Azt már elmondta a híveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja elfoglalni.)
– Hogyhogy tudod te ezt, György atya?
– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött, fején az angyali korona (Szent Istváné) , két kezében tart két fényes kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora felett függ, s bizony azt jelenti, hogy a keresztények királya a pogányok fejedelmét ezúttal a lába alá fogja gázolni.
Most már mindenki megérté a természeti tüneményt, s úgy látta, ahogy azt a káplán megmagyarázá.
– Hej, hej – monda a kalmár –, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni, hogy bízhatik János király a törökök császárjában.
Mire az udvari pap azt mondá, idézve a Szentírás szavait:
– Valóban „átkozott az, aki a királyokban bízik, az emberek fiaiban”. Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király legközelebbi környezetében uralkodott.
Mikor Ráckeve alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó rácok. Ajándékot hoztak, s szépen könyörögtek, hogy csak attul a kegyetlen Török Bálinttul védelmezze meg őket. János király aztán megvigasztalta a rácokat: ne féljenek semmit. Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.
Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé: a török tábor indul Buda alá.
Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király, s ott éjszakai állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a Dunán négyevezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetű főúr.
Sisak volt a fején, páncéling a dolmánya fölött; másodmagával jött lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező követet hirdetett.
Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.
Első indulata a harag volt.
Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt, átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.
Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva:
– Hogy mersz elém kerülni, áruló?
Mire a főúr, fejét mélyen meghajtva, rebegé:
– Királyom! Megbocsáss!
Zápolya érzékeny szívű volt, lágy ember; könnyen állt nála a kiengesztelés, csúfolták is érte: „a tótnak vackor a fügéje”.
Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra.
Mert az is kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hízelegve dicsérik, magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat ócsárolják.
– Ferdinánd király sokat ígért, semmit sem váltott be: az országot is itthagyta, feléje sem jött többet; az országgyűlést nem hívta össze, hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek; ahelyett, hogy a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küszködik: a király helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott volna hozzá. De az is, amint hírét vette, hogy Szolimán jön Buda felé, úgy elszaladt, hogy azt sem mondta meg, hova bújik. Budavár védelmét Nádasdyra bízta. De annak nincs a védelemhez több ereje kétezer német katonánál s huszonnégy ágyúnál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, amint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat seregestül. S a nagy zűrzavar hegyébe még Ferdinánd király egy fennhéjázó levelet bocsátott ki, aminek kópiáját a várkapura kiszegezték, amelyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy így meg amúgy kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.
Mindezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinándpárti magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rossz közül az öregebb jóvá teszi a kisebbet.
Hanem azért mégsem fogadta el Nádasdynak a kapitulációját. Pedig az a süvegében hozta eléje, úgy kínálta Buda várát. Jöjjön minél előbb János király a maga csapatjaival, s nyílt kapukat talál.
– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Buda várát egy ágyúlövés nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán büszkeségét, aki diadalai sorába kívánja iktatni Buda várának ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, énrám bizonnyal megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára, és várd el, amíg a szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egypár rést lövetni, s akkor tűzd ki a fehér zászlót, s aztán kösd meg a szultánnal a kapitulációt. A szultán nagylelkű: amit megfogad, azt meg is tartja.
Ezzel a jó utasítással visszabocsátá János király az ellenséges várparancsnokot Budára.
Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak sopánkodának, hogy mégis kár volt a felajánlott kapitulációt el nem fogadni s a nyitott kapun be nem sétálnia várba.
A király bölcsen megnyugtatá őket.
– Bemenni könnyű Buda várába; de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok most bevonulunk a várba, az a kétezer német, aki benn van, minket könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy palloscsapással ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.
Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És eszerint János királyból ezúttal a félelem nagy diplomatát csinált.
Eközben a budai oldalon előnyomult a török deréksereg. A szultán a Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom megkezdésére. A Dunán felszállított ágyúit felállítá a várral szemben. A várvédők egy ágyúlövéssel sem háborították az előkészületet.
Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan kitűzette a fehér zászlót.
Amint meghallotta a szultán, hogy Buda vára feladta magát, azonnal sietett, azt saját személyében átvenni.
S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn gyalog ment fel, nem sajnálva az „aranycsizmáit”.
Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, aranycsizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utcákon sár volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyíró volt. Nagy hamar kiterítteté posztóit az utcák mentében, s minthogy mindaz nem volt elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utcára, hogy a szultán be ne sározza az aranycsizmáit.
Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem amint az a keleti fedett lépcsőn felfelé lépegetett, ő azalatt a rejtett lépcsőn Pest felé leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.
A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, aki minden viszontagságban híven megmaradt a helyén. Másodízben is végigjárta a török császár Hunyadi Mátyás pompás vártermeit, s azzal parancsot adott a janicsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s azt minden magyar kíséretével együtt hozza ide, s bánjon vele utasítása szerint.
Azután a polgármestert és a nótáriust hívatta maga elé, s tolmács által tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, aki Buda várában és városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes török katonáknak halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.
S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorúsága ismeretes volt. Egyszer egy zászlóalj szpáhit megtizedeltetett azért, hogy parancsa ellenére a búzavetéseket legázoltatták.
Azzal a szultán ugyanazon az úton, amelyen jött, visszatért kelenföldi táborába. Még az éjszakát sem tölté Budavárában. Az a magyar királynak volt átengedve egészen.
A janicsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába. Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kíséretét. Olyan sietve hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik. A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi palotába.
Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel; rendkívül becses és drága trón volt!
Ekkor a csausz-vajda azt kérdé a királytól:
– János király, látod-e ezt a széket?
– Látom.
– Ülj bele e székbe, ahogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy veled cselekedjünk.
S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beülteték a trónba. Aztán ismét meg ismét fölemelték; háromszor behelyezék a kerevetbe. Ez volt a trónelfoglalás ceremóniája török szokás szerint.
Ez megtörténvén, a csausz-vajda a következő beiktatási beszédet tartá János királyhoz, mégpedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót nyelven („Slavonica lingua”, valószínűleg bolgárul).
– A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a te hatalmaddal.
Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három ízben arcra borult a király előtt, ezen kiáltással:
– A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te lovadnak a lábai alatt.
Erre ismét felugrának, s hangosan üvölték háromszor:
– Allah! Allah! Allah! Hői!
S erre valamennyien felkerekedének, s gyors iramodással futottak ki a királyi palotábul; onnan végig az utcán, ki a várkapun, se jobbra, se balra nem néztek, ahogy nekik meg volt parancsolva.
Néhány perc múlva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hívei egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában. Így ment végbe János király trónfoglalása.
