Zöldhalom
Zöldhalom
Rongyos a kend háza vége
Népdal.
Népdal.
Aki zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék. Korántsem zöld ez, és még kevésbé halom, hanem egy kidűlt-bedűlt oldalú csárda, mely úgy áll a K… város határát a Kiskunságtól elválasztó pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta volna ide, s azután haragjában jót rúgott volna rajta.
Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.
Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és gulyások, kik ha a szomszéd Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik, el-eltűnnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pincegádor tudja, hogy hová lettek.
Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden zsiványkalandoknak, azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.
Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem szép csendesen megül a padka szélén és fon, és hízik nem sokat törődve a világgal.
Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegénylegények jőnek hozzá azilumot keresve, vállat vonít, s azt mondja nekik: „Bújjatok el, mit bánom én”. Ha pandúrok jőnek, azt mondja: „Keressétek, amint tudjátok, a ti gondotok!”
Ha vendégei hajbakapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak, egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:
– Az üvegeket össze ne törjétek!
Hej, mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték! Akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak, mint a haragos éj; piros és gömbölyű arca, ajkai teljesek és csábítók; barna haja hosszú tekercsekben borult két csípejéig, selyemszalagok közé fonva, s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a kender nyakravaló.
Még akkor naphosszant megülte kedvenc paripáját, hősét pusztáról pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kunsági homokot, együtt ült vele a tiszamelléki iharfa erdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott a kergető pandúrok elől, és biztatta kedvesét, mikor a golyók füleik körül fütyültek.
Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.
Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; célba lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánnyali küzdésben ritkítá párját, s ahol ő késéhez nyúlt, ott vége volt a verekedésnek.
Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki, s a legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám magát szedetni, minthogy orgazdaságot vallott volna rá.
Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.
Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként, s miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik, sem hallani többet szavát.
Hosszú, keresztlábú lágyfa asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig, melynek a pinceajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzászoktak szemeink, azonnal megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.
– Bort, korcsmárosné! – ordítja a fickó –, hanem osztán igyék belőle elsőbb!
Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.
– Nesze, bolond! Majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá; úgyis megfizeti majd az öreg harang! – válaszolt erre durcásan a csaplárné, odaállítva az itce bort a suhanc elé.
– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! Bizony kinézné az embört a szobából; már minek az a nagy harag, no? Nem élünk abból meg! – szólt erre a másik bicskás félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról kategorice átnyalábolta a makrancos csárdásnét.
– Hallja, az az embör muzsikál – mond –, jobb bizony, ugorjunk ögyet!
Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az asztal alá, míg kalapja a szoba legtúlsó szögletébe repült. A csaplárosné pedig helyreigazítva keresztülkötött nagy kendőjét, ismét visszaült helyére.
Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált. Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.
Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve, s rá vékonyabb-vastagabb egerfalécek körösztbe rakva, mik két kis fakalapáccsal üttetve, a legsajátságosabb melankólikus hangokat adják.
Eleinte a szívét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú hangoktól szorulni, később gyomra fáj bele, s érzései kimagyarázhatlan széthangzásba jőnek; azonban, akik hozzászoktak, nagyon jól tudnak rajta alunni.
Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott, kékesvörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen arca valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek; homlokizmai szüntelen reszketésben vannak, s sápadt lázas arcán gyakori rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arcidegeivel a legcsodálatosabb torzképeket metéltetve, s nyakát olykor egészen hátraferdítve.
Ő azonban mindemellett is folyvást muzsikál, és lábával veri a taktust. Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból, egész öltözete csupa randa nyomorúság.
Előtte egy tartalma fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a zenehangok mivoltán.
Az említett két betyár közelebb húzódott egymáshoz, s kalap alul következő párbeszédhez fogtak:
– Hát majd csak estefelé?
– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*-si homokban; ott éppen alkalmatos hely lesz rá.
– Magával beszéltél az ifjú úrral?
– Igen ám; azt ígérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a Koplalóba, ottan kifizet.
– De hát ismered-e, hogy kit kell?
– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget; alacson ragyás ember, az álla be van törve, mindig világoszöld kaputban jár füligrám gombokkal.
– Maga van?
– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.
– Majd hiszen elbánjunk vele! – fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes, öreg kés nyele kandikált elő.
Ez egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A kocsmárosné hangot nem adva pörgette orsóját; a fehér kemence tetején egy roppant cirmos kandúr dörömbölt, csak a szalmahegedűs szemei függtek rajtok merően, mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyikök sem vette észre, pedig azt mondják, hogy az epileptikus lázban sínlődők a leghalkabb suttogó szót megértik, meghallják a szomszéd szobában történt suttogást, s ingerült látnoki fantáziájok erejével következtetnek, értelmeznek, jövendölnek azokból.
Erre egy harmadik betyár toppant a szobába karimás kalapban, térdig érő ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével, s könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimikát a másik kettő elértve, szedi sátorfáit, s mind a hárman eltűnnek a pinceajtón.
Alig húzták ki lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó megnyílván, Dömsödi úr belép világoszöld kabátjában és ragyás arculatával.
A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző ostorpattogást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekképp őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.
Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában, s egy előtte álló szalmaszéket felrúgva, miután félvállról a korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé mondását:
– Te (…!) – Itt egy megszólítási cím következett, mely Dömsödi úr szájába és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik –, nincsen különszobátok, ahová a becsületes vendégeket beszállítsátok?
A megszólított anélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:
– Nincs.
E lakonikus válaszra Dömsödi úr már éppen valami elkerített forgós attát készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta figyelmét.
A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint volt, oly halovány, mint egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette, hideglelős didergéssel vacogtatta össze fogait, azután iszonyú torzképet csinálva nagyot sikoltott, s felmagasztosított rémület kifejezésével rohant egy szegletbe.
Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra, s nehéz volna megmondani, melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.
Pedig az életben először látták egymást.
– Hah! Hah! Ez az… ez itt… ez az ember! – rikoltá a hegedűs azon mélyből jövő, éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja – ez az ember itt… ma… még ma… éjfél előtt egy órával – s eközben reszkető kezével folyton Dömsödi úrra mutatott –, meg fog halni!
Azután egy villanyrángásszerű vonaglással földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott, szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.
– Micsoda ez? – kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.
– Nem látott még az úr nyavalyatörést?
– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz az undorít; ördög pokol! – szólt toporzékolva Dömsödi úr, s szörnyen látszott rettegni a nyavalyástól.
Eközben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent, halotti merevültsége elmúlt, ahelyett dühös rángások gyötrelmei nehezülvén reá. Szemei kidülledtek olykor fehérével felfelé fordulva, süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra; arca vonásain nem volt semmi emberi.
Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel egy téglát szakasztott fel a padozatból, s beleharapott, mintha vajas kenyér lett volna.
Dömsödi úr rimánykodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a nyavalyatörős öklének egyetlen csapásával egy szalmaszéket sánta bénává zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt, s a pincébe lekiáltott:
– Hej, betyárok! Jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet össze nem töri.
A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták, s kicepelték a szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyült, rúgdalt és rángatózott.
Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.
Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar meghalni.
Ez egészen számításán kívül esett.
Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy éppen ő legyen rémülésének tárgya?
Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét, melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxizmusa tetőpontján egy nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: „halott”, s eközben szemeit Dömsödi úrra mereszté.
Dömsödi úr nagyon távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utószor templomban, mikor keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb antropomorfizmusokkal illette, s mikor egy kedvenc táncosnéja a wiedeni bécsi színházból a másvilágra galoppírozott, Dömsödi úr puskát ragadott, s a villámló égbe lőtt vele, mintha harcolni akarna a villámok urával!
Vonagló féreg!
Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de hogy e szokatlan prófécia mégis szeget ne ütött legyen fejébe, alig volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott, és azt nem itta meg; egyszóval nem tudta: hová legyen.
– Micsoda nap van ma? – kérdé a csaplárosnétól.
– Péntek.
Dömsödi úr megrezzent; máskor kinevette magát a gyermekes félelemért, s most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba fojtó levegőjétől van melege, s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse, s tulajdonképp, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást kikérdezendő.
Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.
Odament.
Mikor belépett, az istálló túlsó ajtaján két ember forma suhant ki, kiket a sötétségben észre nem vett.
A hegedűs egy jászolban feküdt, s nagyon csendesen viselte magát.
Dömsödi úr odament, megszólította, de ez nem felelt. Azután fülébe kiáltott, s miután ez sem használt, megfogta karjánál fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek nehéz sárga hályoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt ujjnak véres nyomai látszottak.
– Ez az ember meghalt! – rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a jászoltól, s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott.
– Meghalt! – kiálta még egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt, s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.
Dömsödi urat nagyon megzavarta az eset.
Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.
A kocsis nem fogott be.
Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának azon világos hozzátétellel, hogy minden exceptívák nélkül tegye hivatalos kötelességét, és ezen háromszori izentetésért siessen színe eleibe nyak- és poflevekbeni illetőségét átvenni.
