XXXVIII. FEJEZET • A hét vendégfej
XXXVIII. FEJEZET • A hét vendégfej
A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának. Télen nincs hadjárat; a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik meg táncol.
Amint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györggyel együtt leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, ahol a barátnak sikerült a nemzeti rendeket, éppen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Azalatt Bánffy János kormányzott Pest-Budán a király nevében.
Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy merész kézcsapással megkísérték Budát elfoglalni; de biz ők Kászon vajda török ezredeitől véresen visszaveretének, s egész Esztergomig űzetének.
A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda visszavívására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok, Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt. Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.
Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon vajda török dandára; egypár ezer ember, Petrovich rác zsoldosai s Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze háromezer harcos. Az utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszatérő Gritti négyszáz lovassal.
De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencezernél.
Valóban komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen hadseregeket állított egymással szembe.
De könnyen tragédia lett volna abból, ha Fráter György nem áll a résen.
János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák, mind csak a saját szerencséjüket vadászták.
János király, amint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá Czibaknak, akit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jöjjön gyorsan Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajdúit hozta magával, az erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király megtámadta, azt felelé neki:
– Hisz ezt sem tudod élelmezni, aki már itt van.
Egész Buda várában nem volt több nyolc ágyúnál. De még az is sok volt, mert pattantyús nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű ezermester. Azonkívül volt még egy német pattantyús is, de az szándékosan annyi puskaport tömött az ágyúba, hogy rögtön szétrepedt. El kellett csapni. Golyójuk meg éppen nem volt. A király tizenkét dénárt fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek belövöldöztek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének, s így a házakban kárt nem tettek; különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár tájékára ne tévedjenek a golyóik.
Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton a várkapun, amidőn a szemben levő német táborbul szintén előnyargalának a magyar labanc urak a bandériumaikkal, s ott aztán a mezőn előre-hátra nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratáncot járnának, a kardjaikat összecsapkodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, sőt egy ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.
Fráter György ismerte jól az embereit; de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét. Egy reggel azonban, amidőn a német táborbul ismét előszáguldottak a magyar leventék, kötekedő szóval hívogatva vitézi ellenkezésre a várbeli magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés támadt, mely nem maradt halottak nélkül.
És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok álltak az első csatába, mint akiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a vitézek összemérkőzni. Egy ízben egy spanyol lovag rúgtatott ki a vár előtti mezőre, párviadalra hívogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz nekisarkantyúzta a paripáját, s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával. A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával, s oldalt ugorva, bal kézzel megragadá a hidalgó selyempalástját, mely arany skófiummal volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával; de a janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva, s emiatt sosem bírta eltalálni. Eközben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta víziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle nézőközönség nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török folyvást ráncigált; utoljára az okosabb engedett: tudniillik a selyempalást; az leszakadt a láncárul, s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol lovag megfordult, s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a kezében maradt cifra palásttal.
Ilyen hiábavalóskodással töltöttek el heteket, hónapokat.
Eközben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborbul: egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák. Megszökésének az volt az oka, hogy kockajáték közben a pajtásának, aki a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő fickó volt.
Beszállásolták a várnagyhoz, aki tudott németül, s az jól megvendégelte a diákot; ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi Ferenc étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy oszlop mögé voltak elrejtőzve. – A bor nagy hamar felnyitotta a diáknak a száját, s a barátkozó cimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak, hogy a János király melletti főurak beváltsák az ígéretüket, miszerint a királyt élve elfogják, s megkötözve adják át a Ferdinánd pártiaknak; a hintót is készen tartják négy fehér lóval, amelyen Bécsbe fogják szállítania fogoly királyt.
A várnagy nem akarta ezt elhinni:
– Hazudsz, diák! Te most extemporizálsz.
– De bizony magam szemével olvastam a levelet, amit Roggendorfhoz írtak; az uraknak neveire is emlékszem, akik erre ajánlkoztak. Van köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.
A várnagy befogta a diák száját:
– Elhallgatsz, istentelen!
– De igazat mond ez! – állítá Keresi.
A király Fráter Györggyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját, s aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne mondjanak, amit Kristóf diáktul hallottak. Ezt pedig felruháztatá díszesen, s Gritti Alajos mellé adta íródeáknak. Szegény Kristófnak szomorú sorsa lett utóbb.
Maguknak az említett uraknak egy szemhunyorítással sem adta tudtul, amit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy intézkedének, mint akik világosan látnak előre is, hátra is.
Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyúi négy helyen törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a Boldogságos Szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.
Az országpalota alatti rést a németek és csehek vívták, a kolostor előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt a naszádosok.
Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol ellen állítá fel a rácokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a legártatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, amelynek magas parkányához csak lábtókon lehetett eljutni. Ezekhez legkevésbé lehetett bízni.
Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak, hogy összegyűjtve a koldusokat, rendezzenek nagy búcsújárást és létániát az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva térdepelték körül a szent szobrot a piac közepén. Maga a király is együtt énekelt és imádkozott velük.
A harci lárma minden oldalról növekedett. Eközben egy lovas vitéz jött nyargalvást a piacra a királyhoz.
– Vizet, uram! Vízre van szükségünk. Az ellenség felgyújtotta a kolostort. – (Látszott a fekete, gomolygó füst a vár végén.)
A király és a szerzetesek rögtön siettek a kúthoz, mely a Dunáról kapta a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A rabokat kiereszték a börtönbül, azok vontaták a lajtokat a tűzoltáshoz.
Leghevesebb küzdelem folyt ott, ahol a Török Bálint magyar hadai ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb ellenségei.
De szemben velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.
A beslia, mikor harcba indul, minden öltözetet levet magárul: nincs rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harcmód ez! Mind a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szúrva egy sastoll.
Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harcosait. A résen már gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét is elfoglalták.
Ekkor Gritti a tarsolyába markolt, s odaszórta tele kézzel a fényes aranyakat az ellenség közé.
Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, aki elöl harcolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák kopjahegyre szúrták. S odaszúrták a kövek közé – az ostrom három oldalon vissza lett verve. A tüzet is elolták.
Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. Ahol éppen a magyar csapatok álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a lábtókon a bástyákra, s rögtön hátat adtak, amint kettő-három felkapott a párkányra.
Fráter György megragadta a király kezét.
– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a fegyvert, s öld az ellenséget!
Az utcán már jött rohanva a muskétáshad, és ordítozott:
– Végünk van! Az ellenség elfoglalta a tornyot, nem bírjuk visszaverni!
– No, ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem én – és a koldusaim! – kiálta a király elkeseredetten. A fájdalom egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát. Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták búcsújáró görbe botjaikat, és elszedték a katonák kezéből a puskát, s futottak a király után: az István torony felé.
A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti zászlóval.
A király híres vadász volt: lelőtte mind a négyet.
A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot, s leverték a naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak, s vitézül megállták a helyet a bástyákon.
S ezzel Roggendorfék ostroma minden ponton kudarccal lett visszaverve.
Buda vára összes harangjai Te Deum laudamus-ra zúgtak.
Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után véget ért.
A diadal után a király nagy lakomát adott a palotában.
A várőrség utolsó lovai szolgáltatták hozzá a sültet.
Hanem azért volt egy pompája a lakomának, aminő ritkán szemlélhető.
Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, akik a magyar dandárt vezették az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve, a lakoma-asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.
Elmondá a nevüket, beszélt hozzájuk.
– No, te Lőrinc! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra? Ellenségképpen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek! Emlékezel még rá?
Azután a másik fejhez fordult.
– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt Morvaországban, tíz vára volt. Mégis az én váramat akarta elvenni.
Majd a harmadikhoz.
– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára. Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Így jössz hozzám, Gottfrid?
– Ez meg itt templomos lovag volt. Víg cimbora! Ráismerek a szétálló füleiről. De sok tréfánk volt egymással néhanapján. Ugyebár, Tibáld? És a király evett és ivott amellett. Folyvást beszélgetve a rémséges vendégekhez, a levágott fejekhez.
És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni és látni maguk előtt a halott cimborák kőmerev arcát, üvegfényű szemeit, a vádoló ajkakat…
Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem ment le a torkán. Annál többet ivott.
Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldíszítéshez hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes lakomáiból.
Czibak Imrével szemközt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzálátott a gyömbéres tokmányhoz, amit lóhúsból veresbor mártással főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt zsoldosokat – onnan a szigetből – a cifra ruhás, de lágybélű spanyolok ellen: el is űzte ezeket a falról.
Czibakot bosszantá ez az érzéketlenség. Nem hagyhatta észrevétel nélkül:
– Ejha, Dóczy kapitány uram. Bizony úgy hozzálátsz a sült konchoz, hogy a kutyának sem hagysz belőle.
Dóczy csípősen viszonzá.
– Már hiszen teveled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni; mert te nyolc tyúknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma is elvállalom, hogy mindazt az ellenséget csukástul megeszem, akit tea mai dicsőséges harcunkban levágtál.
Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, hogy székéről felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.
Dóczy is felugrott az ütésre, s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy Fráter György és Frangepán, a két barát, ott volt a közelben. Azok közbevetették magukat, s csitíták a két összekapott főurat, hogy hagyják ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.
Dóczy ajka tajtékzott a dühtől.
– Ráemlékezzél, Czibak, erre az ütésre! Ezért megfizetek neked!
– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed – vágott vissza dölyfösen a vajda.
– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! – hörgé a kapitány.
Gritti Alajos hidegvérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkínálva vele János királyt.
S János király úgy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók, mint annak a két főúrnak a civakodása.
Gritti hét darab felroppantott mogyorót kínált oda a királynak, de volt a tányérján még több is.
– A többi, ami még nincsen felroppantva, talán még jobb lesz!
Ha értette ezt valaki.
Mogyoró! Emberfej! Mindegy az!
