XI. A cenki szenvedő
XI. A cenki szenvedő
Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belől; harmadnapra lefutott az utcákról az ár, és akkor elcsendesült minden.
Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város kétharmad része romban feküdt, egész népes utcák helyén egy-egy magányos ház állt csak, az utcák végig fölszántva s behintve iszappal, a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem arccal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva, összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak, mintha tűnődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után.
Aki nem sírt eddig, sírhatott most.
Menjünk haza.
De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki egykor benne lakott. Amit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, ami ott maradt.
Most sírt még csak, aki nem sírt eddig.
Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt, és ami élt, az mind nem születetté lőn.
Az egész országon végigsikoltott e rémkiáltás
„Nincsen Pest!”
A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, hová minden ember úgy ment, mintha hazamenne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a jövendőben, mint amilyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi jólétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve, íme, nincs többé; nincs, nincs, nincs.
A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása semmivé téve, lerontva, az ábrándokat éppen úgy eliszapolta a hullám, miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.
Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt lakhelyeiket, menhelyet esdve idegen megyékben. Még az élő nép is elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy, aki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni; tisztes jámbor arcok járnak házról házra, kiknek szeméből kiesik a könny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű „isten fizesse meg” kimondásához.
Óh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé hol örülni a magyarnak.
E napokban betegen feküdt cenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: „Legjobban szerette hazáját”, és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt.
Már akkor, ahogy ezek történtek, régóta küzdött ő faja jóléteért, más utakon, más eszközökkel, mint aminőket az eddigi nagyok használtak, s éppen azért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harca, hanem saját ügyfeleivel is.
Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, neve annak a magyar nép szellemi és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.
Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! Hányszor találkozhatott azzal a mítoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt, amit a jók nappal építettek!
Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba hullt Pest!
Ha valakinek drága volt a főváros gondolatja, neki tízszeresen volt az. Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?
És íme! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdni többé! Nem! Ha halva lett volna, még a sírban sem leendett szabad feküdnie; feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: „Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!”
És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, ami kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb, és az ékes, ifjú város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jólét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön isten jobb keze.
Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé.
Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, amit tőlök egykor nyert: nagyságát, jólétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával:
„Aki önmagát újrateremteni képes, az halhatatlan.”
Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utcáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha kőkolosszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarc tekintene felénk, sötét, beárnyalt szemeivel, aki mindenütt ott volt, ahol alkotni, ahol újjáteremteni, ahol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e isten, aki valaha a szétbomlott remekmű darabjait ismét egymásba illeszti?
