A félelmes tanya
A félelmes tanya
Az a fa is száradjon ki,
Amely alatt meg fogsz állni.
Az a csárda gyulladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szívednek álljon.
Népdal.
Amely alatt meg fogsz állni.
Az a csárda gyulladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szívednek álljon.
Népdal.
Átkozott légy!
Víz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotojon,
Földre téged agyon nyomjon.
A kenyered kővé váljon.
Mosdó vized vérré váljon,
Kendőruhád meggyulladjon.
Az ég téged meg ne áldjon!
Népdal.
Víz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotojon,
Földre téged agyon nyomjon.
A kenyered kővé váljon.
Mosdó vized vérré váljon,
Kendőruhád meggyulladjon.
Az ég téged meg ne áldjon!
Népdal.
Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett, mely a hideg éjszakában a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig hintaja szögletébe vonta magát, s hozzáfogott a gondolkozáshoz.
Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arcára vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.
Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon arcokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama két arc egy.
Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, amint pattogó lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok jelentek meg előtte szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbeesettek dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marcona arcaikat, érezte kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.
Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:
– Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!
Dömsödi urat tökéletesen kitörte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni önkénytelenül rossz sorsa elé.
Eközben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete nyárfa mögött feltűnt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú tekintetűek voltak.
A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg, melyet az erős vihar fészkéből levetett.
Maga a ház pedig fejér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s bennről nagy kutyák szokatlan üvöltése hallott.
– A kaput! – kiálta a peregrinus odaérkezve; idő múlva megnyílt az sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a kapu újra becsukódott.
A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de mind oly magasak, oly Herkules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek körül.
A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott maga lábán megállani.
– Vendéget hoztam, bátya! – szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón álló atlétához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.
– Te jöttél, édes öcsém? – szólt a férfi, s hangján elfogódás reszketegsége tűnt fel. – Vártunk, hol késtél három-négy nap? Szegény leány! Mindig terólad beszélt. Mért nem jöttél hamarább?
– Mi történt? – kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak támaszkodott.
A férfi szavakat keresett, és könnyei jöttek helyettök; végre az ifjú nyakába borulva, azt magához ölelé, megcsókolta, s rebegve e szót ejté ki:
– Meghalt.
Azzal félrefordult a herkulesi ember s sírt.
Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban homlokára csapott, nagyot kacagott, de e kacagás emésztő volt, mintha a tüzet okádó föld kacagott volna, mikor lávája alá falvakat temet, vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel belódította Dömsödit a szobába.
A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.
A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult, szárazon sírt, könnyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak a vérerek; szemei kiveresedtek, de könny nem jött belőlök; az ilyen fájdalom enyhülés nélküli.
Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett szeráfarc! Mint édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ónkarjai közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.
Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újra teremtő erő, vagy azt a napok utósójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen, mint a liliom és szemérmes, mint a tavasz ibolyája…?
Az ifjúnak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a múlt idők emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék szemekben s a rózsaajkak csókja és szavai; eszébe jutott, mint ült mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek kezét kezébe téve, …… és látta ez ajkakat halaványan lezárva, a szemeket sugártalanul; dobbanás nélkül érezte a keblet és a kezeket hidegen, fagyosan; magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utósó véres könnyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza, … a hölgy halva volt, néma és halavány.
Az ifjú kereste a vigasztalást; az nem jött.
Kereste a kétségbeesést; az eljött.
Felállt.
Odahurcolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e azt, ki ott halva fekszik?
Góliáth nem felelt semmit.
Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.
– Ez a halott Zilányi Janka – susogá az ifjú –, hát engemet ismersz-e, Góliáth?
Góliáth jól megismerte az ifjú arcában azt, kit ő ama nagy égés napján tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az ájulás környékezé.
– Én vagyok Bálnai Körmös István! – kiálta haragja teljhangjában az ifjú, s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy Dömsödinek a vér kezdett alunni ereiben.
– Le térdre! – rikoltá őrülten az ifjú, s vaskezei alatt ropogva süllyedt térdre Góliáth a ravatal mellett.
– Te ölted meg őt, tudod-e? – szólt rémarcot vetve a térdeplőre, s szavai indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. – Tudod-e, hogy milyen szép volt ő? Olyan szép, mint amilyen az egész föld, az egész világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat, mennyországot és paradicsomot, mindezt őbenne s egyedül őbenne hittem; s mindazt te egyetlen leheleteddel semmivé tetted! Nézd, milyen nagy sivatag van itt lelkemen belől! Nézd csak, egy patak folyik rajta keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepében, az is sírhalom! Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted, és senki más! Letépted mindazt, ami nekem virult, megölted azt, ami nekem élt! De jaj neked, … jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, akit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van, aki nevedet viseli, jaj neki! Nem, imádkozni nem hagylak, a te fekete véred legyen áldozat megbántott lelkének. Irgalom nélkül meg foglak gyilkolni. Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – Szállj alá pokolra!!
Dübörgés hallatszott, melyet életre-halálra küzdők támasztanak.
A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele húsába csimpajkodott.
Betörték az ajtót; a nekikábult ifjút elválaszták a vérében heverő Dömsöditől.
Az atlétatermetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában tébolygó ifjút, józanító szavakat szólt hozzá:
– Térj magadhoz, öcsém! Gondold meg, micsoda következései lehettek volna ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.
Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni, s a betóduló jámbor arcú férfiak közé menekülve, követelő hangon kívánta kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.
– Hagyj békét neki! – szólt csillapítólag az említett magas férfi a peregrinushoz. – Igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már ami elmúlt, azt jóvátenni úgysem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utóléri még őtet is elébb vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra óta is meg fogja találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér!
Ezzel Dömsödi úrhoz fordult.
– Az úr pedig, bármi utálatos és nem szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet, amerre tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, ahova sok nálánál becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon belől van és pártfogásom alatt.
A falióra éppen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr elhalványult, s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait előhozatni.
Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.
– Megálljatok! – kiálta tompa, érctelen hangon a peregrinus, s a halotthoz lépett; bús, hosszúkás arca sápadt volt és mozdulatlan. Mind ránéztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva fejével búsan, némán integetett a halott felé.
– Biz úgy – ezt mondá, s a ravatal szélire ült.
– Szegény! Eszén kívül van – suttogák a körülállók.
Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák neki, hogy mind jelen vannak.
Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig felemelvén, megrázta az ég felé tompán, ünnepélyes hangon mondván:
– Esküszöm!
Feszülten várták szavait.
– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést, jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre, hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon ember ott azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*-dik év nagypéntek napján K. városát felgyújtotta.-------------------------------------------------------------
