Vértörvényszék
Vértörvényszék
Holló károg utam elé,
Varjú követ mindenfelé.
Népdal.
Varjú követ mindenfelé.
Népdal.
Szavai után egy percre a leghalottiabb csend lőn.
Tizenkét férfi szívében elakadt a vér, kik mind tizenketten házastüzes gazdák voltak ama gyászemlékű nap előtt, más szolgái most és vagyontalanok; kiknek emlékében lángbetűkkel voltak felírva ama nagy nap borzalmai; kik két napig nézték, szemeiktől az álmot, szájuktól az ételt és italt tagadva meg, mint égett hamuvá K. város, 182*-dik év nagypéntek napján.
Egy percig hallgattak, mintha ezen gondolat gazdagságát méregetnék: a gyújtogatóval szemtől szembe állani.
Amily fenyegető volt e percnyi elnémulás, e halaványság, megütközés az arcokon, ez elmerülés, annál iszonyúbb lőn azon indulatkitörés, mely azt felváltotta.
Egyszerre tíz kar ragadta meg az eszméletlen Góliáthot, ki halálfélelem közt merevülten bámult a haragban iszonyú arcokra.
Egy névtelen ordítás, egy összes vérszomjú küzdés töltötte be a halottnak szentelt szobát, mint a hajón szomjazók az utósó csepp édes vízért, oly dühösen víttak a szerencsétlen ember véreért a bosszút lihegők.
Még egy perc, s ízekre tépték volna.
Roppant erővel vetette magát közbe az atlétai ember, a pusztabíró, a küzdőket szétszórva, Dömsödit egy szegletbe mentette meg.
– Meg kell neki halni! – ordíták azok.
– Meg, de nem így! – szólt a pusztabíró csendet intve. – Meg kell neki halni, de először szenvedni annyit, amennyit érdemel!
– Igen, szenvednie kell, okosan bíró uram, kínozni fogjuk őt, elsőbb nyársra húzni…
– Megálljatok! – szólt ez, izmos karjaival feltartva a tolongó tömeget. – Először biztosítanunk kell magunkat. Meg foguk neki mindazt fizetni, amivel adósai vagyunk, noha tudjuk, hogy a bosszúállás nekünk nem szabad.
– Nem bánjuk, ha mind felakasztanak is bennünket érte! Fördeni akarunk a vériben!
– Úgy van! Ha a vármegyének adnánk őt át, ott pénzeit venné elé a gazdag úr, s megszabadulna, de mi megvesztegethetlen bírái leszünk.
– Megöljük minden irgalom nélkül.
– Csend! Hallgatás! Ez nem gyermekjáték. Példás legyen azon büntetés, melyet a koldussá tett egykor magok urai megnyomorítójokon végbevisznek. Akarom, hogy ezen éjszaka olyan emlékezetes legyen előttetek, mint ama pusztulásnak éjjelei. Akarom, hogy azon ítéletről, melyet a legbűnösebb ember fejére kimondunk, senkinek a láthatatlan bírón alól számadással ne tartozzunk. Pető, hozd ki szekrényemből a szent Bibliát.
Ez ünnepélyes hangon szólt szavak kissé lecsillapíták a fellázadt indulatokat, s a szent könyv behozatik.
Az alföldi magyar valláson születtek között nincs ház, mely ennek híjával volna.
S a Biblia, mely feketébe volt kötve, egy kerek asztalra letétetett a ravatal mellé.
– Most járuljatok egyenkint ide és esküdjetek meg, hogy egy szót, egy célzást sem fogtok kijelenteni azokból, melyek az éjjel itt történendők lesznek, egy igét sem és senkinek! Akartok-e?
És a férfiak egyenkint odamentek a szent könyvhöz, s kezöket rátéve nagy átkokat esküdtek az áruló szó kimondójának fejére, a nagy csend közepett csak az Isten tanúhívása, az „engem úgy segéljen!” szó borzasztó hangjai hallatszottak.
Legutójára esküdött a pusztabíró, s lélekrendítő volt erős, dörgő hangjaiban az átok, melynek elnémulása után templomi csend foglalt helyet a halott szobájában.
Valami elszánt, kérlelhetlen volt minden férfiarcban, kik jelentőségök érzetével foglaltak a fal körüli lócákon helyet. Némelyeken nyugtalan bosszúvágy vonaglott, míg mások ritka élvezettel legelteték szemeiket az aléltan szegletbe vetett martalékon, ki szemeit befogva, az egész eskületétel alatt erős lázhidegben reszketett, arcán a hideg veríték permetézett alá.
Kevesen érzettek iránta szánakodást, félelmet senki.
A pusztabíró becsületes patriarchális képe belső küzdelmet árult el, mely olykor hangját mellébe visszafojtá, s szemeit sokszor kelle törölgetnie.
Csak középen a fehér halott arca maradt nyugodt és mosolygó.
– Vigyétek félre! – szólt a pusztabíró Dömsödire mutatva, s két férfi azt a mellékszobába vivé.
– Magdolna jőjön be!
Néhány perc múlva egy zsíros, kormos képű hamupipőke jelent meg piszkos kék előkötővel, zöld kockás moldont szoknyában, mezítláb és vigyorgó vörös arccal.
– Itt vagyok, nemzetes uram – szólt tolakodó merész szemekkel pislogva szét a komoly férfiakon.
– Ne vigyorogj – inté őt szigorú arccal a bíró –, felelni fogsz arra, amit kérdezek, lelkiismereted szerint.
A leány meghökkent.
– Nemzetes uram – kezdé bőgéshez készülő hangon, mialatt piszkos kötényét szemeihez emelte –, én nem vétettem senkinek, én nem tettem semmit!
– No csak hagyd abba, Magdus! – csillapítá őt egyike a férfiaknak. – Nem tudod, hogy mit akar bíró uram, csak várd végit!
– Ne félj semmit, leányom – szólt szelídebb hangon a pusztabíró –, szedd össze magadat. Mit gondolsz, vissza tudnál-e emlékezni arra a nagy égésre, melyben ti is elégtetek? Beszéld el, mit tudsz róla?
– Óh, bíró uram, úgy emlékezem, mint a saját születésem napjára, mintha csak most történt volna tegnap vagy tegnapelőtt, nem is fogom elfelejteni soha. Éppen vacsoránál ültek az uraim, még tudom, túrós laska volt a vacsora, de bizony mégis mákos mácsik volt, de nem, nem.
– Nono, Magdus, nem akarjuk tudni, hogy mit ettetek, csak mondd tovább.
– Hát egyszer csak kinéz a kis ifjúúr az ablakon, de bizony mégsem az nézett ki, hanem a nemzetes asszony, de nem is az, hanem a kosztosdiák. Ugyan minek is hítták? Olyan furcsa orra volt. Ejnye no, mindjárt eszembe jut a neve.
– No majd eszedbe jut másszor, most csak azt mondd el, mi történt tovább.
– Hát amint kinéz az ablakon, egyszer csak elrikoltja magát: „Tűz van, tűz van!” – s szalad kifelé. Én amint a kezemben volt a… csakugyan mégsem jól mondtam ám, hát éppen a bográcsos húst vittem be, s ijedtemben a forró zsírral végigöntöttem a nemzetes asszonyom viganóját, amiért ott hevenyében jól fel is pofoztak, azzal kiszaladtam az utcára, még akkor egy lélek sem volt kinn, mert minden ember a bikaheccre ment, hanem egy lovas ember nyargalt az utca közepén; amint a kis közhöz ért, István úrfi a kis közből elébe rohant nagy lélekszakadva, s belekapva a lova kantárjába, azt egy kezében lévő, éles kővel úgy mellbe ütötte, hogy a lovas kicsinybe múlt, hogy ki nem esett a nyeregből, erre azonban az is előrántott, honnét, honnét nem, azt nem láttam, egy öreg kést, s azzal úgy oldalba szúrta István úrfit, hogy azon a helyen rogyott össze; nekünk akkor a nagy ijedtségben eszünkbe sem jutott, hogy azt az embert el kellene fogni, különben is a huzakodás alatt jó messzire elmentek tőlünk, s István úrfi, ki attól a döféstől ugyanúgy odáig lett, hogy két hétig azt sem tudtuk róla, élő-e vagy haló. Csak nagy sokára mondta meg, hogy az az ember volt, aki – ő saját szemeivel látta – a kanócot a pálinkaház esztréje alá dugta; hanem iszen akkor már üthettük bottal a nyomát, tudja isten, hol s merre jár azóta!
– Ráismernél-e arra az emberre, ha most elébed kerülne?
– Dehogynem ismernék rá, csúnya ripacsos képe volt, az állának fele le volt vágva, szörnyű csúnya ember volt, hiszen csak elébb eszünkbe jutott volna, hogy utána kellene eredni, de lovasink sem voltak odahaza, aztán meg…
– Jól van, leányom, elmehetsz – szólt a pusztabíró –, csak ennyit akartunk tudni.
A leány félig elfojtott fohásszal, mint aki nem beszélhette ki magát, eltávozott, s Dömsödit újra előhozták.
– A mellén sebhelynek kell lenni – mondá a pusztabíró, s az áldozat mellényét feltépték, mellén széles forradás látszott, helye a kőütésnek.
– Semmi kétség többé – szólt felegyenesedve a pusztabíró –, ragyás arc, vágott áll, István esküje. Ő meg fog halni. Üljetek sorba! Egyenkint ide fogtok jőni, kezeteket fejére teszitek, elmondjátok vétkeit, s egyszersmind kimondjátok az ítélt büntetést.
Legelsőbb egy izmos, bőrködmenes férfi állt elő nyírott bajusszal és leráncolt szemöldökkel; kezét Dömsödi fejére téve szólt
– Négy év előtt egy tehetős családnak feje voltam, most bérszolga vagyok. Húsz esztendei fáradságaim szerezte Isten áldását egy nap megemésztette; családom szétszórva nyomorog idegen házak szolgálatában. Jaj annak, aki ezt tudta cselekedni! Vérét igyák fel az ebek, egyék őt meg elevenen a tanyai kutyák!
Egy másik lépett elő, egy képében szörnyen összemarcangolt férfi. Jobb karjának nem volt keze, hanem az csonkán hadarászott a levegőben.
– Én – szóla iszonyúan mosolyogva –, én nem sokat vesztettem, csak az egyik szememet és a jobb kezemet, amint az égő háztető, mely alól házam népét hoztam ki, rám zuhant. Nem is kívánom én őkigyelmének halálát, csak szemeit akarom kitolni, nyelvét kiégetni, kezeit elvagdalni, hogy ne láthasson, ne szólhasson és ne írhasson; – azután hadd élje szegény ember világát!
Egy másik szólt újra:
– Ekkor veszett el iszonyú halállal testvérem, a toronyőr; ekkor égtek össze oltáraink; én csak a szívét kívánom, melyet a nagy torony oldalára áldozatul odaszegezhessek.
Így léptek elő egyenkint a vérbírák; röviden, de fájdalmasan adták elő panaszaikat.
Az ingerlő fájemlék iszonyú büntetéseket találtatott fel velök; egyik borzasztóbb volt a másiknál, s mindegyik csak a saját bosszújától szomjazott indítvány mellett maradott.
– Énnekem – szólt legvégül a pusztabíró kezét mellére téve –, énnekem egy betegágyas nőm maradt honn ama siralmak napján reményeim angyalával, kis újszülött gyermekemmel. Oh, azt senki sem tudja, mily szép jövendőket terveztem magamban! Nem cseréltem volna senki boldogságával, senki örömeivel; az enyém királlyá tett volna engem. Most e reményekből egy körömnyi sincsen többé. Aki adta volt, el is vette őket, legyen áldott szent neve érette! Mire hazamentem, házamat üszkeiben s üszke között két csontvázat találtam.
– Irgalom! – sikolta felszökve Dömsödi, hogy a pusztabíró rátekintett; oly fagyasztó tekintete egyiknek sem volt, mint őneki.
– Irgalom! – nyöszörgé fetrengve a porban s iszonyú bíráira rimánkodó arccal tekintve.
– Meghalsz, meghalsz! – mondának azok komolyan.
– Bocsássatok, bocsássatok el! Én gazdag vagyok s nagy úr; pénzt, sok pénzt, ezreket fogok nektek adni, odaadom mindenemet, bocsássatok el!
– Véred, nem pénzed kell nekünk! – kiálta egy a bírák közül, s felkelve helyéről, a könyörgőt felrúgta.
– Én megszabadítalak – szólt az összetépett arcú iszonyúan mosolyogva –, ha visszaadod jobbkezemet; ha nem adod, úgy éljek, amilyen igaz, hogy te meghalsz!
– Meghalsz, meghalsz! – mondák sorban a bírák hidegkomolyan.
– Minő halállal? – kérdék a pusztabírótól. Elismeré mindenki, hogy az ő vesztesége nagyobb, mint valamennyié, s várták ítéletét.
A pusztabíró odament Dömsödihez, félkarjánál fogva felemelte őt, s fejére dörgé:
– Máglyán fogsz meghalni, ember!
– Máglyán! – ordítá föl a tömeg. – Tűzzel ölt, tűzzel haljon meg! Meg kell égnie! Elevenen megégni! Porait a szelek hordozzák széjjel!
– Most siessetek, az udvar közepére egy szobrot ássatok le, ehhez fogjuk őt kötözni; ekörül fél öl cserfát rakjatok, közeit csepűvel és fenyőfa forgácsokkal jól megtömve. A fehércselédeket el kell külön szobába zárni, ahonnét az udvarra nem láthatnak; azután a pincéből hozzatok fel fél akó kátránt, s azt töltsétek a máglya hegyébe szaporán és nesz nélkül. Én addig őrzeni fogom az elítéltet.
Perc múlva a pusztabírón s Góliáthon kívül nem maradt egyébki a szobában, csak a halott és ifjú kedvese.
– Ne hagyj elveszni! – rikolta a szerencsétlen Dömsödi az ifjú térdeit átölelve, mintha legnagyobb ellenségéhez volna legtöbb bizodalma. – Óh, szabadíts meg! Meg kell szabadítanod! Iszonyúan akarnak megölni! Meg akarnak égetni! Óh, ne hagyj, ne hagyj! – rikolta kétségbeesetten; kezeit összetéve térden csúszott hozzá, arca kifejezése oly vad volt, mintha egy elkárhozott könyörögne fel az éghez iszonyú kínjai előérzetében semmire egyébre, mint az Isten végetlen irgalmasságára támaszkodva.
– Szabadíts meg… és én minden vagyonomat neked adom! Koldus leszek, koldulással keresem kenyeremet, csak az életet ne hagyd elvenni tőlem! Óh, védelmezz! Ne hagyj meggyilkolni!!
Akár egy szobornak könyörgött volna… Az ifjú némán játszott holt kedvese hideg fehér ujjaival; körülötte meg volt halva a világ, s ha angyalok nyelvén szóltak volna is hozzá, nem hallotta volna. A holt lyánka kezét vizsgálgatá, s a rajta látszó vonalokat kiromanciai ábránddal szemlélve, „Hosszú élet, boldog élet, víg élet” – susogá, azután a tenyerébe rajzolt nagy M-et utána húzva, mutató ujjával halkan rebegé többször ismételve: „Memento mori, memento mori!”
A pusztabíró fölébe hajolt és megcsókolá, de ő nem vette észre.
Ekkor Dömsödit emelé fel a pusztabíró, s a szomszéd benyílóba vitte át. Mikor maguk voltak, felrázta őt kábultából, s így szólt hozzá:
– Ember, te sokat vétettél, legtöbbet énellenem. Megérdemelted százszor a halált s ami a halálon túl vár reád, a kárhozatot, s e kettőt nem is fogod elkerülni; de térj Istenhez, akit magadra haragítottál; nem fogsz meghalni addig, míg az én házamon belől vagy. Nem vagyok hóhér, de téged meg tudnálak ölni. De ne félj, megígértem, hogy pártfogásom alatt leszesz s megszabadítalak: az Isten keze majd úgyis utolér; az enyém megmutatja, hogy merre fuss. Öt perced van a megszabadulásra; ha e kemencét betöröd, azon át a padlás feljárásához jutsz, a háztető szelelő ablakán át leeresztheted magadat; kötelet találsz a gerendákon, siess!
Az ember anélkül, hogy megköszönné a szabadítást, mohó életmentési vággyal rohant a magas fehér téglakemencének, de nem tudta azt bedönteni; nyomorú félelemtől izzadó arccal tekinte a pusztabíróra, mintha kérni akarna tőle valamit.
Ez egy fejszét hozott elő a szegletből, s vele a kemencét becsapva, a résen át kibújtatta az elítéltet.
Azután kilépett a szobából, a benyíló ajtaját bezárta, s a halott mellé ülve a Bibliára fektette homlokát és imádkozott.
Dömsödi pedig sietve ereszkedék le a háztetőről, s hogy a szabadban érzé magát, elkezdett futni; futott, futott, míg a lélegzet és erő el nem hagyák, s össze nem rogyott; hátranézett, a félelmes tanya a távolban látszék előtte némán, csendesen, bezárt kapuval.
Kis idő múlva azonban úgy tetszék neki, mintha a tanya közepéről lángok lobognának fel, s kapuja megnyílna, s zavart hangok kiáltoznák nevét, míg fekete lovasok száguldanának jobbra, balra és halálra keresnék az elszököttet.
Végső erejével ragadta fel magát; rohant, a föld elmaradt lábai alatt, a szél katángtövist kergetett előtte, s gúnyolva sípolt hajszálait szerteszét kuszálva.
Végtére egy hosszú árokhoz ért; ez árkot valaha a római hadseregek hányták, két öl mély; most a h*-i pocsóta iszapja folyik le rajta, s tele van hányva dögcsontokkal; partjait rossz bűzű kórók, tövisek nőtték be és szederinak.
Ide, ez árokba menekült a szerencsétlen; lehúzta magát annak fenekére, s lassan mászott annak mentében tovább, két kezével tapogatózva előre; a szentjánosbogár fénye világított néhol az árokparti bokrokból elő; olykor hallgatózva meg-megállt, a távolról fenyegető emberi hangokat vélt hallani, és visszafojtá lélegzetét attól félve, hogy a távolban meg fogják hallani.
Amint így mászott, mászott meglapulva az árok fenekén, hirtelen előrenyúló kezével valami meleg testre akadt. Rémülten hökkent vissza tőle. Az egy farkas volt. Ijedten szökött fel az is fekhelyéből, s nagyot üvöltve rohant néhány száz lépésnyire, ott megállva visszafordult, s ijesztő szemei vadul fénylettek a sötétben.
Most nem tudta a szerencsétlen, merre menjen; a farkas szüntelen néhány száz lépésnyi távolban kíséré, szüntelen borzasztó s bántó huholását hallatva, s e távolság is kisebbedni kezdett; túl az árkon pedig üldözés rémszavait vélé hallani.
Halálfélelemben, izzadva törte előre magát, fulladtan gázolva az árok hosszában, melynek oldalairól mindenünnét tövises kökénybokrok ragadtak öltönyeibe, s a sűrű bürökbozótok szenvedhetlen gazbűzt terjesztének magok körül.
A szél zúgott; zúgásai között távol lódobogások hangjai moraját és zavargó kiáltások hangjait kapkodta magával. Sietett.
Alig eszmélt már magáról; az égen a felhők rongyai közül néhány vad csillag nézett mérgesen alá; azt hitte, hogy azok is őtet nézik, s lehúzta fejét, és amint sietve előrelépett, valami puhára tapodott lábával.
Reszketve hajolt alá, kezével megtapintandó, hogy mi az.
Irtózat!
Egy holttest volt, melyet tán a rablók vagy a vadállatok hurcoltak ide.
Riadva ugrott fel az árokból a szerencsétlen ember; hanyatt-homlok, eszeveszetten rohant ki a síkra.
A farkas meglátta e marcona kísérteti alakot, s nem merte őt bántani.
A puszta közepén állt egy ronda vityilló, maszlagkórók termettek körülötte, s csavargós ösvény vezetett ajtajához; egyetlen ablakából vöröslő tűzfény világított ki a puszta éjszakába, mint posvány közepén a lidérc.
Amint az üldözött meglátta világítani a távolban az ablakot, utósó életerejét összeszedve, felé rohant; mire odaért, térdei megtörtek alatta, s kifogyva rogyott össze annak ajtaja előtt. Az eszmélet kezde elmaradozni agyából, semmi tagját sem érzé magáénak. Oly közel volt már ekkor H. városához, hogy a toronyőr kürtfuvallását meghallotta, s a városon kívül a kerülőnek kiáltását, amint egyhangú dalában hírül adá az éjszakának, hogy „Tizenegyet vert az óra”.
Tizenegyet vert az óra!
– A nyavalyatörős azt mondta: tizenegy órakor meg fogsz halni.
Haja szálai állottak fel az égre.
Reszketve zörgetett a viskó alacsony ajtaján, nyögve feküdt az ajtónak, és szavakat beszélt, mik alig hasonlítának emberi hangokhoz.
– Bocsássatok be!
Körül a vihar üvöltött; marakodó ebek és farkasok ordítottak valamerre, s úgy tetszék neki, mintha „hajrá”-t ordítana utána ezer torok.
– Bocsássatok be! – susogá az ajtót rázva és kaparva.
Az ajtó megnyílt, az ember beesett rajta. Egy piszkos gunyhóban lelte magát, melynek közepén kórótűz égett; a tűz körül a füst homályában ronda alakok ültek és guggoltak, s egy közülök, egy bozontos fejű sötét alak égő kanóccal a jövevény arcába világított, azután visszalépett társaihoz, s Dömsödire célozva suttogá:
– Ez az, ez az!
A többiek is felkeltek erre; egyikök a lobogó tüzet gázolta el, miáltal az parázzsá válva, vöröses félhomályt vete a körülállókra; egy másik az ajtóra állt, egy harmadik pedig hosszú, öreg kést vont elő, s Dömsödihez szótlanul közelíte.
Az embert megnémította a félelem.
Ekkor a szegletből egy alak ugrott elő.
– Csitt, csitt! – susogá. – Nem kell kést használni, nem kell kést, hol van a hurok?
E hangban fia hangjára ismert Dömsödi.
– Fiam! – sikoltá hozzárohanva. – Védelmezz, mit akarnak ezek az emberek? Óh, mennyit szenvedtem! Mit akartok? Hiszen már elmúlt tizenegy óra!
Az egyik zsivány egy szőrkötélt vett elő, azon hurkot vetett, s azt a magával tehetlen ember nyakába veté.
– Jaj, fiam! Egyetlenegy fiam! – hebegé az. – Mit akartok, fiam, gyermekem?
– Mit? Majd megtudod! Te engem a törvényszék előtt bevádoltál, elítéltettél; kihirdettetéd országszerte nevemet, bujdosóvá, földönfutóvá tettél. Most én is megszolgálom neked mindezeket; hiába rimánkodol, éltél elég sokat, most meg fogsz halni. Húzzátok keresztül a hurok végét a gerendán. Kössétek hátra kezeit. Odavagy; maga a vakeset adott kezembe, mikor már attól féltem, hogy nyomodat vesztettem. Ne is könyörögj, hóhéraidnak panaszkodol!
Az apa szívében fenekestül felfordult e szavakra minden indulat; a természet fellázadva kelt ki ez iszonyú fenyegetés ellen, s a felháborodott vér új erőt adott neki.
– Megállj! – kiálta a zsivány kezét megkapva, ki már őt fojtogatni készült. – Megállj, mennyit ígért nektek ezen ember, ha engem megöltök?
– Száz forintot – felelt röviden a zsivány.
– Én ezeret adok nektek, öljétek meg őt!
A zsiványok egymás szeme közé néztek, s tétovázni látszottak.
– Ördög pokol! – kiálta a fiú.
– Tízezer forintot adok – kiáltá az apa –, holnap mind kifizetem, öljétek meg őt!
– Én kétannyit adok – szólt a fiú.
– Ne higgyetek neki, hisz neki egy fillérje sincs; de én gazdag vagyok, dúsgazdag, az én halálomat nem fogja bosszúlatlanul hagyni az ország, míg erről itt senki meg sem fog emlékezni.
A bicskások összedugták fejöket, és tanakodni látszottak.
– Húszeze… – kiálta Dömsödi János, a szót nem mondta ki végig, midőn Dömsödi Péter nekiugrott, megragadta; összeölelkeztek, senki sem nyúlt hozzájok. Darabig tülekedtek így szótlanul, azután János kiáltástalanul a földre esett, Péter pedig felszakítva az ajtót, elrohant; perc múlva távozó lódobogás enyészett el a síkon.
A zsiványok szívében megfagyott e látmányra a vér.
Hirtelen több zajos hangok kezdenek közeledni, s mielőtt a szegénylegények föleszmélhettek volna, a pusztabíró emberei körülvették hajlékukat.
– Hol van ő? – kiáltának szikrázó szemekkel rontva be a gunyhóba.
Egy közülök megpillantá az üldözöttet a földön fekve, odament, felemelte. Az ember nem félt tőlök többé, merev holt vala. Egy mély, igen mély döfés volt hátulról véknyába szúrva, mely keresztüljárta szívét. A kés, mellyel meggyilkoltatott, szívében benne tört; ezüst nyelű volt az, és vasára a tulajdonos neve volt beedzve.
*
A rablókat elfogták, s a pusztabíró eleibe vitték.
A két főcinkos Telezsák és Topa voltak, kik azonnal bevallották, hogy Dömsödi Góliáth Péter bérelte ki őket apja meggyilkolására, mely természetet megtagadó tettre apjának ellene indított bűnvádi pere ingerelte, s a vágy apja jószágaihoz juthatni.
A rablókat azon éjjelre erős őrizet alá tették, kik közül az egyik, Telezsák azt izené Bálnainak, hogy csak két szót akar véle szólani és hiszi, hogy e két szó ki fogja őt szabadítani tömlöcéből.
Bálnai eleinte mit sem akart hallani; sok unszolásra azonban magához bocsátá a rablót, ki kezeinél, lábainál fogva farkasgúzsba volt vetve. Kérte, hogy tartsa oda a fülét. Bálnai odahajolt. A betyár csak két szót mondott neki.
Őrülten kapott homlokához Bálnai mindkét kezével, s hanyatt tántorodott; a körülállók azt hitték, hogy mindjárt a szél üti meg.
– Isten az égben! – fuldoklá fájdalmasan, és hajait tépte, azután elkeseredetten borult kedvese holttestére: „A te halálod még ehhez képest Isten áldása!” azután felszökött, széttépte a rab kötelékeit, s azt dühösen megrázva, szilaj türelmetlenséggel kérdé tőle:
– Hová?
– A Tiszára – felelé a rab.
– Utána! – ordítá tébolyodottan, s az ajtónak rohant; annyira magánkívül volt, hogy az ajtót nem tudta kinyitni, hanem sarkaiból akarta kiszakítani.
– Kardot a kezembe! – ordítá, s a pusztabíró azon kérdésére, hogy „mi baja”, azt úgy megragadta, hogy öltönye fesledezett ujjai alatt.
– Hol van a testvérem? – süvölté iszonyú hangon, s oly vadon tekinte a pusztabíró szemeibe, hogy a jámbor ember maga is elborzadt bele.
– Tegnap a városba ment egy erős legény kíséretében halotti öltönyöket vásárlani – szólt megütközve az öreg Rónai –, azóta nem jött vissza.
– Jaj nekem! – kiálta. – Elrabolták!
– Irgalmas isten!
– Kicsoda? – kiáltának többen.
– Kicsoda? – riaszta a fogolyra Bálnai. – Ugyé, gróf Szilárdy?
– Nem az, báró Dömsödi Péter raboltatta el, a kísérőt fekete szolgája lőtte el, s mi a h*-i árokba vetettük, azután ő velünk jött apját nyomozni, a leányt pedig átadta szerecsenjének, ki azt levitte a Tiszára.
E végszavakat már nem hallá Bálnai; mint a veszett vad, mely égő sebével fut, mit oldalába fúrt az éles acél, kirohant hajadonfővel, fegyvertelenül és eltűnt, senki sem tudta, hova lett.
A többi férfiak is lóra kaptak, s minden irányban indultak keresni az elrablott leányt; maga a pusztabíró is paripájára ült, s a háznál nem maradt egyéb, ki a halottakat őrzené, mint néhány nőcseléd, mert már ekkor halottak voltak a háznál: egy angyal és egy ördög hűlt tetemei.
*
A napvilága kezdett besütni az ablakon, hajnalfényét két halottra vetve; egyik mosolygó, idvezült arccal feküdt ravatalán; mellette egy padra volt kinyújtóztatva a másik, arca mint egy elkárhozotté, irtózatdúlta és merev. Középett, kettőjök között jóízű álmot alszik bóbiskolva Magdus, a hamupepejke.
*
Góliáth Péter kezeit mossa, kezeit mossa a vértől; de az apa vére fekete volt, nem akar lemenni róluk, ruháiról a vér szaga nem akar letisztulni.
– Siess! siess! – kiáltja szolgájának. – Nyomd az evezőt! A hajnal kezd hasadni. Siess, siess!!
A hajnal kezd hasadni.
