IV. A visszatérő lélek
IV. A visszatérő lélek
Bekövetkezett a tél.
Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, amely alatt Toszkána, s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A ciprus, olajfa és babérfa a szabadban tenyészik, s már februárban jelentkezik a tavasz, a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszibarack virágzó ligeteitől, s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Latpari és Leila hegytetőket belepi a hó, a körös-körül befoglalt völgyországban minden mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.
Riumin napról napra jobban érzé, hogy a Föld-isten őt is mily titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polcot, ami e kis országban legfölül van ő a királynő vőlegénye, a leendő együtturalkodó. S e koronás mátka csak ővele szemközt nem királynő; ott nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse. S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb abszolút hatalom. Kivált, midőn ugyanez a nő a házon kívül igazi királynő; mikor trónján, lova nyergében, a bírói tribünön ül, fejére téve a földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek, s rendet tartani háromszázféle együttlakó nemzet között, s hízelegni csak a háromszázegyediknek tud: aki ellenségül támad honára, aki kémül lopta be magát országába és szívébe.
Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német fejedelmeknek a szerepébe, akikre nézve hosszú időn át lehetetlenné lett téve minden beavatkozása világtörténetbe; akiket nem zaklatott fel se háború, se forradalom, s akik aztán fejedelmi hatalmukat a zene, építészet, művészet, gazdálkodás szelíd országaiba vitték át. Riumin színésztársaságot toborzott, írókat, zenészeket jutalmazott, drámákat, operákat adatott elő; megismertette a gazdagokat a táncestélyek élvezetével; összegyűjtötte a festőket, s a nagy nemzeti múlt emlékeit örökítteté meg velük, s télikertjében a kaukázusi flóra csodaszép növényeit gyűjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá váljék, akinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a chariate alkotmányt, mely szerint Tamara királynő óta folyvást leányágra száll a korona. Riumin a törököt, aki sohasem énekel, megtanította dalolni, s a cserkeszt, aki sohasem nevet, megtanította kacagni. Színházában énekeltek és kacagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerájban egy sajátszerű cukrot készítenek számukra, aminek neve „helau hindi”; ez ingerel a nevetésre.)
S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-isten kínálja azt. A Föld-isten azt akarja, hogy minden ember itt, ezen a világon és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, ami a halhatatlanságnak való. Éljen magának, és engedjen másokat élni. Tegye azt, ami magának jólesik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig, s ne vegye észre, mikor őszült meg.
Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva. Mert a Föld-istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, amikor egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld aranyterítővel. Nálunk gólyahírnek híják ezt a virágot, s mikor az megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.
A gólyahír-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.
Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét eléri a víz, s a gyümölcsligetek úszni fognak.
– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? – kérdé Alzahira Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.
– Még nem – felelt rá Riumin.
És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat, s a galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen védekezni? Ágyúk már vannak. Harmincezer moszkó ellen meg tudja már magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, amivel egyetlenegy embertől megvédhesse magát, aki a saját adott szavával jön ellene.
– Hogy lehessen azt megmondani Csengli ghirainak: „A te húgod vőlegényét magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a halott emberekkel a föld alatti világba”?
Azért csak hadd ússzanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.
A Föld-isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a fájó gondolatok, mint a férgek, lebújnak a földbe, s mint mozdulatlan rovarbábok alusznak.
De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat! Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, amiről már a római írók azt jegyzék föl, hogy bódító hatással bír. (Tán az azaleák virágnedvétől.) Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.
Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint aki előtt a nőszív adta boldogság még ismeretlen titok.
S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s akkor völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: „Itt a tavasz!” S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.
Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az éjszaki havasok felől hirtelen egy fagyos hózivatar zúdult alá; ritkaság a kies udii tartományban, de éppen úgy előfordul ott is, mint ahogy meglepi a nápolyi narancsligeteket az, hogy nyíló virágaikra fehér lepkék szállnak, amiknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az egész mező, mely a gólyahír kivirágzását várta.
Riumin aludt, és mesés boldogságról álmodott, amidőn egy kellemetlen, síró, panaszló hang ébreszté föl álmából.
Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az éjszaki tenger mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kísérni.
Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos fái görnyedtek a hóteher alatt.
se a szökőkút vízömlenye helyét jégcsap-csipkézet váltotta fel; a vízöntő triton vállán ült a sötétzöld jégmadár, s onnan kiabált alá.
S amit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.
– Van egy ország, ahol még hó a mező, jég a virág, éjszakfény a nap.
– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a havon, ablakából nincs kilátás.
– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, aki tőzegtűznél dercepogácsát süt, az ura számára.
– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány, s egy rongyos kabátot foltoz vastag cérnával; az apja gúnyája az.
– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, aki az ólombányában dolgozik, nehéz csákánnyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a lánc. Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének, másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije elszakadt, megfoltozhatják.
– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te húgod, ez a rab ember a te apád.
– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jólétben éltek egykor.
– Te vétettél a cár ellen, és ők szenvednek.
– Ők szenvednek temiattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak, letérdelnek a szentkép elé, és teérted imádkoznak.
– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket, és megteszed magadat tündérkirálynő férjének, tündérország királyának.
– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.
– De te elfelejted őket, s örülsz a magad gyönyöreinek.
– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, akik tégedet szeretnek. Jaj!
Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?
Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a Föld-istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, aki fölébreszt! Ő az, aki az emberi szenvedélyeket uralja, amik rombolnak és teremtenek. Ő az, aki csinálja a zivatart és a világtörténetet.
A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.
Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött, s kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél kapta magát, s telerajzolta az ablakát fantasztikus virágképekkel, hogy nem nézhetett ki többet rajta. Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.
Eszébe jutott az áldozatul odavetett leány, aki eltávozott az ő parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között némává, a holtak között halottá lenni.
Annak is „jaj!” Az is szerette őt. Mit tett ő e leánnyal? Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsúfolók, akik meg akarták csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá tette testét, lelkét, elrabolta a szívét, minden érzelmét, s akkor eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt, mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kísértetet csinált belőle. – Az alcedótól kellett-e meghallani ezt is? – Olyan jó álmokat ád a Daal isten?
Egyszer az át nem látszó ablakot halk koccintás éri kívülről.
Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélegzete melegével olvasztott egy kerek foltot a jégbokréta közepébe.
Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt húzva.
– Ki az? – kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.
Az éjféli látogató nem felelt.
Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette arcát.
Izméne állt ott.
