V. Izméne
V. Izméne
– Izméne! – suttogá Riumin, felnyitva ablakát, s hogy az alak hívására is mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát, és felemelte magához az ablakon át.
A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az a szürke, földpenész szagú palást keresztül volt ázva rajta.
– Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!
Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg fekhelyére, s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos kezeit, s leheletével melengeté fel azokat, ahogy a leány tett egykor ővele a Tamara váránál.
– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?
A leány nem felelt rá semmit.
– Istenem! Hiszen éppen most gondolkoztam felőled!
A leány nem mondta rá, hogy „köszönöm”.
– Téged az Isten küldött ez órában hozzám – suttogott tovább Riumin. – Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! Szólj! Szólj!
A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.
– Te esküdre emlékezel? – szólt Riumin elrémülve. – Te félsz az átkot átlépni? Örökre hallgatni akarsz előttem is?
A leány csak fejével inte.
– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az iszonyú ítélet alól! Hiszen énérettem mentél a föld alá, az én szavamra vetted föl ezt az áldozatot, s most néma maradsz-e?
A leány összerázkódott, s arcát eltemette kezei közé. Még a sóhajtást is visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van. A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!
A kínpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, aki a szörnyű fogadást elmondta.
A kínpad nem; de hát egy édes kérés?
– Izméne! – szólt Riumin, felölelve a leányt. – Szeretsz-e még engem? Szeretsz-e úgy, ahogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat, anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy, íme, ez a ti leányotok, a te testvéred, az én imádott nőm?
Ó, ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ kell hozni.
– Igen! Igen! Igen! – kiáltá a leány gyönyörlázzal szívében, s elfeledte e percben a láncraverő minden átkokat, a bosszúálló elementumokat és az örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök némaságból kitörő szót:
– Igen! Igen! Igen! – Az utolsó már nem is volt szó, csak félig sóhajtás, félig csók.
A szerelem a legerősebb vallás.
– S most már el fogod nekem mondani, honnét jössz? – kérdé Riumin, diadaltól sugárzó arccal.
– Mindent! – ígéré a leány.
– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy mire megvirrad, az Alazán-tavon túl lehessünk.
– És te itthagynád énértem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első napjára van kitűzve a menyegzőtök?
– Azt a napot betakarta a hó! Nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes hevsuri viselet. Ezt te fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.
– Mennyivel szebb ő, mint én!
– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön – mondá Riumin, s amíg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az aranyhímzett szandált felhúzta neki, előbb megcsókolta a lábát.
A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg betakarta nyomaikat.
A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.
